Szlalom a vízen

BTR−80 és 80/A típusú harcjárművek sorakoznak a parton (köztük a Terrorelhárító Központ a többitől színében elütő páncélozott nyolckerekűje; a katonák vezetési gyakorlatához ugyanis csatlakoztak a TEK-esek is), a vízen pedig gumicsónakok – „fedélzetükön" a szolnoki 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj búváraival – és a tavaszi „hóhelyzet", valamint a június eleji árvíz során „éles bevetésen" is többször látott és kitűnően teljesítő PTSZ-M típusú lánctalpas kétéltűek szelik komótosan a habokat.

„A tatai lövészkatonák számára ez egy új kiképzés: vízi vezetési gyakorlat és vízi akadályok leküzdése BTR-ekkel. Ilyet a dandárnál eddig még soha nem hajtottunk végre" – mondja a foglalkozás vezetője, Tóth István alezredes, a lövészzászlóalj parancsnoka. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ez a 4-es számú harcjármű-vezetési gyakorlat, amelynek során az a feladat, hogy a vízen kiépített, mintegy 1500 méter hosszú pályán található akadályelemeket hiba nélkül kell teljesíteniük a kezelőszemélyzeteknek, azaz a BTR-ek parancsnokaiból és vezetőiből álló párosoknak – teszi még hozzá a fiatal főtiszt.

Szakszerű vízbe érés, szlalom, bóják közötti pontos megállás, tolatás, precíz partra menetel – egyebek mellett ezek azok a feladatok, amelyeket a tatai lövészkatonáknak ezúttal gyakorolniuk kell.

Egy BTR azonban – bár a műszaki leírás szerint „úszóképes harcjármű" – elsősorban szárazföldi „vas", így a vízre szállást komoly műszaki felkészítés előzte meg. A gödöllői Currus Zrt. szakemberei, majd ezt követően a tatai alakulat logisztikusai is töviről hegyire átvizsgálták a „gépeket", kicserélték a tömítéseket. Különös figyelmet fordítottak az oldalajtók gumitömítéseire, hiszen itt a legnagyobb a felület, ahol beszivároghat a víz a harcjárműbe. A másik „problémás hely" az alváz, a vízi vezetési gyakorlatra történő felkészülés során az itt található páncélpogácsákat kellett kiemelt figyelemmel ellenőrizni – tudjuk meg a zászlóaljparancsnoktól, miközben a málhamellényére akasztott rádió reccsenve tudatja: egy újabb BTR indult meg a Duna felé…

E veszélyes kiképzést természetesen nem lehet megfelelő műszaki és egészségügyi biztosítás nélkül végrehajtani. Szükség esetén a szolnoki búvárok néhány másodpercen belül a bajba jutottak segítségére tudnának sietni, a PTSZ-ek pedig azért köröznek a Duna-holtág vízén, hogy ha kell, azonnal műszaki segítséget nyújtsanak a BTR-eknek. Szerencsére eddig semmiféle műszaki probléma nem hátráltatta a foglalkozást.

A harcjárművek műszaki leírásából tudni lehet, hogy egy BTR hajóhajtással maximum óránkénti 9 kilométeres sebességgel képes a vízen haladni. A vízbe érkezés és a vízi vezetés élménye azonban nincsen leírva egyetlen szakutasításban sem, azt csak személyes tapasztalás útján lehet megszerezni.

„Érdekes, újszerű érzés, de nagyon jó!" – meséli Hajas Sándor főtörzsőrmester, a zászlóalj egyik szakasztiszthelyettese, aki ezúttal mint harcjárműparancsnok vesz részt a foglalkozáson. Az altiszt szerint vízi menet közben sokkal több dologra kell odafigyelni, mint a szárazföldön, de „az élmény megfizethetetlen".

„Igazán extrém fíling belehajtani a Dunába" – vallja Varga Bálint szakaszvezető. A harcjárművezető ugyanakkor úgy gondolja, ilyenkor az a legfontosabb, hogy az ember ne felejtsen el semmit abból, amit a felkészítésen tanult.

Két hét alatt öt vezetési nap – ennyit töltenek a tatai katonák a neszmélyi Duna-holtágban. A foglalkozás vezetője szerint ez az idő elegendő arra, hogy készségszinten elsajátítsák a BTR-ek vízi vezetésének fortélyait.

Fotó: Galovtsik Gábor