Segesvár súlyos vereség volt, de nem végezetes

Az előzmények ismertek: 1849 márciusa után nyilvánvalóvá vált az osztrák császári haderő tehetetlensége, aminek nyomán „besegített" az orosz cár s intervenciója egyik fő célpontjává tette Erdélyt, ám nyomasztó hadifölénye dacára ez az országrész másfél-két hónapig tartotta magát.

Az újabb kutatásokból kitűnik: Segesvár súlyos vereség volt, de nem végzetes. A körülbelül 2400 gyalogosból, 250 lovasból 441-en haltak hősi halált, 700–800-an sebesültek meg és estek fogságba.

Milyen okok játszottak közre ebben? Például az, hogy bár Bem József – zseniális, eredeti egyénisége s teljhatalma folytán – pár hónap alatt megtisztította szinte egész Erdélyt az osztrák császáriaktól s a román, valamint szász lázadóktól; ugyanakkor ez utóbbiakkal békéltető akciókat kezdeményezett, valamint rendes kerékvágásba helyezte a közigazgatást, ám a kiképzés, technikai háttér és pihenőidő biztosítására már kevesebbre futotta a kelleténél.

Mindezek tetejébe a szükséges toborzásnak folyamatos aknamunkával ellenálltak a szászok, még inkább harcosan, véresen a románok.

Mindezek ellenére Bem hadtörténeti érdeme, hogy elérte fő célkitűzését: megóvta mindvégig biztos hátvédét, Székelyföldet, s megakadályozta, hogy az Erdélyre támadó orosz-osztrák seregek egyesüljenek Paszkievics, illetve Haynau hadaival a belső-magyarországi hadszíntéren. Bem zseniális „hadi húzásai" a cári-császári csapatok hetekig nem tudtak célt érni.

Segesvárt, közelebbről a Sár- és Ördög-patak völgyét más, szomorú veszteség teszi jelentőssé: itt, a harc mezején folyt ki a vér ifjú szívéből Petőfi Sándornak… A történelmietlen, valószerűtlen kutatásokat, álszemtanúkat és -híreket hagyjuk! Egyetértünk azokkal, akik szerint a tragédia tény: költőóriásunkkal egy Nassau-dzsidás végzett.

Bemet viszont keresték. Veszélyes ellenfélként tartották számon a cáriak is. Ennek folytán őket azzal is felbőszítette a katonagéniusz, hogy épp ő, az általuk megvetett, forradalmár lengyelek egyike, a levadászandó nagyvadnak tekintett tábornok tüzérsége terítette le vezérkari főnöküket, Szkarjatyint, helyettesével együtt.

Méghozzá egy Gábor Áron-féle ágyúval végrehajtott tüzérbravúrral a csata első órájában. (A lövés nem volt célzott, a találat inkább a véletlen szerencsének volt köszönhető.) Fellángolt hát a bosszúvágy, az irtózatos erejű cári ellentámadás.

1849. július 31-én délután háromtól mit sem lehetett tenni már, hiszen a viadalnak vége volt végkimenetelét illetően: a délelőtt tíz tájban heves ágyúzással kezdődő s váltakozó sikerrel dúló küzdelemben a hadiszerencse végképp Lüders mellé szegődött. Amihez persze kell a több mint tízezer fős, jól képzett és fölszerelt, harcedzett, pihent had s a 32 löveg is…

Ezzel szemben Bem csapatának kétharmada munícióval gyengén ellátott, zöldfülű újoncokból állt; csupán 16 löveggel tudott tüzelni, s abból is négy széthasadt a heves tüzeléstől.

Pedig a kezdeti kezdeményezés alapján úgy tűnt, Bem befolyásolni képes a koncentrált támadásra tervezett ütközetet. Hogy mégsem sikerült? Nos, ennek egyik oka az volt, hogy az aktív, erélyes haditaktikát gyakorta sikeresen bevető vezér ezúttal – téves információ folytán – csekélyebbnek mérte föl a szembenállókat. Úgy vélte, jól előkészített ágyútűz után koncentrált támadással győzelmet arathat. A másik ok is tévhit volt. Ugyanis Bem annak tudatában támadott, hogy időben odaérnek az általa előzőleg Segesvárra parancsolt segélycsapatok.

Így tudták az oroszok is. Emiatt a csata első szakaszában, úgy délután 3-ig e segélycsapatok miatt vigyázták a marosvásárhelyi utat – és vártak. Azt hitték, amikor Bem beizzította példátlanul pontos ágyúit s előrevezényelte fiait, hogy ilyen kicsiny csapattal csupán „tüntető támadással" van dolguk. Vagy valami fortéllyal. Ám miután Lüders hírül vette, hogy Bem segítsége elakadt, legott átkaroló-bekerítő, koncentrált ellentámadásba rendezte át dzsidás lovasait, valamint gyalogosait…

A völgyet karéjozó sűrű erdők fedésében lévő fő harcálláspontról, azután minden oldalról Bem csapatára zúdult a fergeteg. Iszonyatos szorításba fogták a magyarokat, azok pedig végsőkig elszántan küzdöttek. Végül megbomlott a magyar sereg egysége, egyszersmind harci szelleme. Hozzájárult ehhez az is, hogy két lőporos társzekér, valamint Bem hadiszekere látványosan felrobbant.

Az éles szemű vezér észrevette a baljós fordulatot, azt megfeszített erővel igyekezett visszafordítani, ám ilyen gyors arcvonal-változtatásra, ellenrohamra való fejlődésre nem volt se idő, se erő. Már Bem „mesés energiája" sem tudta együtt tartani honvédjeit. Óriási zűrzavar támadt és fejvesztett menekülés kezdődött, továbbá mindent letaroló cári támadás, kartácstűz, lándzsa- és szuronyroham…

Az ádáz tusa közepette is a magyar egyéni hősiesség számtalan példája mutatkozott meg honvédjeink részéről. A Sárpatak hídján kétszáz székely újonc küzdött utolsó csepp véréig 800 dzsidás lándzsaerdejével. Kozma Dénes zászlóaljának maradéka öt ízben verte vissza az ulánusok rohamait. Zeyk Domokos már több kozákot levágott, mikor a kardja eltörött, két ízben is megadásra szólította fel a kozákok tiszt. Ám Zeyk előkapta kétcsövű pisztolyát és egy lándzsást lelőtt, majd önmagára emelte fegyverét megadás helyett.

Végső során tehát úgy ápolhatjuk történelmi tudatunkban a segesvári ütközetet, hogy az mégiscsak erősítette eleinket. És erősíti utódait, vagyis mai nemzettudatunkat, történelmi tradícióinkat, a vereségből is példát, tanulságokat merítő akaratunkat is.

Fotó: Archív