Változó helyzetek

A Nyugaton a helyzet változatlan filmre varázsolt adaptációi között a legmarkánsabb különbség az, hogy az egyes forgatókönyvírók mennyire kívántak ragaszkodni Erich Maria Remarque német író 1929. január 29-én, az alapvetően történelmi és művészettörténeti kiadványokra szakosodott Propyläen Verlag kiadónál megjelentetett háborúellenes regényének narrációs technikájához. A 2022-es azonos című feldolgozás, a német Edward Berger rendezése, amelynek forgatókönyvét Berger két szerzőtárssal, az amerikai Ian Stokell-el és a skót Lesley Patersonnal írta, merőben eltér a korábbi verziók narrációs technikájától: Berger munkája nem az 1930-as vagy 1979-es Nyugaton a helyzet változatlan remake-je. Az előző század egyik legtöbb példányban értékesített német regénye egy Paul Bäumer elnevezésű, tizenhét éves német közkatona szemszögéből mutatja meg az első világháború borzalmait, amelyeket a Belgium és Északkelet-Franciaország között húzódó „nyugati fronton” kénytelen megtapasztalni.

Remarque munkájának első feldolgozása, amely 1930-ban a legjobb filmnek és a legjobb rendezésnek járó Oscar-díjat is megkapta, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett Paul előzménytörténetére, mint bármelyik „utódja”. Lewis Milestone – az egyszerű közkatonával szembeni mély együttérzés megjelenítésében és a dinamikus csatajelenetek gyors, oldalsó kamerakocsizásban manifesztálódó – rendezésében fontos szerephez jut az epizód, amelyben Paul végighallgatja egy bizonyos Kantorek professzor (Arnold Lucy brit színész kelti életre) szenvedélyes-romantikus propagandabeszédét, amelynek hatására társaival úgy dönt, hogy beáll a seregbe. „Anyám, én nem ilyen lovat akartam” – mondhatná Paul, hiszen nem telik bele sok, hogy ráeszméljen: a háború cseppet sem olyan hősies és magasztos dolog, mint ahogyan a „drága szülőföld” megvédéséről beszélő oktatójának szónoklatán felbuzdulva, elképzelte. Éppen ezért, amikor Paul súlyosan megsérül, és eltávot kapva meglátogathatja a hátországban maradt családját (a veterán-szemszög hiányzik az új adaptációból), felismeri, hogy a közvéleménynek szemernyi ismerete sincsen a frontvonalak borzalmairól. Volt egyetemi tanára, Kantorek professzor meghívja, hogy tartson lelkesítő előadást a fiataloknak, de Paul a háborús rémségekről beszél, amelyekre a közönség nem kíváncsi, ezért a bátorságát veszik célkeresztbe. „Gyáva!” – vetik oda neki a padsorokból.

Berger adaptációjában is szerepet kap Paul háborút megelőző élete, de korántsem olyan szinten, mint a számtalan műfajban alkotó, gyorsan kanonizálódó filmeket gyártó Milestone feldolgozásban: 2022-ben a fiatalember egy magas rangú képviselő parázs beszédjének hatására dönti el, hogy katonának szeretne állni – nem az egyetemi professzora katedráról intézett szavainak hatására. Különbségekből persze nincs hiány: addig, amíg Milestone hazaküldi Pault a családjához, Berger szinte végig a hadseregben mutatja főhősünket (jelentkezését sem az édesapja írja alá, hanem barátai hamisítják meg a szülői aláírást); leghűségesebb bajtársa, Kat pedig igaz, mindegyik változatban életét veszti, de addig, amíg a fekete-fehér filmben bombatámadás során hal meg, a Netflix-adaptációban egy francia gazda gyermeke lövi le. Pault pedig az 1930-as adaptációban egy mesterlövész teríti le (szentimentalizmust sem nélkülöző módon éppen akkor, amikor egy pillangó után nyúl), az 1979-esben a béke galambját felskiccelve egy távoli golyó találja el, míg a 2022-es értelmezésben brutális közelharcban – éppen a „Tüzet szüntess!” parancs elhangzásának idejében – szerez halálos szúrt sebesülést (a könyvben 1918 októberében, a fegyverszünet előtti hónapban váratlanul hal meg); az ezred katonáinak jelleme és sorsa, valamint a csapatdinamika fekete-fehérben sokkal jobban megmutatkozott, mint a mostani, látványban nem szűkölködő változatban.

A legnagyobb különbség Berger feldolgozása és a két korábbi adaptáció között (bár a ’79-es televíziós film meglehetősen szövegcentrikus, sok jó nem mondható el róla, talán csak a Katczinskyt megformáló Ernest Borgnine, Oscar-díjas amerikai színész teljesítményét lehet kiemelni, mert a regény hangulatiságát egyáltalán nem adja vissza a gyengekezű direktor) kétségkívül mégiscsak az, hogy a német rendező jelentős figyelmet fordít a tárgyalóasztaloknál lejátszódó drámának: a békedelegációk francia és német vezetőinek (a fókusz Matthias Erzberger német keresztény politikuson, az első világháborút lezáró compiègne-i fegyverszünet aláíróján van, akit Daniel Brühl formál meg) nem csupán egy dekrétumot kell aláírniuk, hanem mindenekelőtt konszenzusra kell jutniuk a szerződésben foglaltakat illetően, miközben a tárgyalóhelyszínként szolgáló elegáns vasúti kocsi burkán kívül percről-percre emberéletek forognak kockán. Berger egyúttal – a tulajdonképpen örökzöld „szegények vs. gazdagok” és a divatos „kizsákmányoltak vs. kizsákmányolók” szemléletet követve – a frontkatonák embert próbáló körülményeit és a katonai elöljárók már-már fényűző világát is kontrasztba állítja (az amerikai-brit rendezők filmjeiben viszont rendre egyfajta hősiesség-kultusz dominál), amelyre minden lehetősége megvan, hiszen filmje nem csak a korábbi adaptációk közül a legdrágább, hanem a maga körülbelül 11,2 millió eurós (mintegy 4,5 milliárd forintos) költségvetésével a valaha készült legdrágább német produkciónak számít. (Delbert Mann szintén kontrasztos szerkesztésmóddal élt, bár nála alapvetően a magasztos retorika és a lövészárkok kegyetlensége érvényesül.) „Ha a két világháborúra gondolunk, a németeknek nincs mire büszkének lenniük a történelem ezen lapjain. Csak a bűntudat, a terror, a borzalom, a múlt iránt érzett komoly felelősségérzet tódul elénk. Legalábbis, ez jellemez engem. Akárcsak a gyerekeimet” – erősítette meg felfogását a rendező az USA Today amerikai napilapnak adott októberi interjújában.

Különbségek és hasonlóságok ide vagy oda, Edward Berger Nyugaton a helyzet változatlan című filmje kétségkívül hiánypótló alkotás – már csak azért is, mert az első világégést tematizáló filmeket gyakorlatilag olyan nehéz felkutatni, mint tűt a szénakazalban (igaz, akad üdítően jó példa Sam Mendes, Oscar-díjas brit rendező 1917 című drámájának képében), másrészt kilencvenhárom évvel a Remarque-regény megjelenését követően már itt volt az ideje, hogy alapvetően német alkotók – ráadásul német nyelven – vigyék filmre az ismert történetet. Ennek – pontosabban az összességében jól sikerült, bár filmnyelvileg nem túl sok kihívást tartalmazó, gyakran konvencionalista megoldásokkal élő, máskor bántóan üres alkotásnak – fényében nem csoda, hogy a filmdrámát a közelmúltban a legjobb nem-angol nyelvű filmek kategóriájában Golden Globe-díjra jelölték, hamarosan pedig – Florian Henckel von Donnersmarck Mű szerző nélkül című, Gerhard Richter kortárs német képzőművész életéből merítkező 2018-as filmjét követően – talán újabb Oscar-jelölést hozhat Németország számára.