Tíz híres műkincs, amit megszereztek a nácik

Van Gogh képe 1911-től 1937-ig a frankfurti Städel múzeumban lógott, itt csaptak le rá és listázták a nácik. A pusztulást azonban elkerülte. Hermann Göring, Hitler erős embere bigott náci volt ugyan, de nem hülye. Pontosan látta, hogy egy van Gogh képben mekkora anyagi lehetőség van, így megsemmisítés helyett magához vette, és eladta egy gyűjtőnek. A sors furcsa fintoraként a gyűjtő egy Siegfried Kramarsky nevű zsidó bankárnak passzolta tovább a képet, aki 53 ezer dollárt fizetett az orvos portréjáért. Kramarsky jól látta, mi készülődik Európában, így a festménnyel a hóna alatt 1938-ban New Yorkba menekült. Így élte túl ő és van Gogh is a fizikai és szellemi holokausztot.
A mű sorsa ezután is érdekesen alakult. A Kramarsky-örökösök 1990-ben elárvereztették a képet. Az aukción Guiennes-rekord dőlt meg, egy japán üzletember, Mr. Saito 82,5 millió dollárt fizetett érte. A történet akkor vett érdekes fordulatot, amikor Saito (anyagi gondokkal küzdve) bejelentette, hogy halálával a festmény is meg fog semmisülni, együtt fogják ugyanis elhamvasztani saját testével. Világszerte óriási felháborodás támadt, de Saito szerencsére nem váltotta be ígéretét, inkább túladott a festményen.

Hogy kinek, az ma is bizonytalan. 1996-ban Saito meghalt, azóta nincs bővebb információ a van Goghról. Néhány éve felreppentek hírek, miszerint egy osztrák gyűjtőnél van, de már ő is túladott rajta. A festmény mindenesetre szerepel egy másik listán is: helye van a történelem legdrágábban eladott 10 festménye között.

Michelangelo: Madonna (Brüggei Madonna)

1972-ben, amikor egy magyar származású ausztrál futóbolond kalapáccsal kezdte el szétverni a Piétát Rómában, a belgák azonnal léptek saját Michelangelójukkal kapcsolatban: a Madonna elé vastag golyóálló üveget helyeztek, s az érdeklődök még így is csak több méter távolságból csodálhatják meg a szobrot.


Raffaello: Ifjú arcképe

A szövetségesek hiába keresték a festményt, azt mintha a föld nyelte volna el. (Többen szó szerint ettől tartottak.) Sok évtizednyi bizonytalanság után a lengyel külügy tavalyelőtt jelentette be, hogy a Raffaello egy svájci bank trezorjában pihen. A dolog hihető, tudjuk, hogy a nácik előszeretettel mentették vagyonukat zürichi bankokba. És ha már a vagyonról van szó: a festmény becsült értéke 100 millió dollár körül mozog.

Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel

A kép első ismert tulajdonoscseréje 1789-ben történt. A lengyel Czartoryski család vásárolta meg, így került külföldre. A festményt többször kellett menekíteni, 1830-ban először Drezdába, majd Párizsba került. Csak a század vége felé tért vissza Lengyelországba, ahonnan (az imént ismertetetett Raffaello-képpel együtt) ellopták a náci megszállók. Berlinbe vitték, de szerencsére elkerülte a másik kép sorsát. Nem tűnt el a háború utolsó napjainak viharában, a szövetségesek különleges csapata pedig épségben megtalálta. Visszaszolgáltatták Krakkónak, ahol a Czartoryski Múzeumban a mai napig meg lehet csodálni. Ismerve hányattatott múltját, talán nem meglepő horribilis biztosítási értéke. Amikor 2009-ben Magyarországon állították ki, 80 milliárd forint volt az óvatossági összeg.

Andreas Schlüter: Borostyánszoba

A hivalkodás, az uralkodói pompa és a mértéktelenség szimbóluma ez a maga nemében valóban páratlan alkotás, amelyre a náciknak is annyira fájt a foga, hogy nem haboztak darabokra szedni és elrabolni.
Schlüter porosz építész és szobrász munkásságának csúcsa a Borostyánszoba volt. I. Frigyes rendelte meg ezt a különleges helyiséget, ahol mindent beborítanak a borostyánfaragványok. 1711-re készült el, de nem sokáig szolgálta az uralkodó fényűző kényelmét. Frigyes után fia, I. Frigyes Vilmos került a trónra, aki a trón mellé jókora államadósságot is örökölt. Ennek csökkentése érdekében megszabadult egy csomó ékszertől és műkincstől, többek között a Borostyánszobától is, amelynek teljes berendezését (mintegy száz négyzetméternyi díszítést) 1716-ban Nagy Péter orosz cárnak ajándékozta.

A szoba teljes pompájában ragyogott egészen 1941-ig. Amikor a nácik lerohanták a Szovjetuniót, a faragványok és díszítések ládákba kerültek, és a leningrádi Katalin palotából Königsbergbe (Kalinyingrád) szállították. A németek nem építették újra, de egyes darabjait kiállították. 1945 óta azonban senki nem tudja, hogy hol lehet. Van, aki szerint megsemmisült egy bombázás során, akad, aki tudni véli, hogy a tengerbe süllyesztették. Egy orosz kutató makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a szoba darabjai a ládákban az egykori náci főhadiszállás alatt vannak elásva. A rejtély egyelőre nem oldódott meg, az oroszok mindenesetre rekonstruálták a termet, és megépítették másolatát a szentpétervári Katalin palotában.


Cezanne: Fiú vörös mellényben

Bár gyűjteménye legtöbb darabja az ’50-es évek elejéről származik, többen azt is megszellőztették, hogy a háború évei alatt zsidó magángyűjteményekből homályos, tisztázatlan úton is szerzett műkincseket. A világégés után Bührle számos alkotást adott vissza olyan zsidó családoknak, akiktől a nácik vették el a deportálások idején.
Bührle családja a ’60-as években alapítványt hozott létre, amely máig a legbámulatosabb és legnagyobb magángyűjtemény a világon. 2008-ban a Cezanne festmény a világsajtó egyik kedvenc témája lett. Három fegyveres férfi Zürichben behatolt a Bührle-kollekció múzeumába, és ellopták Cézanne, Degas, Van Gogh és Monet egy-egy festményét. A Cezanne a Fiú vörös mellényben volt. A festmény értékét több tízmillió euróra becsülték. A képre végül Belgrádban bukkantak rá, ahol le is tartóztatták a lopásért felelős három szerb férfit. Óriási biztonsági intézkedések mellett szállították vissza Svájcba, ahol a mai napig is látható.

Gustav Klimt: Adele Bloch-Bauer I. portréja

Fájdalmas magányát a második világháború tette még tragikusabbá. A nácik minden vagyonát elkobozták, beleértve a Klimt-képet is. A családi palotából szó szerint elosztóközpontot csináltak: innen irányították és ütemezték a haláltáborokba induló vonatszerelvényeket. Ferdinad Svájcba menekült, ott is halt meg 1945 novemberében. A háború után műkincsei (a rendezetlen jogi viszonyok és állásfoglalások hiánya miatt) az osztrák állam tulajdonába kerültek. Bár a férfi leszármazottai voltak a jog szerinti örökösök, Ferdinand utolsó rokona, Maria Altmann 1999-ben (a párbeszéd hiánya miatt) pert kellett, hogy indítson az osztrák állam ellen. 2006-ban született meg a számára kedvező ítélet, így Adele híres portréja hozzá került. El is adta nyomban, a kép új tulajdonosa pedig Ronald Lauder, az Estée Lauder cég alapítójának fia lett. 135 millió dollárt ért neki az aranyban tündöklő asszony képe.

Veit Stoss: a krakkói szárnyasoltár

Stoss a gótika kiemelkedő festője és szobrásza volt. A krakkói Boldogasszony templomának oltárát az 1400-as évek második felében készítette, és általában élete főművének tekintik. 13 méteres magasságával és 11 méteres szélességével ez a világ legnagyobb gótikus és faragott oltárdísze. 1939-ben a nácik lerohanták Lengyelországot. Hitler tisztában volt az oltár értékével, meg is akarta kaparintani, indoklásul kiemelve azt a tényt, hogy Stoss német volt, így művének Németországban a helye. A lengyelek is sejtették ezt, ezért (és persze azért, hogy egy esetleges bombázásban a mű ne sérüljön meg) darabokra szedték az oltárt, ládákba csomagoltak, azokat pedig elrejtették. A nácik erre külön kutatóalakulatot hoztak létre, s céljukat el is érték: rábukkantak a ládákra, az oltárt így Berlinbe szállították, ahonnan Nürnbergbe került.

A háború után egy alapos felújításon esett át, majd némi diplomáciai kacskaringó után 1957-ben került vissza a lengyel állam tulajdonába. Krakkóba szállították, ahol a mai napig díszíti a templomot.

Degas: Place de la Concorde (Lepic gróf leányaival)

Az impresszionizmus ünnepelt alakja 1876-ban festette meg művét, amelynek igen különleges története van. Ez volt ugyanis az a festmény, amelyet két hadsereg is ellopott. Először a németek tették rá a kezüket. Berlinben (és a birodalom számos más városában) óriási mennyiségű műkincs hevert ládákban, pincékben, raktárakban, padlásokon. A nácik kisepertek minden útjukba kerülő magángyűjteményt vagy múzeumot. Ami kellett nekik, megtartották, ami nem, az vagy elpusztult, vagy beládázva várta sorsának alakulását.

1945-ben a Berlinbe érkező szovjet csapatok szó szerint vittek mindent, ami mozdítható. Ha raktárra bukkantak, annak tartalmát már csomagolták is, és küldték a hátországba. Így járt Degas képe is. Számtalan más műkinccsel együtt az Ermitázsba került, ahol aztán valamelyik raktárban porosodott. Nonszensz, de az egész világ úgy tudta, hogy Degas képe megsemmisült. A szovjetek makacsul tagadták, hogy náluk ellopott műkincsek lennének, ám a szentpétervári múzeum 1995-ben egyszerre csak kiállítást szervezett. 74 addig elveszettnek hitt festményt állítottak ki a tárlaton, köztük Degas remekművét is. Ma is ott látható. Hogy pontosan hol tárolták annyi esztendőn keresztül, arról nincsen semmiféle megbízható információ. A németek ugyan kardoskodtak amellett, hogy ezt tőlük lopták el a világháború végén, a múzeumi katalógusban azonban csak ennyi információ szerepel: „származási helye ismeretlen."

Johannes Vermeer: A művész műtermében (A festészet allegóriája)

Jaromir Czernin megpróbálta egy amerikai gyűjtőnek eladni a festményt, de az Anschluss meghiúsította az üzletet. Ráadásul Czernin kétségbeejtő helyzetbe került: felesége zsidó volt, így a törvények értelmében ő is jogfosztottá vált. Amikor nagyon komolyra fordultak a dolgok, és már az is szóba jött, hogy koncentrációs táborba szállítják, a férfi leült tárgyalni Hitler közvetítőivel, és eladta neki a festményt. A történethez hozzátartozik, hogy Hitler rendesen át is verte: Czernin a kialkudott kétmillió márkának csak a felét kapta meg.
A háború és Hitler halála után a kép épségben előkerült. A bírósági ítélet alapján a festmény az osztrák államé lett. A leszármazottak a mai napig perelnek, a festmény pedig jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban látható.

További Top 10-es összeállításainkat itt olvashatja.