1914. október 9.

Az ablakon beszűrődő hajnalfény még fel sem ébreszti az alvókat, mikor a konyha megérkezését jelentik. Egyszerre mindenki talpon van, és pillanat alatt lecsatolt csajkával futunk kifelé, hisz ismét 24 óránál több ideje, hogy nem ettünk. A szakács metsző szélben méri ki a párolgó levest. Kenyeret és dohányt is osztanak, s később cvibak is annyi kerül, hogy a tartalékadagon jóval felül el vagyunk látva. De ami ennél többet ér, pár levelezőlapot és levelet kapok hazulról. Künn hóvihar kezd el dühöngni. Indulásról már nincs szó, úgy halljuk, délig itt maradunk. Zavartalan örömmel vehetem hát elő a hazai sorokat, végigolvashatom, ahányszor jólesik. Aztán naplóm írásához fogok. Több napot kell pótolnom, mikor dermedt kézzel a szabad ég alatt sehogy sem ment az írás.

Az erős szél miatt igen nagy a hideg, a hó mind erősebben hull, de a hatalmas pihék azonnal elolvadnak a ruhán és áztatják azt. Néhány bőrig ázott, vacogó 24-es honvéd érkezik hozzánk, nyakuk köré terített pokróccal és sátorlappal. Rossz rájuk nézni, úgy reszketnek. Az éjjelt a fedezékben töltötték. Legalábbis így mesélik. Mivel azonban egyenként érkeznek, valószínűbb, hogy a tegnapi ütközet alatt maradtak le ezredünktől, és mint idegent, mindenünnen kidobták őket. A kószálók ez egyszer megjárták. A házak mind zsúfolásig tömve, és az idegen ezredbeliek asztalon kopogtatnak. Meg kell elégedniük az eresszel, ahol pedig ugyancsak pörgetik a havat a szél.

A tél megérkezett, pedig várhatott volna még. Nem voltunk felkészülve rá. Alig pár embernek van téli ruhája, akik hazulról postán még idejében megkapták azt. Oly szerencsés vagyok, hogy közéjük tartozom. Nagyon sok bajtársamnak lyukas a bakancsa és a jeges hólé szabadon jár rajta, sőt némelyeknek még a lábujjai is kilátszanak. Boldog vagyok, hogy új talppal dicsekedhetem, még Homonnán sikerült szereznem. Már egy hete csúnyán köhögök ugyan, de egyébként jó erőben érzem magam.

Egy sápadt honvéd meglátja a kezemben a ma kapott cvibakot és megszólít, nem cserélném-e be szalonnával, mert az ő gyomra a szalonnát már nem bírja. Ennek az embernek túl sok a szalonnája, míg én nem is emlékszem rá, hogy mikor volt részem benne, s a szalonna szó úgy cseng a fülemben, mint egy költemény. „Aztán mennyit adna érte, öreg?"„Hát amekkora cvibakot kapok."  „Ez az ember őrült" – gondolom – és nem sokat tétovázok, kezébe nyomok menten két szeletet, mielőtt meggondolná magát. Tenyérnyi darab szalonnával boldogan térek vissza a szobába. Ismét sok szó esik a gyomorról, de tény, ami tény, a mai napnak szememben ez a legnagyobb eseménye. Úgy érzem, hogy jobb üzletet soha életemben nem csináltam. Neki is látok a szalonnának, de óriási kiábrándulás következik. Alig tudok valamit enni belőle. A sok koplalás után gyomrom a szalonnát sehogy sem akarja kenyér nélkül bevenni. Jobban fog ízleni a krumpli.

Körülbelül fél század népfelkelő honvéd érkezett hozzánk, akik a ház szélmentes oldalán krumplifőzéssel foglalkoznak. Hatalmas szélrohamok kavargatják a havat és az üstöt a máglyák körül, és a csajkákban már forrni készül a víz, mikor parancsnokunk indulást rendel, és a félig főtt burgonyát sokan kiborítják a hóra. Ezt szépen felszedem és továbbfolytatom a főzést, víz helyett jó csomó havat kaparva össze a csajkába. Az eresz alá húzódva várom, míg buzogni kezd a hólé, és hosszú fázás után kész a krumpliebéd. Az orkánszerű szél miatt igen nagynak tetszik a hideg, de a hőmérő valószínűleg a fagypont felett állna, mert a hó olvad és a hulló pelyhek az országút sártengerébe fulladnak.

Egy szerencsétlen honvéd tegnap átlőtt karjával csak most vetődik ide, s szobánkban kapja az első kötést. Hadnagyunk parancsára egy óra múlva Turkára kell indulnom, a 13. század részére szállást csinálni. Egy kicsit érthetetlennek tetszik ez a parancs. Eddig nemigen lehetett előremenni szállást csinálni, mert a muszka igen élénken tiltakozott ellene. Minden századtól egy altiszt, jobbára önkéntesek, indulunk el egy idegen hadnagy vezetésével. Összesen öten vagyunk. Jól begombolózkodva, a micit fülünkre húzva kezdjük meg a gyaloglást. Az előttünk erre járt csapatok már sárba tiporták a havat. Az út közepén bokán felül érő latyakban gázolunk előre, sőt egy helyen hótakaróval fedett hatalmas pocsolyába lépek, és egyik bakancsom nagyot kortyint belőle. A tegnapi ütközet eredménye Turka visszafoglalása volt. Hadnagyunk szerint a muszka a várost kirabolta és részben felgyújtotta, azután kivonult onnét, úgyhogy ma attól már állítólag 25 kilométerre jár. A városban sok foglyot ejtettünk, egy 4-500 főnyi csapat szembejön velünk az országúton.

Erős tempóban marsolunk tovább s utolérjük a Turkának menetelő 24-ik honvéd ezredet. A hóvihar még mindig teljes erővel dühöng, s hol jobbra, hol balra fordítjuk arcunkat az éles hóostor elől. Az orkán ide-oda rángat bennünket, a csukaszürke köpenyek csattognak lábszáraink körül, s ebben az őrült időben az ezred harsogó énekszóval halad. Ez regénybe illő. Pedig mióta a harctéren vagyok, abból a sok vadregényes hősiességből, melyet az ifjúkori olvasmányok oly bőven ontanak, alig tapasztaltam valamit. Most is utolér a kiábrándulás. Az ezred mellé érve mindent megértek, mikor óriási szeszillat csapja meg az orromat. Így már értem a mokány jókedvet. Mi nem ittunk, de nem is vagyunk valami rózsás hangulatban.

Délután két óra körül elérjük Turkát. Első épület a pályaudvar. Egészen elhagyott, és a muszka gazdálkodása csúf nyomait viseli. A peron cukorkásautomatái felfeszítve, üresen állnak. Az előcsarnok egy sarkában néhány száz orosz fegyver és egy halom muníció. Az emeleti lakás üres, csak egy konyhaasztal és pár szék maradt itt. Ablakok bezúzva, minden felforgatva és összerondítva. Lerázva magunkról a havat egy negyedórát pihenünk, majd hadnagyunk engem egyedül hagy az állomáson azzal a paranccsal, hogy az utánunk érkező ezredet útba igazítsam, s a többiekkel elindul a város felé. Újabb negyedóra múlva József főherceg őfensége érkezik lóháton kíséretével, és a pályaudvar mellett levő nagy épület előtt szállnak le, ahol valószínűleg a vasúti hivatalnokok lakásai lehettek, és még néhány ép bútordarabot látni. Utánuk egy ulánusezred vonul tova, majd rövid várakozás után hótól lepett ezredünket látom közeledni. Battaillonskommandáns úrnak leadom a jelentést és elindulok velük. Hatalmas bolthajtásos téglahíd alatt keresztezi az országút a vasúti sínpárt, és ezen túl kezdődik a város. Az utcán bokán felüli híg sár folyik, minden ház katonákkal tömve. Minden ezred arra törekszik, hogy minél jobb helyet biztosítson magának. Néhány szép parkettás szobában huszárlovakat látok, de mi sem panaszkodhatunk.

Egy villaszerű földszintes házban egész századunk jó helyet talál. A tükörablakok teljesen épek, és a szép, modern cserépkályhának sincs semmi baja, szóval fűthetünk, az a fő. Pokrócainkat a parkettára terítve kemény, de tiszta fekhelyünk van. A helyszűke arra kényszerít, hogy pár modern szekrényt az ablakon át kitegyünk a hóra. Azután száraz fára rendezünk vadászatot, és mire besötétedik, a cserépkályhák ontják a meleget. Csak gyertyáink vannak, azok is fogytán. Egy hátrább eső viskóban lakó zsidó családtól sikerül egy szál gyertyát szerezni. Pénzt nem akarnak elfogadni, bár panaszkodnak, hogy semmijük sem maradt, az oroszok minden élelmüket felették és minden pénzüket elszedték. Petróleumuk hetek óta nincs. Megkönnyebbülve beszélnek az elmúlt nehéz napokról. Tovább portyázva egy szegény varga műhelyébe nyitok. Úgy látszik, bakancsaim irányították ide lépteimet, mert mindkettő nagyon rászorul a mester kezeire. Azonban a muszkák a szerencsétlen vargát éjjel-nappal dolgoztatták, úgyhogy az álmosságtól csaknem leesik a háromlábú székről. Egyébként már van előtte egy csomó bakancs, de azért megígéri, hogy másnap sorra kerülök.

Visszatérve a fiúkat jó hangulatban találom, hisz rég nem volt ilyen kellemes szállásunk. Sokan már horkolnak a padlón. Követem a jó példát magam is, számítva arra, hogy szokás szerint ismét éjjeli alarmmal fognak felzavarni bennünket. Hosszú idő után végre lerúghatom átázott bakancsomat és ledobhatom a köpenyt. A mai napot határozottan a jók közé sorolhatjuk.