Van coki? Adni juró!

Jelenlétfenntartó járőr. Így nevezik azt a feladatot, amely az észak-koszovói Nothing Hill táborba települő műveleti századok egyik legfontosabb teendője. A KFOR katonák e tevékenységgel demonstrálják, hogy állandóan jelen vannak a még mindig forró pontnak számító, Mitrovicë/Mitrovicá-tól északra eső térségben.

A járőrtevékenység folyamatos – tudjuk meg Csönge Péter főhadnagytól, a magyar műveleti század parancsnokától.

Még az indulás előtt megtudjuk azt is, hogy szerencsére a biztonsági helyzet lehetővé teszi, hogy a járőr ne BTR–80 típusú harcjárművel, hanem terepjáró képességekkel rendelkező személy-, vagy tehergépkocsival teljesítse az alkalmanként harminc-harminc kilométeres menetvonalat.

A szolgálatba lépést minden egyes alkalommal rövid eligazítás előzi meg – mondja a századparancsnok, aki elárulja: a járőrbe beosztott katonák ekkor kapják meg a számukra kijelölt útvonalat, s az is kiderül számukra, hogy mikor milyen feladatokat kell teljesíteniük.

Éppen az egyik ilyen „műtárgy", egy mobiltelefon átjátszó állomáshoz vezető utat keressük. A toronyhoz vezető utolsó száz métert már csak gyalogosan tudják megtenni a magyar katonák Leposivac településen. A piros-fehér-zöld színű zászlóval feldíszített Unimog teherautónak nagy sikere van: az utcában lakó kiskölkök azonnal körbeveszik, s mosolyogva integetnek a négykerekű mellett maradó gépjárművezetőnek. A környéken egyébként nagy munka folyik, szinte minden ház előtt fűrészelnek, vagy éppen baltával hasogatják a télire felhalmozott tűzifát. A felnőttek közül senki nem törődik a katonákkal.

„Van coki?" – kérdezi jól érthető magyarsággal az egyik hatévesforma, szutykos kissrác, aki valószínűleg nem most lát életében először magyar katonát. A gyerkőc lábán gumicsizmából levágott lábbeli-féle, amelyet Magyarországon „mezőgazdasági tornacipőnek" csúfolnak. Az is jól látszik, hogy reggel kétszínű zoknit húzott, ez azonban őt egyáltalán nem zavarja, sőt kezét egyértelműen előre nyújtva ismét megszólal: „Adni juró!"

A szegénység jól látható, szinte tapintható errefelé. Ennek ellenére a magyar katonáktól azt kérték, ne adjanak ételt a megfigyelő pontokon megjelenő gyerekeknek, ugyanis az adomány után nem lehet „lerázni" őket, ráadásul könnyen beeshetnek egy gépjármű kerekei alá. Egy ilyen, komoly sérüléssel járó baleset pedig senkinek nem hiányzik…

A járőr visszatér, az átjátszó torony rendben van, szemmel láthatóan nem akarták megrongálni. Folytatódik a menet. A következő falu határában újabb megfigyelő pontot kell telepíteniük. A magyarok szinte még le sem szállnak az Unimog platójáról, amikor az útkanyarban feltűnik egy francia járőr. A két nemzet békefenntartói dudaszóval és a gépjárművek reflektorainak felvillantásával üdvözlik egymást. A laikus számára is egyértelművé válik, ebben a térségben tényleg állandó a KFOR jelenléte.

Néhány órával később a járőr úgy tér vissza a Nothing Hill-i bázisra, hogy a parancsnok a „különleges esemény nem történt" jelentést adhatja le a hadműveleti ügyeletre. A srácok fegyverükkel, repeszálló mellényükkel és rohamsisakjukkal kezükben botorkálnak szállásaik felé. A tábort már sötétség borítja, csak néhány helyen töri meg az aggregátorral működő világító berendezés hideg fénye az áthatolhatatlannak tűnő feketeséget. Hirtelen néhány katonával találjuk szembe magunkat, ők az esti járőr tagjai, éppen ekkor indulnak útjukra. Otthoni szokás szerint, nyugodt szolgálatot kívánunk nekik!

További képekért kattintson galériánkra!

Fotó: Tóth László