23 évvel ezelőtt kezdődött a rémálom Ruandában

A háború, a gazdasági és politikai problémák felszították az etnikai feszültségeket, melyek végül az 1994 áprilisa és júliusa között lezajlott népirtáshoz vezettek. A hutu polgárőrök és katonák, kormányzati támogatással, 800 ezer embert – tuszikat és kisebb számban hutukat – mészároltak le. A vérengzéseknek több ENSZ-katona is áldozatul esett. A népirtásnak a tuszi kisebbséget képviselő RPF vetett véget, elfoglalva az országot. Ezt követően kétmillió hutu menekült előlük a szomszédos országokba. 1994. július 19-én a hutu Pasteur Bizimungut, a Ruandai Hazafias Front egyik vezetőjét választották elnökké, aki 2000. március 23-ig, lemondásáig vezette az országot. 1995-ben új alkotmányt fogadtak el, egy évvel később megszavazták a törvényt, amely lehetővé teszi a népirtás tetteseinek felelősségre vonását. A menekültek 1997-ben tértek haza. Az ország elnöke 2000. április 17. óta a tuszi Paul Kagamé, akit a 2003. augusztus 25-én megtartott elnökválasztáson újraválasztottak.

A fenti néhány sor csupán a látlelete annak a szörnyűségnek, ami 1994. áprilisában kezdődött Ruandában. A szikra a hutu Juvenal Habyarimana ruandai elnök elleni merénylet volt, amelyet április 6-án hajtottak végre az ország fővárosában, Kigaliban. Az elnök repülőgépe éppen leszállni készült, amikor föld-levegő rakéták találták el. Egy vizsgálat megállapította, hogy Habyarimana saját belső köre tervezte meg a merényletet, amellyel azt akarták megakadályozni, hogy létrejöjjön az elnök és az akkor még a lázadók élén álló Kagame közötti megállapodás a hatalom megosztásáról. Habyarimana éppen Tanzániából repült vissza a béketárgyalásokról, és arra készült, hogy megkezdje Kagame lázadóinak integrálását a ruandai hadseregbe, amikor meggyilkolták. Az elnök halálával megkezdődött a vérengzés, amit – mint később kiderült – jó előre kiterveltek és előkészítettek.

A későbbi ENSZ-vizsgálatok és bírósági tárgyalások fényt derítettek arra, a társadalom széles rétege vett részt a gyilkosságokban, miközben a rádiók és az újságok irányították és alaposan meg is indokolták a népirtást. A vádlottak padján jelen volt rendőr, katona, civil, bíró és énekes. A gyilkosok dolgát könnyítette, hogy Ruandában mindenkinek magánál kellett hordania a személyi igazolványát, amiben nemcsak a szokásos adatok, de a származás is fel volt tüntetve. A sűrűn felállított ellenőrzőpontok és a szigorú szabály – hogy azzal is végezni kell, aki nem tudja igazolni magát – egy precízen működő halálgyárrá alakították az országot. Az akkori véres eseményeket már számos könyv és film feldolgozta, ezért részletesen nem térünk ki rájuk, ugyanakkor érdemes tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy a népirtás egyik fő eszköze a bozótvágó kés volt, ezzel ölték halomra otthonaikban, a nyílt utcán, vagy ahol érték a szerencsétlen áldozatokat. Szemtanúk beszámolói szerint néhány hét elteltével már alig lehetett járni az utcákon a sok holttest miatt. A mészárlás zavartalanul folyt egészen száz napig, amikor a Paul Kagamé vezette Ruandai Hazafias Front át nem vette az irányítást az országban. Ekkor mintegy kétmillió, a bosszútól rettegő hutu menekült a szomszédos Kongóba.

Nem lehet szó nélkül elmenni az ENSZ, az Egyesült Államok (mint az akkori kor egyetlen szuperhatalma) és Belgium felelőssége mellett sem. A száznapos gyilkolásban és annak zavartalanságában ugyanis jelentős szerepet játszott, hogy sem a világszervezet, sem a vezető nyugati államok nem avatkoztak közbe, sőt inkább arra kerestek okokat, hogy miként tudnak kibújni a felelősség alól. Az Egyesült Államok felső vezetése mindent elkövetett, hogy ne népirtásnak, hanem polgárháborúnak lássa, láttassa az eseményeket, hiszen ebben az esetben nem kellett lépniük. Belgium már jóval az események előtt tisztában volt azzal, hogy mi készülődik az országban, de nem tettek semmit.

Az ENSZ hozzáállásának megértéséhez pedig Roméo Dallaire, a ruandai békemissziót (UNAMIR) 1993 és 1994 között vezető kanadai tábornok visszaemlékezései elég támpontot nyújtanak. Miközben az országban eredetileg egy 2500 fős békefenntartó misszió dolgozott, április 21-én – tehát néhány héttel a vérengzés kitörése után – az ENSZ ennek létszámát jelentősen, néhány száz főre csökkentette. Dallaire azzal szembesült, hogy sem elég eszköze, sem elegendő embere nincs ahhoz, hogy megvédje a hozzájuk fordulókat. Ennek ellenére több tízezer ember életét sikerült megmenteni néhány épület védelmével. Az országban ugyan voltak még külföldi katonák, de ők arra kaptak határozott parancsot, hogy a honfitársaikat kimentsék. A késlekedéstől és a bürokratikus csűrés-csavarástól felbátorodott hutu szélsőségesek végül az ENSZ-katonákra is rátámadtak és többüket meggyilkolták.