Tíz nagy hadvezér az ókorból

Alighanem a legismertebb egyiptomi fáraó, aki több mint hat és fél évtizedes uralkodása során gigantikus építkezéseket folytatott, és óriási háborúkat vívott a hettitákkal. Birodalmának határait délen a Nílus negyedik vízeséséig (a mai Észak-Szudánig), északon pedig napjainkban Szíria területére eső vidékekig terjesztette ki. Legismertebb és legnagyobb csatáját Kadeshnél vívta fő ellenlábasa, a hettita király, II. Muwatalli seregei ellen – noha egyértelmű győzelmet egyik fél sem aratott, később mind az egyiptomiak, mind a hettiták dicsőségként hivatkoztak a Kr. e. 1274-es ütközetre. A csata érdekessége, hogy ez volt a világtörténelem legnagyobb, harci szekerekre alapozott ütközete, amelyben utólagos becslések szerint legalább ötezer harci jármű és közel 40 ezer gyalogos vett részt. További érdekesség, hogy az Egyiptom és a Hettita Birodalom között Kr. e. 1257-ben létrejött békeszerződés a történelem első írásos békemegállapodásainak egyike volt, másolata ma az ENSZ New York-i székházában található.

Szun Cu (kb. Kr. e. 544−496)

Szun Cu bizonyára óriási hadvezér volt, ám elsősorban nem világraszóló győzelmei révén maradt fent a neve az utókor számára – életéről és konkrét haditetteiről az igazat megvallva alig tudunk valamit, csak annyi tűnik biztosnak, hogy a számtalan részre szakadt ókori Kína Wu államát szolgálta, és több sikeres, győztes csatát, illetve hódító hadjáratot vezetett a korszakban a rivális fejedelemségek ellen. Halálának pontos helyét és körülményeit ugyanilyen sűrű homály fedi, vélhetően egy ütközetben vesztette életét. Amiért mégis elmozdíthatatlan helye van ebben az összeállításban, az élete fő alkotása, A háború művészete (vagy A hadviselés törvényei), minden idők egyik legmeghatározóbb stratégiai műve, amelyben tizenhárom fejezetben veszi sorra a fegyveres konfliktusok alapkérdéseit a tervezéstől a manőverezésen át egészen a hírszerző tevékenységig. Alaptéziseit a mai napig oktatják gyakorlatilag a világ összes katonai felsőoktatási intézményében.

II. Kürosz (kb. Kr. e. 600−530)

Az Óperzsa Birodalom alapítója, aki kora leghatalmasabb méretű államát hozta létre, miután végleg egyesítette a perzsa területeket: megdöntötte a médek birodalmát, Lüdiát, majd térdre kényszerítette az Újbabiloni Birodalmat is. Fénykorában az általa uralt területek keleten az Indus vonaláig, északon a Szír-Darjáig, nyugaton pedig az Égei-tengernél és Egyiptom határáig húzódtak. Kiváló stratéga és roppant tehetséges államszervező volt, emellett pedig felvilágosult politikus is: ennek legékesebb bizonyítéka a birodalmában uralkodó vallási tolerancia, aminek természetesen azon praktikus megfontolás volt az egyik fő mozgatórugója, hogy a leigázott népek így sokkal könnyebben hódoltak be a perzsáknak. Halálának körülményei tisztázatlanok, egyes hírek szerint meggyilkolták, de abban e nézet hangoztatói között sincs egység, hogy pontosan kik is. Formátumáról mindent elárul, hogy Nagy Sándor is csodálta képességeit, eredményeit. A mai, modern Iránban is egyfajta honalapítóként, nemzeti hősként tekintenek rá, a nyugati világban azonban máig arról a legismertebb, hogy hazaengedte a zsidókat a babiloni fogságból.

Themisztoklész (kb. Kr. e. 525−460)

A szalamiszi győzőről a mai napig kevesen tudják, hogy elsősorban politikus volt, és csak mellékesen hadvezér, illetve kiváló stratéga. Themisztoklész zsenialitása elsősorban abban állt, hogy felismerte: Athénnak nem szabad elaludnia a perzsák felett aratott marathóni győzelem után, és nem is elégedhetnek meg a szárazföldi erők fejlesztésével. Ennek jegyében grandiózus haditengerészeti programot hirdetett, amelynek keretében a legbefolyásosabb ókori görög városállam felfejlesztette vízi erőit. A Xerxész vezette újabb perzsa támadás feldúlta Hellászt, a Szalamisz szigetére menekült athéniek azonban Kr. e. 480-ban megsemmisítő vereséget mértek az ellenfélre. Noha az egyesített görög flotta vezetője hivatalosan a spártai Eurübiádész volt, a stratégia Themisztoklész lángelméjét dicsérte: egy hamis üzenettel becsalogatta a hosszú úttól elcsigázott legénységű perzsa hajóhadat a keskeny szorosba, majd ott saját hajóikkal rajtuk ütöttek a kipihent, ismerős terepen lavírozó kőkemény görög harcosok. A győzelem következtében Perzsia égei-tengeri befolyása leáldozott, a birodalom többé nem tudta komolyan fenyegetni a görög poliszok függetlenségét. A sors keserű fintora, hogy Themisztoklészt később a politikai csatározások közepette száműzték Athénból, ahonnan kisebb kanyarok után a perzsa fennhatóság alatti Kis-Ázsiában telepedett le, és – az egykori ellenfél, Xerxész támogatását élvezve – szintén befolyásos helyi politikussá vált. Halálának körülményei ugyanakkor tisztázatlanok: egyes források szerint betegség, mások szerint titokzatos öngyilkosság vetett véget életének.

III. Alexandrosz, ismertebb nevén Nagy Sándor, Makedónia királya minden bizonnyal a világtörténelem egyik legnagyobb formátumú személyisége, aki mindössze harminckét évet élt, ám e három évtized alatt az akkor ismert világ gyakorlatilag egészét uralma alá hajtotta. Fő tanítómestere Arisztotelész volt, és miután apja, Philipposz halála után megszilárdította uralmát hazájában, hadseregével nekiindult a világ meghódításának: a Balkán után maga alá gyűrte Kis-Ázsiát és térdre kényszerítette a Perzsa Birodalmat, majd a Közel-Kelet további területei és Egyiptom következett. Alexandrosz seregei élén ezután bemasírozott Közép-Ázsiába, és egészen Indiáig terjesztette ki birodalma határait – itt azonban az embertelen körülmények, az időjárás és az ismeretlen betegségek megálljt parancsoltak, és serege nyomására kénytelen volt visszafordulni. Babilonba történt visszatérése után egyből tervezni kezdte az Arab-félsziget meghódítását és egy újabb indiai hadjáratot, ám ezeket már nem tudta véghezvinni: végsőkig kifacsart, elcsigázott szervezetét tüdőgyulladás és malária támadta meg, amibe aztán bele is halt (más történészek szerint alkoholizmusa is legalább ilyen mértékben hozzájárult a tragédiához). Birodalma halála után menthetetlenül részekre bomlott, majd szétesett, hiszen sem megszilárdítani nem volt ideje, sem megfelelő örököst kinevelni vagy kinevezni. Öröksége ennek ellenére felbecsülhetetlen, bátorsága, taktikai érzéke a mai napig legenda- és közhelyszámba megy. Hozzá hasonlóan fiatalon sem azelőtt, sem azután senki nem irányított soha akkora birodalmat, mint ő.

Hannibál Barkasz (Kr. e. 247−183)

Az ember, aki megtanította félni Rómát – a karthágói hadvezér, Hannibál máig úgy él a köztudatban, mint a hős, aki elefántokkal kelt át az Alpokon a második pun háború során, hogy Itáliában kényszerítse térdre a birodalmat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a több tízezres sereg még negyven elefántot sem vitt magával a Rómát szárazföldi úton, az Ibériai-félszigeten és Gallián át megközelítő hadjáratra, és ebből is csak kettő maradt életben, mire temérdek viszontagságon át eljutottak Itáliába. Itt Trebiánál, Trasimenusnál és Cannaenál három hatalmas vereséget mért a rómaiakra, ám nem tudta befejezni művét: külhoni szövetségesei ilyen-olyan okokból nem tudtak a segítségére sietni, a Karthágóból érkező erősítést pedig a rómaiak verték szét. Hannibálnak végül eredménytelenül kellett hazatérnie Észak-Afrikába, miután Cornelius Scipio már közvetlenül szeretett városát fenyegette, majd pár sikertelen tárgyalás után Zamánál elbukott a háború a római kardok nyomására. Hannibál ezután egy ideig otthon is politizált, majd a Szeleukida Birodalmat segítette tanácsaival, ám végül az öngyilkosságba menekült, mivel nem akarta megvárni, hogy szövetségesei kiadják Rómának az egyre növekvő nyomás hatására. Az általa alkalmazott stratégiát és harcászati technikákat a mai napig alkalmazzák, különösen az ellenfél Cannaenál véghezvitt bekerítése és megsemmisítése számít megkerülhetetlennek.

Scipio Africanus (Kr. e. 235−183 k.)

Publius Cornelius Scipio Africanus a Római Köztársaság egyik legnagyobb hadvezére és taktikai lángelméje volt: kivételes képességeit igazolja, hogy mindössze huszonnégy évesen proconsullá választották az Örök Városban, és már ekkor hihetetlen népszerűségre tett szert a köznép köreiben (noha fiatalsága miatt rengeteg támadás érte politikustársai részéről). Első jelentős hadi sikereit a második pun háborúban aratta, amikor nagyon okosan felépített taktika mentén, szisztematikusan legyőzte a karthágóiakat Hispániában, majd egy merész és senki által nem várt húzással saját területükön, Afrikában támadta meg a punokat. A Kr. e. 202-es zamai csatában Scipio térdre kényszerítette Karthágó erőit, a punok pedig behódoltak Rómának, méghozzá olyan feltételekkel, amikről korábban talán még a legoptimistább rómaiak sem mertek álmodni. Noha hazatérte után Scipiót Rómában azonnal megválasztották volna akár élethossziglani consulnak vagy dictatornak is (kora ekkor már senkit sem zavart…), ő visszautasította a megtiszteltetést. Bölcsességére jellemző, hogy határozottan ellenezte a Szenátus azon politikáját, amelynek jegyében Róma égen-földön hajszolta Hannibált. Később fivérével, a szintén sikeres hadvezér Luciusszal egyetemben korrupciós vádakkal illették, amelyek alól tisztázta magát, ám keserűen elhagyta Rómát. Halálának pontos dátuma, helyszíne és körülményei ismeretlenek.

Julius Caesar (Kr. e. 100−44)

Caius Julius Caesar alighanem minden idők egyik legismertebb, legbefolyásosabb és legtehetségesebb politikusa, illetve hadvezére, aki tevékenységével kiemelt szerepet játszott a császárság kialakításának megalapozásában is. Hadvezérként átalakította a római hadsereg szervezetét, és hatalmas hadjáratokat vezetett többek között Galliába és Britanniába, majd később Afrikába és a Közel-Keletre: ezekben a korabeli források tanúsága szerint sokszor az első sorokban harcolva vívta ki alárendeltjei feltétlen tiszteletét és megbecsülését (pedig fizikai adottságai nem voltak éppen jók, epilepsziával és súlyos migrénes rohamokkal küszködött). Befolyása és ereje akkora volt, hogy a Szenátus nyíltan szembeszegült vele, ami végül Kr. e. 49-ben polgárháborúba torkollott. Caesar viszonylag kis véráldozat árán megnyerte a harcokat, és folyamatosan megújított kinevezésű dictatorként a birodalom urává vált. Komoly politikai és gazdasági reformokat vezetett be, ám népszerűsége és befolyása egyaránt szúrta az arisztokrácia szemét, így végül ellenlábasai összeesküvést szőttek ellene, és Kr. e. 44. március 15-én a nyílt utcán, brutálisan meggyilkolták. Örökségét és művét azonban már nem tudták megsemmisíteni: az ellene szervezett merényletet örököse, nevelt fia, Octavianus Augustus még fel is használta egy plusz fegyvertényként egyeduralma megszilárdításához és a császárság létrehozásához. Caesar jelentőségéről mindent elárul, hogy később minden római princeps felvette nevét, amely idővel köznevesült, és az év hetedik hónapját is utána keresztelték el.

Traianus (53−117)

Marcius Ulpius Nerva Traianus az első római császár volt, aki nem Itáliában látta meg a napvilágot (hanem Hispániában), és a mai napig arról híres, hogy az ő uralkodása alatt érte el legnagyobb kiterjedését a birodalom. Igazi katonacsászár volt, aki mindvégig nagyban támaszkodott a hadseregre, ám egyszersmind felvilágosult, kompromisszumkész és bölcs uralkodónak is bizonyult, aki hatalma minden szakaszában szorosan együttműködött a Szenátussal is. Nevéhez fűződik a római katonai titkosszolgálat megalapítása is. Meghódította a dák területeket, majd Ázsiában folytatta hadjáratait, leigázott számos közel-keleti területet, megtörte a parthusok hatalmát, és egészen a Tigrisig verekedte magát előre seregével. Halálát is a keleti hadjáratban lelte 117-ben, amikor egy betegség véget vetett dicsőséges pályafutásának. A szegények sorsán könnyítő számos intézkedése miatt a birodalom népei is szerették. Uralkodása idején a Római Birodalom területe körülbelül 5,9 millió négyzetkilométernyire rúgott.

Attila (406−453)

Máig kevesen tudják, hogy a hunok legismertebb uralkodója legfogékonyabb fiatalkori éveit Rómában, Honorius császár udvarában töltötte, egy a két rivális nép közötti fogolycsere jegyében. Attila a birodalom fővárosában mindent kitanult, és alaposan meg is ismerte a nagy ellenséget, így felnőtt fejjel, övéihez visszatérve már gyökeresen más megközelítéssel állt a dolgokhoz, mint nagybátyja, a hun törzseket a 430-as évek elején egyesítő Rua. 434-től a kor egyik leghatalmasabb, legerősebb és legrettegettebb birodalmának élén állt, amely egyszerre tartotta rettegésben Rómát és Bizáncot: utóbbit egyszer körül is zárta és rendszeres adófizetőjévé tette, ám az utókor mégis nyugat-európai hadjáratára emlékezik a leginkább, amelynek során egészen Galliáig jutott. A 451-es catalaunumi csata a népvándorlás korának leghatalmasabb, legvéresebb ütközete volt (bár valójában nem Catalaunumnál, hanem a néhány kilométerrel arrébb fekvő Mauriacumnál történt), ahol – mai történészi becslések szerint – Attila körülbelül 40-50 ezer fős serege ütközött meg az Aetius által vezetett, hasonló méretű nyugat-római haderővel. A véráldozat ellenére a csatában egyik fél sem volt képes egyértelmű győzelmet aratni, ám – a hiányos történeti források ellenére – szinte bizonyosan a hunok kerekedtek felül, hiszen Attila már a következő évben betört Itáliába, ám Rómát nem dúlta fel, miután elképesztő összegű hadisarcot fizettek neki. 453-as halálának pontos körülményei máig ismeretlenek, a legismertebb verzió szerint álmában, saját orrának vérétől fulladt meg. Sírja a mai Magyarország területén, valahol a Tisza medrében található. Noha halála után birodalma szinte azonnal szétesett, tevékenysége nagyban hozzájárult Róma bukásához, a gigantikus költségeket felemésztő hadjáratok felgyorsították az amúgy is megállíthatatlan hanyatlást.