Tizenkilenc éve őrzi Koszovó biztonságát a KFOR
Szöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2018. június 10. 13:20Tizenkilenc évvel ezelőtt kezdte meg szolgálatát Koszovóban a KFOR. Magyarország a kezdetek óta részt vesz a békefenntartó misszióban.
Noha a daytoni békeszerződés aláírásakor mindenki abban reménykedett, hogy a balkáni vérontás befejeződött, gyorsan kiderült, hogy mindez csupán szép álom: a nem sokkal később kirobbant koszovói etnikai konfliktus olyannyira elfajult, hogy Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök csapatokat küldött a koszovói szerb lakosság védelmére. A központi államhatalom már a ’90-es évek közepén harcba bonyolódott a jogaikban elnyomott koszovói albán szakadárokkal, illetve ezek fő fegyveres erejével, az eszközeiben egyébként szintén roppant radikális és az emberi jogokat Milosevics rendszeréhez hasonlóan semmibe vevő UCK-val.
Az ellentétek 1998 elejére élesedtek ki igazán, amikor a szórványos összecsapások szabályos háborúba torkolltak a felek között: a következő év elejére a becslések szerint 9-10 ezer, elsősorban albán áldozata volt az etnikai tisztogatásoknak és a harcoknak, a térségből elmenekültek száma pedig már a 800 ezret is meghaladta. Milosevics nem volt hajlandó hátrálni, mindenféle koszovói függetlenedési törekvést lesöpört az asztalról – ebben az ideológiai meghatározottság éppúgy szerepet játszott, mint a vesztes háború miatti belpolitikai realitások és elvárások –, és olyannyira keményen tartotta magát a saját elképzeléseihez, hogy egy idő után a NATO-közvetítéssel folyó béketárgyalások is kudarcba fulladtak a franciaországi Rambouillet-ben. Az észak-atlanti szövetség persze tisztában volt vele, hogy Miloseviccsel nem várható előrelépés: a majdani haditervek már 1998 derekára elkészültek, és miután a következő év márciusában – a vártnál némiképp előbb – a NATO lebonyolította az aktuális bővítést (így Magyarország tagfelvételét is), minden körülmény adott volt a bombázások megkezdéséhez.
Mivel Oroszország és Kína egy esetleges humanitárius katasztrófa megelőzésének indokával mindenképpen megvétózta volna a beavatkozást, a NATO nem is járult az ENSZ BT elé a tervvel: a támadások felhatalmazás nélkül indultak meg. A hadműveletek parancsnoka Wesley A. Clark tábornok lett, és tizenkilenc szövetséges ország vett részt bennük. Az 1150 repülőgép által végrehajtott, mintegy 2300 bevetés javarészt az Adriai-tengeren állomásozó hajókról, illetve olaszországi támaszpontokról indult: célpontjaik elsősorban katonai objektumok voltak, de számos polgári épületben is súlyos károk keletkeztek, 470 kilométernyi közút, illetve majdnem 600 kilométernyi vasút használhatatlanná vált, és az ország elektromos kapacitásának nagyjából harmada megsemmisült. A legnagyobb nemzetközi botrányt a belgrádi kínai nagykövetség május 4-ei lebombázása jelentette, amit akkor tévedésként kommunikáltak, de emlékirataiban utóbb, 2011-ben maga Csiang Cö-min egykori kínai pártfőtitkár és államfő is elismerte, hogy a nagykövetségen Milosevics kérésére szerb hírszerző tisztek rejtőzködtek, és különféle üzeneteket is továbbítottak innen. Peking azért engedett a belgrádi kérésnek, mert a jugoszláv erők előzőleg átadták Kínának egy, Ruma városánál lelőtt F-117-es lopakodó bizonyos darabjait. A főtitkár utólag maga is komoly hibaként értékelte, hogy igent mondott Milosevicsnek.
Az áldozatok számáról máig ellentmondásosak a számok, a becslések nagyjából ezer katonáról és rendőrről, illetve körülbelül 2500 civilről szólnak. A sebesültek száma meghaladta a tízezer főt. Jugoszlávia amúgy is pangó gazdaságát legalább 100 milliárd dollárnyi kár érte a bombázások következtében. A NATO veszteségeiről azóta sem tudni hivatalosan pontos adatokat. A légitámadások végül teljesen megtörték Belgrádot: június 9-én, Kumanovóban megállapodás született a jugoszláv kivonulásról Koszovóból. Az ENSZ BT ezután elfogadta az 1244-es számú határozatot, amelynek értelmében tizenkilenc évvel ezelőtt, 1999. június 12-én megkezdődött a nemzetközi békefenntartó erők koszovói missziója, vagyis a KFOR. Utóbbiban Magyarország a kezdetek óta aktívan részt vesz.
