Az ázsiai nagyhatalmi torta

Miután milliók éheztek és szenvedtek elképesztő nyomorban, a század végére a betolakodókat és hazai csatlósaikat szinte osztatlan gyűlölet övezte: az 1890-es évekre komoly ellenzéki szerveződések bontakoztak ki, amelyeket végül az északkeleti országrészen erős Igazságot Teremtő Ököl Társasága (a „bokszerek") fogott össze. Az ellenállók harcot hirdettek a gyarmatosítók, az őket kiszolgáló helyi hivatalnokok, a keresztények és a keresztény kínaiak ellen. Tevékenységüket a rafinált és roppant befolyásos császárné, Ce-hszi (1861−1908) is támogatta, eleinte csak a színfalak mögött, később nyíltabban is. 1900 tavaszán az ország vérbe borult: mintegy 150 ezer lázadó fordult szembe az ellenségnek kinevezett csoportokkal, és hatalmas pusztítást végzett először Tiencsinben, majd Peking környékén, európaiak ellen szervezett véres, kegyetlen pogromokkal, brutális fosztogatással. Június közepén Ce-hszi általános felkelésre szólított fel.

Mindez természetesen Európában sem maradt visszhang nélkül: a közvélemény megtorlást követelt, így Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Olaszország, Oroszország és az Osztrák−Magyar Monarchia, illetve Japán július elején fegyveresen is beavatkozott Kínában (a Monarchia egy kisebb, százfős egységgel vett részt a hadműveletekben). A sokkal fejlettebb haditechnikával szemben a bokszerek legképzettebb egységeinek harcművészeti rutinja sem ért sokat: a koalíciós erők két hónap alatt leverték a lázadást, majd brutális kegyetlenséggel a felkelők után is mentek, csaknem egy évig hajkurászva a bokszervezetőket az ország belső területein. A mozgalom pont ellentétes hatást ért el: Pekingnek hatalmas jóvátételt kellett fizetnie a szemben álló feleknek, és kibővítette azok gazdasági jogosítványait is.

A bokszerlázadás és leverése természetesen alaposan megkavarta a kását a térségben: Oroszország például a győztes manőverek után elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy végre megszerezze magának Mandzsúriát, amelyre régóta fájt a foga. Az ázsiai terjeszkedés emellett gyógyírt is jelentett volna Szentpétervár számára a nyugatabbra elszenvedett politikai és katonai kudarcokért.

Japán eközben Ázsia feltörekvő hatalmává vált: noha a 19. század első felében még maga is a gyarmatosítók célpontjának számított, a század végére gyakorlatilag felzárkózott melléjük gazdaságilag, és maga is terjeszkedni kezdett befolyási övezeteiben. A japán érdeklődés homlokterében leginkább Korea állt: stratégiai jelentősége és ásványkincsei miatt egyaránt saját érdekkörükbe akarták vonni a Kínához tartozó területeket, majd miután Peking ennek természetesen ellenállt, a két ország véres háborút vívott egymással 1894-ben és 1895-ben, amely japán győzelemmel ért véget. Tokió ennek következtében megszerezte magának az áhított félszigetet, illetve Kína északkeleti részének egy jelentős részét, és Tajvan is az övé lett.

A probléma ott kezdődött, hogy Korea az oroszok fantáziáját is izgatta. Eleinte úgy festett, hogy a két nagyhatalom kiegyezik egymással: Tokió a megszállt Mandzsúria katonai kiürítését kérte Szentpétervártól, és ennek fejében elismerte volna Oroszország bizonyos gazdasági igényeit a térségben. A cárnak azonban ez nem volt elég, ráadásul gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy Koreában Japán tapodtat sem fog hátrálni, és nem engedi be a félszigetre az oroszokat. A nézeteltérések patthelyzetet eredményeztek, és miután az oroszok nem távoztak Mandzsúriából, Japán végül a tettek mezejére lépett: 1904. február 6-án elsüllyesztett két orosz hadihajót, majd két nappal később megtámadta a Port Arthurban állomásozó orosz csendes-óceáni flottát. Ezután pár órával hivatalosan is hadat üzent a cárnak. A helyzetre jellemző, hogy a nem éppen rátermettségéről ismert utolsó orosz uralkodó, II. Miklós napokig tétlenkedett a történtek után: tanácsadói korábban kizártnak tartották a japán támadást, az pedig, hogy az akciót nem előzte meg formális hadüzenet, hatalmas megütközést váltott ki a cári udvarban.

Oroszország a későbbiekben is tehetetlennek bizonyult a konfliktusban: a japánok blokkolták az orosz tengeri haderőt, és megsemmisítették annak jelentős részét, miközben szárazföldi erőik partra szálltak Mandzsúriában, illetve Koreában. A cári haderő az év hátralévő részében folyamatos defenzívába szorult úgy a tengeren, mint a szárazföldön, és hiába kerülte meg az orosz Balti-tengeri flotta a világot azért, hogy erősítést hozzon a térségbe, érkezése után nem sokkal ez is megsemmisítő vereséget szenvedett a japánoktól a Csuzima-szorosnál.

Ezt követően a háborút nem lehetett tovább folytatni, főleg, hogy a cár hátországa is meggyengült, miután az éhínségeket hozó, kemény tél következtében otthon forradalmi hangulat alakult ki. Az oroszok és a japánok 1905. szeptember 5-én amerikai közvetítéssel, Portsmouthban békét kötöttek, Oroszország kivonult Mandzsúriából, lemondott koreai követeléseiről, illetve átadta Port Arthurt és Dél-Szahalint Tokiónak. Érdekes, hogy miközben Németország kivételével az európai nagyhatalmak hallgatólagosan inkább a japánokat támogatták a konfliktusban, az orosz vereség végül ellentétes indulatokat váltott ki a kontinensen, és a lapok innentől fogva megállás nélkül „sárga veszedelemről" cikkeztek.