Három és fél évig tartott Szarajevó ostroma

A véres polgárháborút az robbantotta ki, hogy a boszniai szerbek nem akartak elszakadni a Szlovénia, Horvátország és Macedónia kiválása után megmaradt Jugoszláviától, miközben a boszniai horvátok és a bosnyákok nem akartak a szerb többségű államban maradni. 1992 januárjában ezért a szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, amely Jugoszlávia részének nyilvánította magát. 1992. február 29-én és március 1-jén referendumot tartottak Bosznia-Hercegovina függetlenségéről az egész köztársaságban, melyet a szerbek bojkottáltak.

Április 1-jén Bijeljina községben érte először támadás a nem szerb lakosságot. Két nappal később a Szerb Nemzeti Erő ellenőrzése alá került Banja Luka, május 2-án pedig megkezdődött a háború, melyben egymást érték a kegyetlenkedések és az etnikai tisztogatások.

A többségében bosnyákok által lakott Szarajevót április 5-én érték el a szerb csapatok. Egy nappal később a szerb nacionalisták rálőttek a politikai vezetőiktől békét követelő, szerbekből, horvátokból és muzulmán bosnyákokból álló tömegre, kioltva öt ember életét − ezzel kezdetét vette a közel három és fél éves ostrom. A harcokat megszenvedte a civil lakosság is, hiszen az ostromlók elzárták a vizet és a villanyt, s a gázellátás is szünetelt. Az élelem-, víz- és gyógyszerutánpótlás is csak akadozva, nagy nehézségek árán jutott el a védőkhöz.

A fiatal bosnyák hadsereg még nem volt elég erős és szervezett ahhoz, hogy áttörje az ostromgyűrűt. A helyzeten némiképp javított a repülőtéren megnyitott ENSZ-légihíd, amely hatékonyan tudta segíteni a város ellátását. Kiépült az ostromlókat elkerülő Szarajevó-alagút is, ezen keresztül létrejött az összeköttetés más, bosnyákok által ellenőrzött területekkel. Humanitárius segélyek és a szarajevói alvilág illegális fegyverszállítmányai egyaránt bejutottak a városba.

A lakosság legnagyobb problémája a folyamatos bombázás volt. A szerbek, hogy a védőket minél előbb megadásra bírják, kétszáz pontról lőtték a várost. A legsúlyosabb harcok 1992−1993 fordulóján zajlottak. A lövegek tüzének csaknem az összes ház áldozatul esett. A szerbek válogatás nélkül szétlőtték a kórházakat, kommunikációs központokat, a politikai, gazdasági és katonai létesítményeket, épületeket.
Az 1984-es téli olimpiai játékok sísáncait, valamint a magas épületeket szerb orvlövészek foglalták el. Nemcsak katonákra, hanem az utcán sétáló, bevásárló civilekre is rendszeresen tüzet nyitottak. A szarajevóiak éveken keresztül arra kényszerültek, hogy földalatti óvóhelyeken, pincékben éljenek.

A szerbek aknavetői rengeteg civilt öltek meg. 1994. február 5-én a szarajevói piacot ért támadás során hatvannyolc ember meghalt és kétszázan megsebesültek. Ez már a nemzetközi közvélemény érdeklődését is felkeltette, s a világot bejáró háborús felvételek mindenkit sokkoltak. Ennek hatására hamarosan megindult a nemzetközi katonai beavatkozás is.

Az első lépést Bill Clinton amerikai elnök tette meg, aki már 1992-ben, választási kampánya során megígérte, hogy véget vet Boszniában az etnikai tisztogatásnak. Ezután a NATO ultimátumban követelte a szerb csapatok kivonulását a megszállt területekről. Ezt akkor meg is tették, de a béke tiszavirág-életűnek bizonyult, hamarosan tovább folytatódtak a támadások.

1995-ben ismét a szarajevói piacot érte támadás, amely a korábbihoz hasonlóan több tucat civil halálát okozta. E fejlemény hathatósabb beavatkozásra ösztönözte a NATO-t, melynek gépei szerb katonai célpontokat kezdtek bombázni. Ekkorra már kellően megerősödött a bosnyák hadsereg is, a horvát fegyveres erőkkel közösen fellépve pedig visszavonulásra tudták kényszeríteni a szerbeket, akik a Szarajevó környéki hegyekből is távoztak. Bár még ebben az évben tűzszünetet kötöttek, a fenyegetettség csak 1996-ban szűnt meg, amikor az utolsó szerb csapatok is elhagyták a térséget.