Az első modern háború

Miután Franciaország megállapodott Isztambullal, a katolikus egyház előtérbe került a görögkeletiekkel szemben, amit Oroszország nem nézhetett tétlenül. 1853 februárjában Mensikov herceg protektori jogokat követelt a birodalomnak a szultánnál, arra hivatkozva, hogy az oroszok védelmet nyújtanának az Oszmán Birodalom területén élő ortodox keresztény polgároknak. A cár természetesen pontosan tudta, hogy egy ilyen ajánlatra a Porta csakis nemet mondhat, így aztán miután mindez be is következett, orosz csapatok vonultak be Moldva és Havasalföld területére mintegy 80 ezres létszámban.

Európa gyorsan szövetségi rendszerekbe tömörült a felek mögött: noha az oroszok minden erejüket bevetve igyekeztek a háttérben megpuhítani az angolokat, London egyetlen osztozkodós ajánlatot sem fogadott el, mert elfogadhatatlan lett volna számára a status quo felborítása, illetve az, hogy a tengerszorosok orosz kézre kerüljenek. A britek így végül Isztambult támogatták, akárcsak Franciaország, amely III. Napóleon vezetésével ki akart törni a napóleoni háborúk óta még mindig fennálló elszigeteltségből, és ismét nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy Párizzsal számolni kell.

Bécs egy cseppet sem örült az orosz lépéseknek: a Monarchiának nem volt szüksége riválisokra a Balkánon, és az oroszokkal szembehelyezkedő angol bankszektor segítségével akart úrrá lenni a pénzügyi nehézségeken, viszont – többek között az 1848−49-es magyar szabadságharc leverésében nyújtott segítségért – lekötelezettje volt a cárnak. Az udvar először semlegességgel próbálkozott, ám Anglia és Franciaország bekeményített: a magyar emigráció támogatását helyezték kilátásba Bécsnél, amennyiben nem emeli fel a szavát a havasalföldi és moldvai orosz agresszió ellen. A császári udvar így nem tehetett mást, mint diplomáciailag szembehelyezkedett a cárral. 1853 novemberében pedig jogilag is kitört a háború a Porta és a cári udvar között.

A krími háborúban három fő hadszíntéren ütköztek meg egymással a felek: a Balkán keleti régiójában, a Kaukázusban, illetve a Fekete-tengeren, elsősorban a szorosok, így a Boszporusz és a Dardanellák vidékén − 1853 második felétől azonban a konfliktus súlypontja a Krímre helyeződött át. A frontok megmerevedtek, és mind az angol−francia−török, mind az orosz oldalon elképesztően súlyos veszteségek keletkeztek: az első igazán véres ütközet 1853 novemberének végén történt a tengeren, Szinopénél, ahol a török flotta gyakorlatilag teljesen megsemmisült.

Ezután a szövetségesek komolyabb erőket összpontosítottak a Fekete-tengeren, majd ott sújtottak le az oroszokra, ahol azok a legkevésbé készültek fel erre: a Krím környékén, majd a félszigeten. Oroszország eközben osztrák nyomásra kivonult Moldvából és Havasalföldről, és innentől fogva a fő harcok a félszigetre korlátozódtak, ahol az oroszok fokozatosan visszaszorultak a rohamozó angol, francia és piemonti erőkkel szemben.

Az orosz oldalon csak fokozta a nehézségeket, amikor a cár 1855 márciusában, tüdőgyulladás következtében elhunyt: fia, II. Sándor gyakorlatilag azonnal látta, hogy a háború elveszett. Amikor pedig 1855 szeptemberében, egyéves embertelen, brutális ostromot követően az oroszok elveszítették Szevasztopolt, a fekete-tengeri flotta fő támaszpontját, a végkimenetel már senki számára sem lehetett kérdéses, főleg, hogy időközben hadba lépett a szövetségesek oldalán a Szárd Királyság, illetve Svédország is.

A következő év januárjában az oroszok beszüntették a hadmozdulatokat, csakhogy ekkorra már mintegy 300 ezer embert veszítettek. Hadtörténeti szempontból is komoly jelentősége van, hogy az áldozatok közül többen vesztek oda a járványok, az éhezés és a fagyok miatt, mint a konkrét harci cselekmények során, az oroszok ugyanis képtelenek voltak biztosítani a megfelelő utánpótlást, miközben a fejlettebb nyugati szövetségesek még a tengeren is simán megoldották a logisztikai kihívásokat. Egyértelmű volt, hogy kizárólag a létszámbeli fölény már nem elegendő egy efféle modern háború megnyeréséhez.

A krími háborút lezáró 1856-os párizsi béke következtében Oroszországnak le kellett mondania a törökországi keresztények feletti gyámkodásról, elveszítette a Duna torkolatvidékét, és amolyan pufferállamként pár évvel később, a háború és a béke egyenes következményeként létrejött az önálló román állam is. Oroszország a tönk szélére jutott a vereség miatt: Alaszkát is azért kellett eladnia az Egyesült Államoknak, hogy némileg egyensúlyba hozza az államkincstár mérlegét.

A háború alapvető változásokat indított be az orosz nagyhatalmi gondolkodásban, emellett pedig logisztikai, kommunikációs és egészségügyi szempontból is korszakhatárt jelentett a hadviselés történetében. Számos történész máig az első igazán modern háborúként hivatkozik rá.

(Folytatjuk!)