Úszó Hiroshima
Szöveg: Kecskeméti József | 2008. november 5. 6:56Egy nő rendezte háborús film elé még akkor is fenntartásokkal ül le a férfiember, ha a K-19 – Atomcsapda című filmet az a Kathryn Bigelow rendezte, akit sokan a volt férjénél jobb akciófilm-rendezőnek tartanak. Azonban az ellenérzések csupán arra jók, hogy száznegyven perc elteltével – legalább – gondolatban megkövesse a néző a rendezőt.
Kathryn Bigelow-nak volt kitől tanulnia a szakmát, hiszen annak a James Cameronnak a harmadik felesége volt, akinek nevéhez – egyebek mellett – a Terminátor első két része, A bolygó neve: Halál, vagy éppen az The Abyss – A mélység titka című filmek köthetőek, s aki a sírós-picsogós Titanicért Oscar-díjas rendezőnek mondhatja magát. A rendezőnő igyekezett is elsajátítani a szakmát, hiszen nevéhez fűződik a Holtpont című film, ami még a mai napig megállja a helyét az akciófilmek között. Ugyancsak ő rendezte a Magyarországon kevéssé ismert Strange Days – A halál napja, behatárolhatatlan műfajú, de leginkább kultuszfilmet.
Három katasztrófa
Két atomreaktor hajtotta, melyek együttesen 39 ezer lőerős teljesítményre voltak képesek. A legnagyobb sebessége 28 kilométer volt a felszínen, míg a víz alatt 48 kilométerrel tudott haladni. A K-19-et úgy tervezték, hogy elviselje a 300 méteres mélységben lévő nyomást is.A hajó egyhuzamban 60 napig tudott víz alatt hajózni, s maximális hatótávolsága 57 ezer kilométer volt. A fő fegyverzete három, egyenként 1,4 megatonnás, 650 kilométer hatótávolságú, ballisztikus rakétából állt. Ez egészült ki nyolc torpedó-vetőcsővel, melyekhez összesen 53 torpedó tartozott. A hajó kiszolgáló személyzete a tisztekkel együtt 125 fő volt.
A hajó első útján, 1961. július 4-én Grönlandnál, az amerikai partok közelében észlelték, hogy leállt az egyik reaktor hűtése, s a hőmérséklete 800 fokra nőtt. Ez azzal fenyegetett, hogy nukleáris robbanás következik be. A kapitány, Nikolai Vladimirovich Zateyev attól tartott, hogy a hidegháború közepén ez akár valós háborúhoz is vezethet. Így célja egy alternatív hűtési rendszer kialakítása, a legénység és a hajó megmentése volt. Ez végül sikerült is, ám a munkálatokban az extrém magas sugárzásban hosszú ideig dolgozó hét katona egy-három héttel a baleset után meghalt, míg a személyzet többi tagja kisebb-nagyobb mértékben fertőződött meg a sugárzástól. A katasztrófa következtében a hajó a Hiroshima becenevet kapta.
Ám nem ez volt az egyetlen szerencsétlenség a hajó életében. 1969. novemberében a Barrents-tengeren a hajó összeütközött a USS Gato nevű tengeralattjáróval. A karambol megsemmisítette a szonárberendezést, valamint szétroncsolta az elülső torpedócsövek borítólemezét. 1972-ben pedig 1300 kilométernyire az újfundlandi partoktól, 120 méter mélyen tűz ütött ki a tengeralattjárón. Ennek következtében 28 tengerész vesztette életét. A túlélők 24 napot töltöttek a sötét és fűtetlen torpedószobában. A mentési akció 40 napig tartott és 30 hajó vett benne részt. A hajót 1991-ben vonták ki a flottából, 2003-ban selejezték le Murmanszkban. Az első személyzetét Mihail Gorbacsov 2006-ban Béke Nobel-díjra jelölte.
Masszív gyűlölettől a tiszteletig
A Kathryn Bigelow című film az első katasztrófára koncentrál. Az Atomcsapda szinte szó szerint követi az eseményeket, azonban a rendező kettő az egyben alkotta meg. A film első része a régi kapitány Mikhail Polenin (Liam Neeson) és az új Alexi Vostrikov (Harrison Ford) közti konfliktus adja, mely a napok múlásával masszív gyűlöletté forrja ki magát. Vostrikovot ugyanis a KGB küldte a hajóra, miután Polenin előbbra tartotta az emberei épségét a párt akaratánál. Az új kapitány erős bizonyítási vággyal érkezik, hiszen apját a Gulágra száműzték, s azt tartják róla, hogy csak azért lehetett kapitány, mert pártfunkcionárius lányát vette feleségül. Ennek megfelelően ugráltatja rendesen is az embereket: gyakorlat, gyakorlatot követ. Egészen addig, amíg be nem következik a katasztrófa.
A két krízis során Vostrikov is összekovácsolódik a legénységgel Olyannyira, hogy amikor megsegítésükre egy másik tengeralattjáró érkezik, megtagadja Moszkva parancsát, és átevakuálja rá a legénységet. Akiknek egyébként esélyük sem volt, hiszen a sugárfertőzéssel szemben vörösborral védekeztek, hiszen nem kaptak megfelelő gyógyszereket. A sugárfertőzés ellen védő ruha helyett csak vegyvédelmi jutott nekik, mert ez volt raktáron a kifutáskor. Azzal, hogy Vostrikov megtagadja a parancsot azt kockáztatja, hogy apjához hasonlóan szintén a Gulágra kerül. Ugyan nem ítélik el, de 28 évig tartó titoktartási fogadalmat tetetnek vele, és a teljes legénységgel. A Szovjetunió széthullása után, 1991-ben ennek leteltével először gyűlnek össze megünnepelni elpusztult társaikat a túlélők.
Ennyi romantikát meg lehet egy nőnek bocsátani. Különösen azért, mert az emberi drámák bemutatása mellett a feszültségkeltésben is jeleskedik. Ez nem is nehéz, hiszen, amikor egy acélcsőben vannak összezárva az emberek elég egy apró horpadás a törzsön, egy-egy lecseppenő vízcsepp a burkolatról, vagy éppen egy bepárásodott hőmérő ahhoz, hogy megmarkolja az ember a karfát. Amikor pedig bekövetkezik a krízis már semmi fifikára nincs szükség: a geiger-müller számláló úgy kerreg, hogy szinte kiakad, a szétégett emberi roncsok látványa pedig magáért beszél. A naturalisztikus ábrázolás mellett nyugodt szívvel eltekinthetünk a néha-néha túljátszott pátosztól. Az meg már csak hab a tortán, hogy a film kétharmadáig végre Harrison Fordot negatív szerepben láthatja a néző. Méltatlanul kevés figyelem esett erre a filmre a mozikban.
