„Ûrhajósok” a jég alatt

Szöveg: Szűcs László | 2010. február 10. 20:31

Három éve vártak erre a napra, ugyanis három éve nem volt ilyen kemény a tél, és ezúttal szerencsére „egyéb feladatok” sem szóltak közbe, így végre sikerült megszervezni a kiképzést. A napokban tizenkét katonabúvár öltötte magára a békaember-felszerelést, és merült le a Csongrádon a Tisza-holtágat borító jégréteg alá. A honvedelem.hu helyszíni riportja.

– Hát nem éppen strandidő a mai. Már a látványtól is kiráz a hideg! – jegyzi meg a merülésre készülő búvárokat látva egy fiatal anyuka, aki hároméves-forma kisfiát sétáltatja a csongrádi Holt-Tisza partján. A legény a vadkacsákat és a „nagy fehér madarakat" szerette volna látni, ám a szárnyasokig már nem jut el. Megáll az „űrhajósok" mellett és szájtátva bámulja, hogyan öltik magukra a vízhatlan búvárruhát. „Mami, ők kicsodák, és mit csinálnak?" – kérdi bizonytalanul.

A látvány tényleg futurisztikus. A parton palackok sorakoznak, mellettük ólomövek, uszonyok, maszkok, tőrök. Szép, katonás rendben elhelyezve a hóra fektetett sátorlapokon. A srácok egymást segítve öltöznek a hideg vizes merülésekhez használt úgynevezett száraz ruhába. Még néhány perc és készen vannak, az eredményt látva – némi túlzással elmondható – tényleg hasonlítanak az asztronautákra.

Kürti Dezső őrnagy, a szentesi székhelyű MH 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Zászlóalj felderítő részlegvezetője is merülni készül. Az alakulatnál már hosszú ideje az e beosztást betöltő tiszt hatáskörébe tartozik a búvárként szolgáló katonák munkájának irányítása is, éppen ezért a pozíció átvételekor Kürti őrnagy úgy döntött: ő is elvégzi a búvár alaptanfolyamot. Ezt sikerrel teljesítette, így harmadosztályú búvárként jogosult lett arra, hogy a jég alá merülhessen.

– Nem tagadom, valóban izgulok egy kicsit, hiszen idekinn, a befagyott holtágban teljesen mások a körülmények, mint eddig azt a tanmedencében, vagy éppen a Tiszában megszoktam – mondja a főtiszt, akitől megtudom azt is, hogy az úgynevezett jég alá merülés zárt téri merülésnek számít, így különleges szabályokat kell alkalmazni végrehajtása során. Kötelező például a mentőbúvár jelenléte, aki szükség esetén, másodperceken belül a vízbe juthat, s segíthet a bajba került társán.

A kiképzési foglalkozás „mindenható ura", a merülésvezető elnézést kér, de félbe kell szakítanunk a beszélgetést. Ugyanis

Kürti őrnagynak lassan indulnia kell a vízbe, amely – mint egy mérés során kiderül – alig másfél-két fokos. Igaz még mindig jóval melegebb, mint a levegő. A szikrázó napsütés ellenére, mínusz hét fokot mutat a hőmérő…

A merülésvezető, vagyis Márton Róbert törzsőrmester – aki a Magyar Honvédség egyetlen, aktív állományban lévő mesterfokozatú búvára – még egyszer, utoljára ellenőrzi, hogy rendben van-e a búvár felszerelése, (a biztonság kedvéért a jég alá merüléskor a palackból, és a reduktorból is kettőt visz magával a búvár) s arról is megbizonyosodik, hogy a biztosító kötelet megfelelően kötötték-e fel a merülő derekára.

A feladat egyszerűnek hangzik: kötéljelzések útján beúszni a jég alá arra helyre, amelyet a merülésvezető meghatároz, majd itt az úgynevezett önmentést végrehajtani. Ez azt jelenti, hogy a búvárnak a nála lévő tőr segítségével alulról kell „léket vágnia" a jégbe, s a nyíláson kezét kidugva jeleznie a parton lévőknek, merre is található. Vészhelyzet esetén ugyanis csak így lehetne megtalálni a jégtakaró alatt rekedt békaembert. Igen, a feladat egyszerűnek tűnik, de mint hamarosan kiderül, nem is olyan könnyű végrehajtani…

A vizet a partközelben mindössze néhány centi jég borítja, beljebb azonban vastagabbra hízott a takaró. Ennek oka egyrészt az időjárásban keresendő, illetve a közelben folyik be a Tisza holtágába a csongrádi fürdő melegvize, ami nehezíti a fagyást. Több száz négyzetméteres területen egyáltalán nem fagy be a víz, s itt találnak téli menedéket a vadkacsák, valamint a hattyúk is. A helyi lakosok legnagyobb örömére, akik gyakran járnak ki a vízpartra etetni a szárnyasokat. A mai nap azonban extra látnivaló is vár rájuk, egyre többen nézik a merülő búvárokat.

Mivel a jég nem bírta volna el több ember és a felszerelés súlyát, a műszaki zászlóalj vezetői úgy döntöttek, hogy ezúttal nem a „vízről", hanem a partról indulnak a merülések. Pedig a szentesi búvárok hagyományos, februári jég alá merülésén rendszerint a jégről merülnek – legalábbis, ha ideálisak a körülmények. Hiszen ekkor azt is gyakorolni tudják, hogy miként kell szakszerűen léket készíteni a Magyar Honvédségnél rendszeresített eszközök segítségével. Persze „ideális körülményekkel" legutoljára négy évvel ezelőtt találkoztak. Aztán 2007-ben egyáltalán nem fagyott be a holtág, azóta pedig – különböző okok miatt – minden esztendőben elmaradt a jég alá merülés. Nem véletlen, hogy a srácok már nagyon várták a mai napot.

A jég alá merülés nagyon jó erőpróba a katonabúvárok számára. Aki ugyanis valamilyen ok miatt megijed, vagy

bepánikol, és nem mer lemerülni, az sajnos nem alkalmas erre a beosztásra – tudom meg Márton törzsőrmestertől, aki éppen az alámerülő őrnagyot nézni. A derekára kötött, narancssárga színű kötelet egy másik búvár, a biztosító engedi a főtiszt után. „Jelezd neki, hogy balra menjen!" – mondja a merülésvezető, mire a biztosító egyszer megrántja a kötelet.

A vízben tartózkodó búvárral ugyanis csak kötéljelzésekkel lehet tartani a kapcsolatot. Az „egy húzás" húzás azt jelenti „figyelem utasítás következik!". Ekkor a békaembernek, bármit is csinál, meg kell állnia, s a kötél felé fordulva, egy húzással jeleznie: készen áll a parancs vételére. A kötéljelzések szerint a „két húzás" azt jelenti „gyere fel, ahol vagy!", a „hármat" csak a búvár adhatja ki, s azt jelenti, hogy vészhelyzet van. Ebben az esetben meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy a békaember minél rövidebb idő alatt a felszínre kerüljön. A „négy húzás" a „jobbra menj!", az öt a „balra menj!", a hat az „előre menj!", a hét pedig a „hátra menj!" utasítást jelzi. Ahogy mondani szokás: egyszerű, mint az egyszeregy. Mégis nagyon fontos, hogy mindenki tisztában legyen a kötéljelzésekkel, hiszen a partról csak így lehet kommunikálni a vízben lévő búvárral.

Szóval a biztosító leadja az „öt húzást", s rövid idő múlva a búvár már a megfelelő helyen van. Telik-múlik az idő, de csak nem töri át a búvártőr hegye a jeget. Sőt, Kürti őrnagy hamarosan megjelenik a víznek azon a részén, amelyet nem borít jégtakaró.

– Nem fújódott fel a gallér, amely azt szolgálja, hogy felemeljen a felszínre. Így hiába próbálkoztam, sajnos nem sikerült alulról áttörnöm a jeget, minden egyes ütésnél elvitt a lendület. Sebaj, majd legközelebb – mondja kissé szomorúan a főtiszt, s jól látszik rajta, hogy kissé elkeseríti a kudarc. Mint később kiderül: a gallért felfújó palack nem működött rendesen…

A főtisztet követő búvár azonban szerencsével jár, még a partról is jól hallatszik, hogy tőrével alulról kopogtatja a jeget. Még néhány perc, s egy, a jégtakaró alól kibukkanó tőr, majd kicsit később egy kéz is jelzi: a katona sikeresen teljesítette a feladatot.

Kint, a parton mindkettőjüket forró tea várja, ez minden búvárnak jár. Védőital és fel is melegíti a szervezetet. A pohárnyi meleg frissítőt Szilvási József törzsőrmester, a felcser nyújtja át a vízből kikászálódóknak. Egészségügyi felügyelet nélkül ugyanis semmiféle búvár kiképzést nem lehet tartani, így természetesen a jég alá merülés során is jelen van az EÜ-biztosítás. Egyébként minden merülést alapos vizsgálat előz meg. Aki felsőlégúti megbetegedésben szenved, az nem mehet a vízbe, illetve az sem kap „merülési engedélyt", akinek a vérnyomása magasabb, mint 140/90 – meséli a felcser.

Eközben a parton, néhány méterrel távolabb, egy másik merülési helyen két búvárt öltöztetnek. Õk az alakulatnál rendszeresített Kirby-Morgan típusú nehézbúvár felszereléssel indulnak a jég alá. A ruha, a sisak, és az „egyéb kiegészítők" 30–40 kilogrammal pluszterhet is jelentenek a búvár számára, nem csoda tehát, hogy a merülő csak nagy nehézségek árán, egy kötélbe kapaszkodva tud bejutni a vízbe. A békaembert egyébként háromszínű „drótrengeteg" köti össze a parttal. A sárga csövön keresztül kapja a levegőt, a piros segítségével biztosított a kommunikáció, a kék pedig mélységi és hőmérsékleti adatokat továbbít a vízből a vezérlő panelre. Ezt kezeli Kánvási Zoltán főtörzsőrmester, aki nem is nagyon ér rá beszélgetni, hiszen folyamatosan figyelnie kell a mélyből érkező adatokra, s rádióadásokra. Annyit azonban elárul: lehet, hogy nehéz a felszerelés, de ez még csak a „könnyített változat", amely folyóvízben nagyon kevés lenne, a sodrás elvinné a fiúkat, „lebegnének a kábel végén". Állóvízben viszont bőven elegendő arra, hogy a feladatokat gyakorolni lehessen.

Kicsit később kiderül az is, hogy a tiszthelyettes maga is első osztályú búvár és szívesen merülne, de jelenleg ő az egyetlen, aki ért a vezérlő panel kezeléséhez, így ezen a napon „parti szolgálatot" lát el.

A feladat egyénként ezen a merülési helyen is ugyanaz, mint a könnyűbúvároknál: a jég alatt meghatározott irányba kell elindulniuk – a kommunikáció itt azonban nem kötéljelzések, hanem a már említett piros színű kábelen keresztül zajlik –, majd tőrük segítségével „meglékelni" a jégtakarót, s kezükkel jelezni, merre is vannak. Persze van olyan búvár is, aki nem elégszik meg ennyivel, és a sárga színű sisakkal töri át a több centiméter vastag jeget, s derékig tornázza ki magát a vízből…

Varga Zsolt szakaszvezető is első alkalommal merült jég alá, ráadásul rögtön a nehézbúvár felszerelésben. A partra érés után kicsit liheg, mint mondja: azt hitte kevésbé lesz fárasztó a feladat, és azt sem gondolta volna, hogy a zárt öltözék ellenére érezni fogja, hogy ennyire hideg a víz. De nagyon élvezte a merülést, s annak is örült, hogy a víz alatt több mint két méteres látótávolság volt, így szinte mindent látott. Igaz, e látvány meglehetősen lehangoló volt, hiszen csak az „üres" vizet látta. Még elvermelt halakat sem talált, amelyeket felhozhatott volna, hogy megfőzze halászlének – közli nevetve, miközben ő is „magába tölt" egy nagy pohár, forró teát.