1914. december 19.

A vladivosztoki amerikai konzul tartózkodik a táborban, s a barakkokat látogatja. A ki nem fizetett „Löhnung"-ot panaszoljuk. Ma is a tegnapihoz hasonló remek nap van. Lesétálok ismét Klinovszkyval a bataillonirodába, s ott csajnikra és lámpára új utalványt kapunk, és négyünk részére a kosztpénzt is sikerül kieszközölni. A parancsnok egy kis szemüveges, bizalmatlan nézésű, kese szakállú kapitány. Klinó beszél vele, én pedig hátulról biztatom. A kosztpénzzel Klinó sehogy sem akar kirukkolni, egyre azt súgja vissza, hogy „ezt nem tudom, hogyan kell mondani", de egy bordái közé irányított döfésemre rögtön eszébe jutnak a megfelelő szavak.

Az állomáson kozákvonat áll. A lovakat kivagonírozzák, s szőrén ülve jártatják. Mind apró, bozontos szőrű, vaskos kis jószág. Mától kezdve a csájánkhoz nem leveles teát ad a muszka, hanem egészen kőkemény táblákba sajtolt csokoládészínű teából készül az, melyről bicskával kell lereszelni a megfelelő mennyiséget. (Tábori tea.) Egészen a repceolaj-pogácsára hasonlít, s ha valaki nagyon erősítené, el is hinném, hogy valóban az.

A hús, mely eddig elég kiadósan volt fellelhető levesünkben, észrevehetőleg megcsappant. Lehet, hogy ez is a generálislátogatás következménye, pedig valóban nem lehet ránk fogni, hogy kövérek lennénk. Délután havazni kezd, pedig ebből elég lenne. Barakkunk így is egészen a földbe süppedtnek látszik, s mert az ablakok alsó részéig emelkedik a hólepel, az ajtóhoz vezető kis ösvény folytonos kilapátolásából és a barakk falai mellől elhányt hóból egész hóhegyek emelkednek körülötte.

A legfantasztikusabb mai hír az, hogy a törökök Kijevet ostromolják. (Nadrágcserék).