Megpecsételte Napóleon sorsát az oroszországi hadjárat

A császári csapatok 1812. június 24-én lépték át az orosz határt a Nyeman folyónál, és noha a végtelen Oroszországban viszonylag gyorsan kiütköztek az utánpótlás nehézségei, erőltetett menetben haladtak előre az első napokban. A hadjáratot azonban már ekkor balszerencsék sorozata kísérte: abban az évben különösen kegyetlen nyár köszöntött a térségre elképesztő forróságokkal és sosem látott esőzésekkel, ami alaposan lelassította a hadsereget. A szekerek elakadtak, emellett járványok támadták meg a katonákat, és ezrével hullottak a lovak is: a morál már ekkor fellazult, és már az első héten mintegy százezren dezertáltak (elsősorban természetesen nem a franciák). A szintén több százezres, az intenzív sorozásnak köszönhetően egyre duzzadó sereget gyűjtő oroszok – Barclay de Tolly hadügyminiszter és fővezér vezetésével – eközben kerülték a nyílt, igazán nagy ütközeteket: „felperzselt föld"-taktikával hátráltak, és a kozák lovascsapatok inkább arra mentek rá, hogy az utánpótlási vonalakat, illetve a zsákmányszerző császári csapatokat szorongassák meg. Ezzel további kellemetlenségeket okoztak a Grande Armée-nak.

Mindeközben természetesen Oroszország is komoly vérveszteségeket szenvedett, így I. Sándor a fokozódó nyomás közepette lecserélte a fővezért Mihail Kutuzovra. Utóbbi a lengyelek és a törökök elleni háborúkban szerzett nevet magának a cári haderőben, majd Napóleon ellen vonulva is számos csatát vívott: miután Austerlitz alatt, „a három császár csatájában" az osztrákokkal szövetségben súlyos vereséget szenvedett a franciáktól, leváltották és ismét a törökök ellen vezényelték a moldovai frontra, ám miután Bonaparte betört Oroszországba, a cár belátta, hogy nincs nála alkalmasabb embere a hadmozdulatok összefogására.

Noha Kutuzov egy ideig elődje taktikáját követte, végül 1812. szeptember 7-én, Borogyinónál a két hadsereg megvívta azt a csatát, amely még az 1805-ös austerlitzi ütközetnél is szörnyűségesebbnek, erőszakosabbnak és pusztítóbbnak bizonyult – ráadásul a végén egyik fél sem örülhetett egyértelmű győzelemnek, a 135 ezer francia és 110-160 ezer orosz katona egyszerűen nem bírt egymással. Maga Napóleon súlyos beteg volt a csata idején, ami magyarázatot jelenthet bizonyos elhibázott stratégiai döntéseire: az oroszok végül visszavonultak, de mindkét félnek iszonyatos véráldozatot kellett elkönyvelnie (a történészek 70 ezer és 110 ezer fő közé teszik a halottak számát), és az eleve elkedvtelenedett, utánpótlási gondokkal, motiválatlansággal küzdő francia főerők hiába foglalták el Moszkvát, ekkor már látszott, hogy csapdába kerültek. Napóleon eleinte a cár békeköveteire számított, ám azok sosem érkeztek meg: ehelyett ellátási gondokkal szembesült, majd a nyári melegek után roppant kegyetlen tél köszöntött Oroszországra. Miután a katonák szó szerint tízezrével fagytak halálra, a császár végül mégis a visszafordulás mellett döntött.

Mindehhez persze az is hozzájárult, hogy Kutuzov Borogyino után felismerte: a franciákat kizárólag az utánpótlás elvágásával, illetve kisebb, bosszantó támadásokkal lehet megadásra kényszeríteni. Emellett az orosz parasztság szintén fellázadt, és partizán-hadviseléssel keserítette még tovább a Grande Armée mindennapjait. A harcok e szakaszában Kutuzov már rendkívül okosan mindvégig elkerülte a döntő csatába bonyolódást Napóleon erőivel, és végül kiűzte Oroszországból az elcsigázott franciákat, akik december közepén távoztak az országból. A visszavonuló hadsereg katonái éheztek és fáztak, s mindent elárul a hadjárat katasztrofális kudarcáról, hogy végül mindössze 20 ezren tértek haza közülük.

Kutuzovot hazájában hősként ünnepelték, de sosem térhetett vissza élve Oroszországba: halálát is a franciák üldözése közben lelte a mai Lengyelország területén. Innentől fogva azonban semmi sem lehetett már ugyanaz, mint azelőtt: a császár oroszországi hadjárata mutatta meg először Európának, hogy Bonaparte sem legyőzhetetlen. Veresége olyan emlékezetesnek bizonyult, hogy szinte hihetetlennek tűnik: mintegy százharminc évvel később, 1941. június 22-én egy másik hódító világbirodalom vezetője – természetesen más körülmények között – szintén elkövette hibáját, és hosszabb távon ugyanúgy megpecsételte vele a saját sorsát.