Mintha minden tegnap történt volna…

Szöveg: Szűcs László | 2010. január 19. 16:53

Négy évvel ezelőtt, 2006. január 19-én egész Európa megismerte egy kis észak-magyarországi település, Hejce nevét. Az alig 270 lelket számláló falu közelében zuhant le a Szlovák Fegyveres Erők AN–24-es repülőgépe, fedélzetén 43, koszovói békefenntartó misszióból hazatérő katonával.

Mint az elmúlt négy esztendőben minden január 19-én, idén is összegyűltek a Szlovák Fegyveres Erők, a Magyar Honvédség és a két ország honvédelmi minisztériumainak képviselői Hejcén, hogy a település központjában emelt emlékműnél megemlékezzenek a 2006-ban történt repülőgép szerencsétlenségről.

Mint ismert, ezen napon egy AN–24-es típusú katonai szállító-repülőgép a falu határában található Borsó hegynek ütközött. A gép a koszovói Pristinából szállított Kassára, az ottani katonai bázisra, a külszolgálatukat befejezett, békefenntartó katonákat.

A szerencsétlenséget követő vizsgálat megállapította, hogy a gép a felszállást követően minden probléma nélkül haladt úti célja felé, ám 19 óra 40 perckor a Hejce és Telkibánya között található, 800 méter magas Borsó-hegynek ütközött és lezuhant.

A baleset hátterében vélhetően a gép pilótájának hibája állhat, aki a kassai repülőteret szabad szemmel, műszerek segítsége nélkül közelítette meg. A vizsgálat megállapítása szerint pilóta valószínűleg túl korán kezdte meg ereszkedést – két perc alatt nyolcszáz métert süllyedt – és nem számolt a Zempléni-hegyekkel.

A balesetben a repülőgép személyzete és a hazatérő békefenntartó katonák szörnyethaltak, a szerencsétlenséget mindössze egyetlen tiszt, az akkor 27 éves Martin Farkas főhadnagy élte túl, aki a csodával határos módon kisebb sérülésekkel megúszta az esetet. Sőt feleségét mobiltelefonon ő értesítette a katasztrófáról.

A szerencsétlenség óta eltelt négy év, ám a Hejce melletti Borsó hegyen még a mai napig láthatóak a szerencsétlenség nyomai: gyökerestül kitépett facsonkok, elszenesedett törzsű fák jelzik, hol történt a Szlovák Köztársaság történetének eddigi legnagyobb repülőszerencsétlensége. A magyar és a szlovák szakminisztériumok képviselői, még abban az évben, egészen pontosan június 2-án egy két és fél méter magas gránittömböt állítottak a baleset helyszínén. Egy évvel később pedig egy emlékparkot is kialakítottak az obeliszk mellett, s az itt elhelyezett negyvenkét kopjafán megtalálható az elhunyt szlovák katonák neve, fényképe és rendfokozata is. Az emlékpark átadásával egy időben – 2007. július 20-án – avatták fel a falu központjában, a Béke téren megépített emlékművet, amelyet a galántai Szabó László szobrászművész alkotott.

A tragédia negyedik évfordulóján rendezett megemlékezésen a hozzátartozók mellett részt vett Jaroslav Ba¹ka, a Szlovák Köztársaság védelmi minisztere, dr. Vadai Ágnes, a Honvédelmi Minisztérium államitkára, Lubomír Bulik vezérezredes, a Szlovák Fegyveres Erők vezérkari főnöke és Tömböl László mérnök vezérezredes, a HM Honvéd Vezérkar főnöke is, akik az ünnepség elején megkoszorúzták a hősi halált halt békefenntartó katonák emlékművét. Elhelyezték az emlékezés virágait a mentésben részt vevő magyar és szlovák katonai alakulatok és egyéb szervezetek képviselői, illetve Martin Farkas főhadnagy is.

Ezt követően felhangzott a szlovák és a magyar himnusz, majd a résztvevők egy perces néma főhajtással emlékeztek a légi-szerencsétlenség áldozataira.

Megemlékező beszéde elején Jaroslav Ba¹ka kiemelte: a tragédia évfordulóján minden hozzátartozóban végtelen üresség és leírhatatlan szomorúság hatalmasodik el. A múló idő ellenére, mindenkit a gyász ural, s az elmúlt négy esztendő sem tudta a lelkek fájdalmát enyhíteni.

– Vigasztalan, gyötrő emlékekkel álunk ma itt, és az az érzésünk, mintha minden tegnap történt volna. Szüntelenül a kegyetlen körülmények egybeesésére gondolunk és a katonák helyett mindent eldöntő könyörtelen pillanatra, amikor életük fonala megszakadt – mondta a szlovák védelmi miniszter, hozzátéve: a szlovák katonák tervekkel és elhatározásokkal indultak el Koszovóból, valószínűleg egyszer sem jutott eszükbe, hogy élve már nem térhetnek haza, szeretteik körébe.

– Az ember elmegy, nem tér vissza, nem ismétlődik meg. Mégis hagy itt maga után valamit. Valamit, ami csak egy ember után maradhat fenn. Ez nem más, mint a társadalom javára kifejtett munka. Tettei, cselekedetei és nehezen megfogható, nehezen mérhető szellemi és lelki értékei. Elesett katonáink a
fegyveres erőknél hazájukat szolgálták, mindannyiunkat védtek. Békét próbáltak teremteni egy olyan helyen, ahol még csak lassan születik a békés, nyugodt, mindennapi élet – fogalmazott Jaroslav Ba¹ka, majd arról beszélt, hogy Hejcén minden más helynél jobban tudatosul az emberben: a katonai hivatás pótolhatatlan veszteséget is hozhat.

A szlovák védelmi miniszter hozzátette: január 19-e minden évben könyörtelenül könnyeket csal a hozzátartozók szemébe. De nemcsak a családtagok, hanem a fegyveres erők vesztesége is pótolhatatlan. Jaroslav Ba¹ka
hangsúlyozta azt is, hogy a hejcei emlékmű mindig emlékeztetni fogja a szlovákokat az életüket vesztett katonákra. Ugyanakkor az emberi összefogásra és az együvé tartozásra is.

– Engedjék meg, hogy ma megköszönjem e kis település és a szomszédos falvak lakóinak mindazt, amit 2006. januárjában katonáinkért tettek. Emellett köszönöm Hejce polgármesterének és lakóinak, hogy egész évben szeretettel gondozzák a légiszerencsétlenség áldozatainak felállított emlékművet – mondta a szlovák védelmi miniszter.

Az ünnepség ezt követően Vadai Ágnes beszédével folytatódott, aki hangsúlyozta: négy év nagyon rövid idő, s csak abban segíthet, hogy a hozzátartozók elfogadják azt, amit már nem lehet megváltoztatni. Hogy nincsenek többé szeretteik, férjeik, gyerekeik, szüleik.

– Emlékezzük a hősökre, akik esküjükhöz híven, bármikor szembe mertek nézni a halállal, az mégis orvul támadt

rájuk. Azokra a katonákra, akik a veszélyeket vállalva, sikerrel teljesítették szolgálatukat, hogy egy fiatal állam polgárai élhetőbb életet élhessenek, egy újabb demokrácia szülessen. És emlékezzünk azokra a napokra, amikor a tragédia híre szinte lebénított mindenkit – mondta a Honvédelmi Minisztérium államtitkára, majd arról beszélt, hogy a katasztrófa hírére egyszerre mozdult meg mindenki. A magyar katonák, rendőrök, határőrök, a katasztrófavédelem szakemberei, a hejceiek és a környékbeli települések lakossága mind együtt dolgoztak a szlovák partnerekkel. Mindannyian erejüket megfeszítve küzdöttek a zord természettel, hogy a túlélőknek esélyt adjanak.

Vadai Ágnes hangsúlyozta: e szörnyű tragédia kapcsán emlékeztetni kell arra, hogy a magyar és a szlovák katonák együtt szolgáltak és ma is együtt szolgálnak Koszovóban, Cipruson és Afganisztánban. A magyarok közül sokan ismerték a hősi halált halt szlovákokat.

–A szlovák hadsereg, a családok hős katonákat, ifjú életeket, kiváló szakembereket veszítettek el. Akik nemcsak katonák, hanem szülők, gyerekek, jó barátok is voltak. A hozzátartozók, a bajtársak e hősökhöz méltó helyen hajthatnak fejet emlékük előtt itt Hejcén, a szlovák és magyar nép adományaiból emelt emlékhelyen – mondta az államtitkár asszony.

A szlovák és a magyar tábori lelkészi szolgálatok képviselőinek imája után az ünnepség résztvevői kegyeleti mécseseket helyeztek el az emlékműnél. A megemlékezés a hejcei templomban megtartott, szlovák nyelvű gyászmisével ért véget.