Rendületlen hevülettel

A mexikói és indián felmenőkkel bíró Benavidez 1935-ben Texasban született. Kamaszkorában mindkét szülőjét elveszítette, s ez a trauma végül odavezetett, hogy 15 évesen kidobták az iskolából. Ettől kezdve dolgoznia kellett a megélhetésért. Az alkalmi munkák kiszámíthatatlansága miatti tengődésének tizenhetedik születésnapja vetett véget, amikortól már jelentkezhetett az amerikai hadseregbe. A texasi nemzeti gárdához osztották be, ahol csakhamar megtalálta számítását. A tisztességes ellátás és fizetés mellett végre úgy érezhette, hogy tartozik valahova.

Tizenhárom évvel később, 1965-ben már az amerikai hadsereg tanácsadójaként képezte a Vietnami Köztársasági Hadsereg katonáit. Egy alkalommal, a tűzharcban folytatott oktatás alkalmával taposóaknára lépett. A súlyos sebesüléseket szenvedett amerikait azonnal visszaszállították az Amerikai Egyesült Államokba, ahol félrediagnosztizálták azzal a jóslattal, hogy sohasem fog többé járni. Ezzel a zárójelentéssel le akarták szerelni, ezért úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az irányítást. Éjjel, amikor már sem orvos, sem nővér nem sürgölődött körülötte, addig mozgatta bokáját, amíg el nem kezdte újra érezni a lábujjait. A következő szintre „lépve" a könyökén húzva saját magát elkúszott a kórterem faláig, majd vissza.

Egy évvel később – mondhatni példa nélküliként – orvosai legnagyobb csodálatára Benavidez a saját lábán távozott a kórházból. További hosszas rehabilitációt követően, 1968 januárjában már zöldsapkásként, az amerikai hadsereg elit katonájaként tért vissza a vietnami dzsungelbe. A kambodzsai határhoz közeli támaszponton épp a tábori lelkész miséjére igyekezett, amikor felrecsegett a rádió. Üvöltő hang töltötte meg a harcálláspontot, amint egy tizenkét fős járőr segítséget kért. Az amerikai és dél-vietnami katonákból álló szakasz egy komplett északi ezredbe futott bele, s habár sikerült védekező állást felvenniük, idejük vészesen fogyott.

A segélykérő üzenet hatására azonnal felbolydult az egész támaszpont. A nagy sietségben Benavidez épp csak egy felcsertáskát kapott magához, azzal, valamint az övén viselt késével ugrott fel az UH-1 Huey helikopter fedélzetére. Mire a bajbajutott járőr közelébe értek, látták, hogy az ellenség körbezárta őket és minden oldalon legfeljebb húsz méterre volt a vadul tüzelő járőrtől. Habár igyekeztek a lehető legközelebb földet érni, a helikopter több találatot is kapott, ami miatt csak távolabb tudta letenni a felmentő sereget.

Benavidez törzsőrmester egy pillanatig sem tétovázott, sprintben tette meg a távot, hogy elérje bajtársait. Mielőtt bevágódhatott volna egy fedezék mögé, jobb lábát eltalálta egy AK-47-es lövedéke. Nem törődve a fájdalommal, felpattant és tovább rohant, ezúttal egy közelben felrobbanó gránát szilánkjai fúródtak az arcába. A több sebből is vérző katona ekkor is felkelt és továbbsietett a bajbajutottak oltalmazására.

Mire odaért, a tizenkét fős járőrből négyen már nem éltek. Elvette az egyik halott dél-vietnami fegyverét, s miközben viszonozta az ellenséges tüzet, igyekezett minden sebesültet tudása szerint ellátni. A szakasz hátirádióján keresztül légitámogatást kért. Miközben koordinálta a támadó- és az értük érkező gépeket, újabb golyó fúródott a testébe, ezúttal a combjába.

Számos sérülése ellenére gondoskodott arról, hogy minden sebesült és halott bajtársát a helikopteren tudja. Hogy a szakasz idő közben lemaradt raját fedezze, nem szállt fel a Huey fedélzetére, a földön térdelve nyújtott biztosítótüzet nekik.

A harmadik lövedék a gyomrát találta el, egy becsapódó gránát pedig fellökte. A hátán fekve pont látta, amint a helikopter – amelynek pilótája halálos találatot kapott – a földbe csapódik és felrobban. A túlélők – köztük Benavidez törzsőrmester – összeverődve védekeztek addig, amíg az égen meg nem jelentek az őket fedező vadászgépek és harci helikopterek. Annak ellenére, hogy a zöldsapkás altisztet még számos további találat érte, mindvégig fenntartotta a rádiókapcsolatot a légiegységekkel és koordinálta az ő tüzüket. Saját elmondása szerint az utolsó percekben már csak a hallására hagyatkozott, ugyanis már patakokban folyó vére teljesen elvakította. Később a pilóták jelentésükben elmondták, hogy olykor azt hitték, hogy a törzsőrmester meghalt, mert időnként semmire sem reagált. Valójában csak pillanatokra el-elveszítette az eszméletét.

Ha ennyi hányattatás nem lett volna elég, amint sebesült bajtársát a helikopterhez vonszolta, egy vietkong katona utolérte és a gépkarabélya tusával fejen vágta. Benavidez az ütés hatására összeesett, s még mielőtt megpróbált volna újra felkelni, az észak-vietnami katona karon szúrta bajonettjével. A zöldsapkás másik kezével kirántotta az ellenség kezéből a fegyvert, majd saját késével leszúrta. Csak akkor volt hajlandó felszállni a helikopterre, miután megbizonyosodott arról, hogy minden bajtársa biztonságban van.

A visszaúton végleg elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért egy kórházi ágyon találta magát, tele nyílt sebekkel, felette az orvos épp a halál beálltának pontos idejét jegyezte fel. Mivel szólni nem volt ereje, egyedül csak egy módon tudta felhívni magára a figyelmet: a doktor arcába köpött.

Már az első jelentések beérkezésekor felötlött a Becsület-érdemérem gondolata, ám a döntéshozók úgy hitték, hogy a törzsőrmester nem éli meg, mire a hosszadalmas döntési eljárást lefolytatják, így az azonnal átadható Kiemelt Szolgálati Kereszt mellett döntöttek. A hála és elismerés mellett e gondolat mögött ott volt a törzsőrmester PR-értéke is és az egyre reménytelenebbnek tűnő vietnami háború miatt az amerikai hadvezetésnek hatalmas szüksége volt a pozitív, hősies történetekre.

Az igazság végül mégis utolérte az önfeláldozó katonát és egy évtizeddel később, 1981. február 24-én Raul „Roy" Perez Benavidez törzsőrmester végül átvehette Ronald Reagan elnöktől az amerikai haderő legmagasabb kitüntetését, a Becsület-érdemérmet. Benavidez 1998-ban, otthonában hunyt el.