Negyven éve nem járt ember a Holdon

Az amerikai Hold-projektet, az Apollo-programot – az Egyesült Államok második űrprogramját – még John F. Kennedy elnök hirdette meg 1961 májusában, egy hónappal Jurij Gagarin űrutazását követően. Az elsődlegesen deklarált cél a Föld égi kísérőjének meghódítása volt, ám legalább ekkora presztízsjelleggel is bírt a program: a Szovjetunió az űrversenyben fölénybe került, ezt szerették volna megfordítani, hiszen Gagarin útja hatalmas pofont jelentett a teljes amerikai társadalomnak a hidegháború kellős közepén – még úgy is, hogy az első amerikai űrhajós, Alan Shepard nem egészen egy hónappal később űrugrást hajtott végre. A holdra szállás kellően ambiciózus célnak tűnt ahhoz, hogy elhomályosítsa a szovjet eredményeket, ráadásul Washingtonban biztosan tudták, hogy Moszkvában e tekintetben egyelőre még korántsem állnak olyan előrehaladottan. A program megvalósításához persze elengedhetetlenül szükség volt az akkori világpolitikai környezetre is: a versengés miatt a tervet általános társadalmi támogatottság övezte Amerikában, és Kennedy politikai ellenfelei sem firtatták azt, hogy mi másra lehetne elkölteni az Apollo-programra előirányzott nem kevés pénzt (a vállalkozás akkori árfolyamon közel 20 milliárd dollárt emésztett fel).

Az Apollo űrhajók hivatalos tesztelése 1966 februárjában kezdődött meg, ám ez a szakasz nem volt mentes a kudarcoktól: ezek közül a legsúlyosabb 1967. január 27-én következett be, amikor az első személyzettel végrehajtott teszt egy előzetes gyakorlat során, tehát már a tervezett kilövés előtt tragédiába torkollott. Az AS-204 – utólag ezt emlegetik Apollo-1-ként – parancsnoki moduljában egészen pontosan máig ismeretlen okból tűz keletkezett, a bent tartózkodó három űrhajós, Virgil I. „Gus" Grissom, Edward White és Roger B. Chaffee pedig bent égtek a kabinban. Az első sikeres, emberi személyzettel végrehajtott Apollo-repülés így végül csak 1968. október 11-én valósulhatott meg.

Ezt követően felgyorsultak az események: a december 21-én startolt Apollo-8 révén először érte el az emberiség a Holdat. Frank Borman, Jim Lovell és William A. Anders megkerülték az égitestet, és ugyan kisebb-nagyobb rosszullétek jelentkeztek az utazás során, a küldetés végül teljes sikerrel járt. Az Apollo-10 a következő év májusában megismételte a diadalt, és a következő űrhajó, az Apollo-11 1969. július 16-án le is szállt a Holdon. Az első ember, aki idegen égitestre tette a lábát, Neil Armstrong volt („Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek"  – mondta az űrhajóból kilépve), őt pedig Edwin „Buzz" Aldrin követte. A legénység harmadik tagja, Michael Collins a holdkompban maradt.

Az Apollo-11 21 órát töltött a Holdon: ebből maga a holdséta bő két és fél óráig tartott, az űrhajósok pedig az elvégzendő feladatok (minták gyűjtése, zászló és emléktábla elhelyezése) befejeztével, háromnapos út után épen és egészségesen, hősként térhettek vissza a Földre. A 20. század minden bizonnyal leggrandiózusabb vállalkozása sikerrel járt, az Egyesült Államok pedig fordított eddigi hátrányán az űrversenyben.

Mindeközben azonban – épp az említett tényezők miatt – megerősödtek a hátországban azok a hangok, amelyek szerint felesleges tovább finanszírozni egy olyan vállalkozást, amely elérte a célját: a vietnami háború elvonta a figyelmet az űrprogramról, Richard Nixon adminisztrációja pedig a fentiek eredőjeként deklaráltan nem kezelte már igazi prioritásként a projektet. Bizonyos iránymódosítások azért bekerültek a programba, így például az Apollo-15 már holdjárót is vitt magával, és a küldetések időtartama némileg hosszabbra nyúlt. A legtöbb időt ennek megfelelően az utolsó holdra szállást végrehajtó Apollo-17 legénysége tölthette el a Holdon: Eugene Cernan, Ronald Evans és az egyetlen „civil" holdutazó, a geológus Harrison H. „Jack" Schmitt összesen 75 órán át tartózkodott az égitesten, a leghosszabb holdséta hét órán keresztül tartott. Ezt követően, 1972 decembere után azonban már nem járt más a Holdon: az Apollo-program további „emberes" utazásait, így az Apollo-18, -19 és -20 betervezett küldetéseit Nixonék törölték.

A Schmitt kivételével alapvetően az amerikai hadsereg vadászpilótái közül válogatott űrhajósok közül egyébként senki sem járt több ízben a Holdon, e téren így a rekordot John W. Young és Eugene Cernan tartják, akik Lovellhez hasonlóan egyszer megkerülték az égitestet az Apollo-10-zel, és vele ellentétben egy-egy ízben később le is szállhattak ott (előbbi az Apollo-16, utóbbi az Apollo-17 parancsnokaként).

A további holdutazások kérdése – Barack Obama elnök döntésének következtében – egyelőre nincs napirenden az Egyesült Államokban: George W. Bush 2004-ben ugyan beindította a Constellation programot, amely révén az amerikaiak még a Mars (szintén a jövő ködébe vesző) meghódítása előtt visszatértek volna a Holdra, ám Obama 2010 februárjában leállította az előkészületeket. E döntést maga az első holdutazó, az idén augusztus 25-én elhunyt Neil Armstrong is komoly hibának nevezte, és egyszer sem rejtette véka alá azon véleményét, hogy a Holdra előbb kéne visszatérni, mint eljutni a Marsra. „Támogatom, hogy a Marsra menjünk, ez azonban túl nehéz és túl költséges a jelenlegi technológiával. A Holdon már hatszor jártunk, városnyi területeket tártunk fel, további 36 millió négyzetkilométer azonban felfedezetlen" – fogalmazott egy ízben.

Természetesen korántsem biztos, hogy a következő holdutazás csak Amerika tétlenségén, illetve aktivitásán áll vagy bukik: Kína 2013-ban szondát kíván küldeni a Holdra, 2016-ig robotűrhajóval terveznek holdkőzetet juttatni a Földre. Szakértők szerint nagyjából 2030-ra reális lehet egy kínai holdmisszió.