Katonadolog

Sorakozó, majd indulunk (értsd, futunk) a gyakorlótérre, ahol az őrmesterek vezénylete alatt elkezdődik az első fizikai gyakorlat…rövid bemelegítés – közben már érzem, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, sebaj, csinálom, eszemben sincs elsőnek kiesni. Vége a bemelegítésnek, jönnek a fekvőtámaszok, felülések, guggoló támasz. Szakad rólam a víz, de nem akarom levenni a sapkát a tűző napon, és a hosszú ujjúnak is örülök. A sportot hanyagoltam mostanában (szóval az utóbbi néhány évben), így a tizedik fekvőtámasz után már homályosan látok…nincs megállás, csinálni kell….közben hangosan számol mindenki, ez valahogy erőt ad a következőhöz.

Újonc vagyok – villan belém a felismerés – aztán sorakozó, hangzik a parancs, nehézkesen, de felfejlődünk hármas oszlopba, és futás indulj…nem tudom honnan veszem az erőt de futni kezdek…vágyakozva nézem a Dunát, de jó lenne most beleugrani. Kívánságom hamar teljesül, egységünk ugyanis a vízpart felé veszi az irányt. Nagyot nézek, az első sorban állók már lépnek is bele a vízbe, teljesen felöltözve…sebaj, legalább felfrissülünk. Jólesik a hűs Duna-víz, a fejemet is belenyomom, rám fér. Nem sokáig élvezzük a lubickolást, elvégre nem szórakozni jöttünk, ez egy kiképzés kérem! Kievickélünk a vízből, gondolván, hogy most jön az átöltözés, kis pihenő, és a többi. Helyette sorakozó, és újabb futás, fűben, poros úton, a szálló por rám tapad, legszívesebben leheverednék a fűbe, de nem, futok tovább.

Kidől az első ember: köpcös, alacsony újságíró, úgy tűnik, feladta. Míg megpróbálja magát összeszedni, mi guggolásokat csinálunk, kezek a magasban, kiált ránk az őrmester. A hőségben eszembe jutnak Rejtő Jenő légiósai. Kezdem megszokni a mozgást, megfogadom az elöljáró tanácsát, mélyeket lélegzem, jobban megy a futás így – jövök rá.

Gyakorlópályára érkezünk, a szemem elé ereszkedő ködön át látom a palánkot, már mutatják is, hogyan kell átmászni rajta. Gépiesen jelentkezem, megpróbálom. Kapaszkodom, evickélek, sikerül, a győzelem boldogító érzésével huppanok le a túloldalon. Majd jön a többi feladat, és futás vissza. Kilóg a nyelvem, de már könnyebben megy, kezdem megszokni. Farönkök mellett állunk meg, szinte remélem, hogy a vízen kell átúsztatni őket, és jöhet a hűsölés. Kívánságom ismét teljesül, rajokra oszlunk, és már visszük is a szálfákat a Dunába. A mentőmellény fenntart, kapaszkodom a fába, igyekszem együtt mozogni a többiekkel, így tudunk csak haladni a túlpart felé. Talajt ér a lábunk, csúszkálunk az iszapban, de végre kint van a fa. Nincs megállás, gyakorlatok következnek az iszapos parton. Túl vagyunk rajta, a főhadnagy úr megkérdezi, hogy szárazföldön (kerülővel) vagy a vízben akarjuk visszavinni a fát – mindenki rávágja: a vízen. Már úszunk is vissza, a víz lemossa rólam a sarat, reggel óta megszoktam már a mozgást, így könnyen megy. Partot érünk, elcipeljük a fát a helyére, sorakozó, vigyázz, és oszolj. Kapunk tíz perc szünetet. Megmosakszom, lepihenek, de már szól is a sorakozót jelző síp. Beállok a sorba, és már nyomhatom is a guggolást, mert valaki késik.

Sorakozó ismét, majd két csapatra oszlunk. Az én egységem kötélhidat fog építeni – derül ki a parancsból. Futás a kijelölt partszakaszhoz, és nekilátunk. Izzadok, mennék már a vízbe, így elsőnek jelentkezem, hogy átússzak a kötéllel. Enyém a feladat, átgázolok az iszapon, és már úszok is a túlsó part felé, szerencsére nem egyedül, velem tart egy képzett katona is. Rögzítjük a kötelet, épül a híd, közben az iszapot mosom ki a cipőmből. Az elkészült hídon vállalkozom a visszaútra, közel járok a túlparthoz, de elszakad a kötél, így hát ugrás a vízbe.

A parton örömhír fogad: indulunk ebédelni, erről eszembe jut, hogy farkaséhes vagyok. Lemossuk az iszapot magunkról, és sorba állunk az ebédért: kockasajt és májkrém. Mindenki mohón tömi be az ételt. Mielőtt a „kajakóma" leverne a lábamról, újabb sorakozó, a rohamcsónakokban váltjuk az előző csapatot. Felbőg a motor, és indulunk. Elmagyarázzák, mi hogy működik, próbálok koncentrálni, hiszen percek kérdése, és én fogok vezetni. Elsőre lefullad, sebaj, másodjára egész jól megy. Élményszámba megy, ahogy a fordulékony vízi jármű engedelmeskedik nekem. Holtfáradtan érünk partot, de nincs idő lazsálni, jön a következő feladat. Megtanultunk csomót kötni, most számot kell adnunk tudásunkról. Közben érzem, egyre jobban összekovácsolódik a csapat (nem véletlenül váltok néha többes számra). Oda kell figyelni, ha hibázok, az egész csapat lenyom öt fekvőtámaszt. Ahányan hibázunk, annyiszor ötöt. Mindenki igyekszik, mégsem teljes a siker, így hát nyomjuk a fekvőt, illetve könnyebbítés: aki nem bírja, felülésekkel kiválthatja.

Következő feladat folyamzár építése extrákkal. Kiúsztatjuk a pontonhidat, közben megállunk a homokzsákokat feltölteni. Aztán irány a Duna túlpartja, ahol épül a folyamzár, a parton pedig homokzsákokból és lombokból a fedezék. Mindenki fáradt már, de azért elkészül, jutalmul beszállhatunk a naszádba, és teszünk vele egy kört, vezethetjük is. A kikötőben újabb örömhír fogad, kész a vacsora, aminek az illata már messziről megcsapta éhes orromat. Bográcsgulyás és lekváros bukta: a legszebb szavak a világon egy éhes katona számára, nekünk is.

Beszélgetünk, falatozunk, készülünk az utolsó feladatra, az aknamentesítő hajón töltünk be szolgálatot. Ez a legnagyobb a kikötőben, a kifutás előkészítése is hosszadalmas, de az élmény kárpótol. Végigjárjuk az összes fedélzetet, megismerjük a fegyverzetet, motort, navigációs eszközöket. Megállok egy pillanatra a hajóorrban, lenyűgöző a kilátás a koromsötétbe burkolózó folyópartra. Ugyancsak örülök neki, hogy a nyugodt éjszakát nem szakítja félbe légiriadó, és nem kell elfoglalnom a rám osztott pozíciót a légvédelmi gépágyú mögött. A kormányállás mögött sorakozunk, nagy az izgalom, hiszen ha csak néhány percre is, de mindenki átveheti a vezető helyét. Vége ennek is, a hatalmas hajó immár a kikötő felé veszi az irányt. Kimerült vagyok, alig bírom a szemem nyitva tartani, látom, a többieken is nyomot hagyott a mai nap. Azért kivesszük a részünket a dokkolásból, majd, utoljára kihúzzuk magunkat a sorakozón. Partra szállunk, mint a csatából érkezők, igazából ekkor tűnik fel, milyen kevesen maradtunk az induló létszámhoz képest.

Fáradtan, a sok élményért hálásan búcsúzkodunk a csapat hivatásos tagjaitól, majd csigalassan, de a napi teljesítményre büszkén útra kelünk. A sikerélmény egészen hazáig kitart, ahol a lehető legrövidebb idő alatt fogyasztom el a megmaradt buktát, gyors zuhany, és laposkúszás – az ágyba.

Fotó: Tóth László