Hatvan éve hadiállapot

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutató Központjának igazgatója elmondta: ez a konfliktus volt a hidegháború első összecsapása, egyben a legvéresebb is, hiszen a három éven keresztül dúló fegyveres harcok során hárommillió ember vesztette életét.

Az észak-koreai csapatok 1950-ben indított offenzívájukkal szinte a teljes Koreai-félszigetet elfoglalták, csupán a délkeleti rész, Puszan városa maradt a déliek és a velük szövetséges haderők kezén.

Ekkor az ENSZ égisze alatt szeptember közepén jelentős amerikai erők szálltak partra Puszan térségében, valamint az északiak hátában, a félsziget közepe táján. A modern technikával felszerelt és jól kiképzett (főleg amerikai) csapatok még 1950-ben visszaverték az északiakat az eredeti határvonalon túlra.

Mivelhogy Douglas MacArthur csapatai megpróbáltak átkelni a Kína határához nagyon közel fekvő Jalu folyón, válaszul 1950. november 25-én Kína is belépett a háborúba közel 300 ezer katonával, délre szorítva vissza az amerikaiakat. 1950 decemberében az észak-koreai és kínai csapatok visszafoglalták Phenjant, 1951 januárjában pedig ismételten elfoglalták Szöult. 1951 márciusában azonban az amerikai−dél-koreai hadsereg visszavette a várost, s jelentősen visszanyomta az addigi frontvonalat. Az amerikaiak ekkor már jobb fegyverekkel, több élelemmel és melegebb ruhákkal voltak ellátva, míg a kínai önkénteseknek és az észak-koreaiaknak elavult fegyverzetük volt.

Végül 1951 márciusára a frontvonalak – nagyjából az eredeti határvonalnál – megmerevedtek, s a Nehru képviselte India javaslatára béketárgyalások kezdődtek, miközben a harc tovább folytatódott. 1953. július 27-én a felek tűzszünetet kötöttek, amely a határvonalat újra a 38. szélességi foknál rögzítette.

Maradt tehát a kettéosztott Korea, s északon a világ egyik legdiktatórikusabb kormányzata jött létre és maradt fenn a mai napig. Délen is erősen autokratikus, antidemokratikus rendszer jött létre, amely csak az 1980-as évek második felében kezdett nyitottabbá válni. Mindkét rendszer fennmaradásában nagy szerepet játszott az állandó, kölcsönös katonai fenyegetettség. Észak és Dél azonban a fejlődés különböző útjait választotta, melynek hatása napjainkban érhető leginkább tetten. Északon a háborúban edződött, népszerűségét fegyverrel kivívó kommunista vezető, Kim Ir Szen alapított dinasztiát, akit államfőként a fia, Kim Dzsongil követett 2011 decemberéig, az ő halála után pedig Kim Dzsongun vette át a hatalmat.

A korai évtizedekben Észak-Korea gyorsan iparosodott, ugyanis korábban is iparilag fejlett országnak számított Ázsiában. Kim Dzsongil uralma alatt (az 1990-es évektől) az ország gazdasága jelentős hanyatlásnak indult, az élelmiszerhiány általánossá vált. A segélyszervezetek szerint több millió ember éhezik, emiatt számos észak-koreai lépte át illegálisan a kínai határt, hogy élelmet szerezzen. Ennek legfőbb oka az ország militarizálása: az észak-koreai haderő az ötödik legnagyobb a világon, a személyi állománya meghaladja az 1,2 millió főt. A 17–54 év közötti férfi lakosság 20 százaléka a haderő tagja. Észak-Koreában a legmagasabb az egy főre jutó katonai személyzet száma: minden 25 lakosra jut egy katona. Az ország tartja fenn az egyik legnagyobb létszámú különleges erőt, amelyet háború idején az ellenséges vonalak mögötti szabotázsra képeztek ki.

Szintén fékezi a gazdaság fejlődését a dzsucse ideológiája, amit az első államelnök, Kim Ir Szen hozott létre. Ennek fő elve szerint az ország csak saját magára támaszkodhat, de emellett szoros kapcsolatokat ápol más szocialista államokkal is. A Szovjetuniónak mint Észak-Korea fő kereskedelmi partnerének széthullása azonban a dzsucse felett is megkongatta a vészharangot.

Dél-Korea teljesen más utat járt be, mint északi szomszédja. Tálas Péter szerint a leginkább szembeötlő különbség kétségkívül az, hogy az erőltetett hadseregfejlesztéssel szemben itt a gazdaság megerősítését részesítették előnyben. Az ésszerűbb, nyitottabb gazdaságpolitika eredményeképpen Dél-Koreában a ‘60-as évek elejétől a ‘90-es évek közepéig rendkívül gyors gazdasági növekedés ment végbe, amelynek hatására a korábban gazdaságilag elmaradott fejlődő ország megközelítette a fejlett országok szintjét. A dél-koreai „gazdasági csodának" köszönhető, hogy az országot ma a legnagyobb „kistigrisként" tartják számon.

A szakértő mindent egybevetve úgy látja, hogy míg Dél-Korea elsősorban kiváló gazdasági teljesítményének köszönhetően a nemzetközi közösség szerves része lett, addig Észak-Korea ma már arra szorul, hogy mesterségesen szítson érdeklődést, fontosnak állítsa be magát. Ennek érdekében tartja fenn tömeghadseregét, kezdett bele különösebb gyakorlati haszon nélkül a nukleáris fegyverkezésbe, hiszen az ilyen fegyverek bevetésére aligha kerülhet sor. Az ázsiai országot szinte minden oldalról atomhatalmak veszik körül, melyek egyenként is összehasonlíthatatlanul nagyobb és fejlettebb nukleáris arzenállal rendelkeznek, így a Koreai Néphadsereg vezetői tudhatják, egy ilyen jellegű konfliktusban szükségszerűen alulmaradnának. Ugyanakkor a kiprovokált válaszcsapás – amely szükségszerűen atomtámadás lenne – az észak-koreai kommunista rezsim végét jelentené – fogalmazott Tálas Péter.

Összességében Észak-Korea annak köszönheti szomszédai támogatását, (melyre egyre inkább rászorul) hogy azok nem érdekeltek a rezsim gyors és látványos bukásában – ami valószínűleg észak-koreai állampolgárok tömegeinek menekülését, így humanitárius válságot is indukálna.

Fotó: internet