Védekezést gyakorolt az izraeli légierő

Az izraeli légierő most először gyakorolta a zsidó államtól több mint ezer kilométeres távolságban fekvő Iránból kiinduló támadással szembeni védekezést. A programban nem szerepelt azonban Irán elleni izraeli támadás szimulálása – hangsúlyozta a szóvivő, cáfolva azokat a külföldi sajtójelentéseket, amelyek szerint a zsidó állam hadserege a közelmúltban iráni atomlétesítmények elleni támadásokat gyakorolt.

A hadijátékok célja az volt, hogy felmérjék az izraeli légierőnek Libanonból, Szíriából és Iránból kiinduló támadásokkal, valamint a légtérsértésekkel szembeni védekező képességét.

Irán szerdán bejelentette, hogy sikeres kísérletet hajtott végre föld-föld osztályú rakétáinak egy új generációs változatával. A Szadzsil-2 rakéta hatótávolsága mintegy 2 ezer kilométer, elég ahhoz, hogy csapást lehessen vele mérni Izraelre, a Perzsa-öböl térségében lévő amerikai katonai támaszpontokra és Délkelet-Európára.

“Egy izraeli csapás Irán atomlétesítményei ellen lehetséges, de igen bonyolult és rendkívül kockázatos lenne, és semmi nem garantálná, hogy egészében sikert érne el". Erre a következtetésre jut a washingtoni stratégiai és nemzetközi tanulmányok központja által kiadott, 114 oldalas, mindkét ország lehetőségeit számba vevő jelentés, amelyről a Háárec alapján a párizsi Le Monde számolt be.

A szerzők szerint az első probléma a felderítés, illetve inkább annak hiányosságai. “Nem lehet tudni, hogy Irán rendelkezik-e titkos urániumdúsítási központokkal". Ha igen, akkor az ismert központok lebombázása esetén is folytatódhatna a dúsítás, márpedig egy támadásnak csak akkor van értelme, ha véget vet az iráni atomprogramnak, vagy legalább több évre leállítja azt.

Vitatott az is, hogy Irán mikor fog rendelkezni atomfegyverrel. Izrael szerint 2009 és 2012 között, az amerikaiak szerint csak 2013-ban. Az előbbi esetben a katonai beavatkozás lehetőségének ablaka hamarosan bezárul: senki sem mer majd megkockáztatni egy támadást Irán ellen, amikor az már birtokában lesz atomfegyvernek.

Mivel a hatalmas iráni területen szétszórt atomlétesítményeket nem lehet egyszerre megsemmisíteni, a szerzők elsőként azt a lehetőséget vizsgálták meg, hogy Izrael csak a három legfontosabb létesítményre csap le. Ez feltehetően több évre megbénítaná az iráni atomprogramot – bár nem biztos, hogy három központ kiiktatásáért Izrael vállalná a súlyos következményeket. Az iszfaháni atomkutató-központról, a natanzi urándúsítóról és az araki nehézvízgyártó üzemről van szó.

A tanulmány számba veszi a támadás lehetséges légifolyosóit (a szíriai-török határ mentén haladva Irak északkeleti része felől, vagy Jordánia átrepülésével, illetve Jordánia, Szaúdi-Arábia és Irak felől). Utóbbi kettő diplomáciai okokból aligha jön számításba. A szerzők szerint Izrael már kipróbálta azt a technológiát, amellyel semlegesíthetők az átrepült országok kommunikációs rendszerei és radarjai. Az akcióhoz legalább 90 harci gépre lenne szükség, amelyeket a levegőben töltenének fel kilenc tartálygépről az oda-vissza úthoz – utóbbiak felderítését a szírek vagy a törökök részéről nehéz lenne megakadályozni.

Speciális problémát jelent, hogy a natanzi üzem 8 méter mélyen a föld alatt működik, 2,5 méter vastag betonfal védi, egyik szárnya pedig 25 méter mélységben, több méter vastag beton alatt található. Az üzemben már 6000 centrifuga van, összesen 50 ezret terveznek, évi 500 kiló fegyverminőségű uránium előállítására. Egy bombához 15-20 kg dúsított urániumra van szükség, így Natanz évi 25-30 atomfegyverhez termel majd hasadóanyagot.

Az izraeli légierő a nemzetközi sajtó értesülései szerint amerikai gyártmányú intelligens “bunkertörő" bombákat szerzett be. Az egyik 2268 kilós típus képes áthatolni 6 méteres betonon plusz 30 méteres földrétegen – de ehhez az izraeli pilótáknak ideális támadási szögből tökéletes pontossággal kell célozniuk. Előbb viszont át kell hatolniuk az Irán által beszerzett, a szerzők által részletesen ismertetett föld-levegő rakétarendszereken, és számolniuk kell az iráni légierő 158 harci gépével is. Ezek műszakilag ugyan elavultak, de leköthetik a támadó erő egy részét.

A szerzők megvizsgálták azt a lehetőséget is, hogy Izrael nem a légierőt veti be, hanem – hagyományos robbanótöltetű – rakétákkal támad. Véleményük szerint rakétákkal igen nehezen érhető el a szükséges találati pontosság.

A jelentés az izraeli atomcsapás lehetséges következményeit elemezve annak a véleménynek ad hangot, hogy Irán nemcsak folytatná, de fel is gyorsítaná atomprogramját, és kilépne az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló nemzetközi szerződésből.

Bevethetné továbbá az izraeli terület elérésére alkalmas Sahab-3 rakétáit, illetve a Hezbollah és a Hamász öngyilkos merénylőit, közelről indított rakétáit használná fel Izrael ellen. Emellett az iráni létesítmények elleni izraeli támadás destabilizálná az egész térséget, és aláásná az Egyesült Államok pozícióit is.

A szerzők végül felteszik a kérdést, vajon elegendő-e Izrael katonai ereje az iráni atomprogram megsemmisítésére vagy több éves késleltetésére. Ha pedig Obama amerikai elnök diplomáciája, mint valószínű, eredménytelennek bizonyul, és ha Washington nem folyamodik emiatt katonai beavatkozáshoz, Irán minden valószínűség szerint a közeljövőben szert tesz atomfegyverre.

Az izraeli vezetőknek pszichológiailag és stratégiailag fel kell készülniük erre az eshetőségre, amelyet azonban hiba lenne úgy értékelni, hogy Izrael létét fenyegeti. Izrael elrettentő ereje – írta a tanulmányt kommentálva a Háárec – ebben az esetben is elegendő lenne ahhoz, hogy bármely iráni vezető kétszer is meggondolja egy atomrakéta bevetését. Az irániaknak semmilyen okuk sincs arra, hogy nagyvárosaikat kitegyék a totális pusztulásnak, ami elkerülhetetlenül bekövetkezne, ha Izrael bevetné elrettentő eszközeit. Ezért az izraeli légierő hadműveleti képességeinek egy Irán elleni támadás céljából történő fejlesztése nemhogy nem növelné Izrael elrettentő erejét, hanem ellenkezőleg, aláásná annak hihetőségét.