1915. március 14.

Ismét indul táborunkból egy muszka transzport a harctérre. Nagyon el vannak szontyolodva a vitézek. Mi megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy ott ne sok hasznukat vegye a cár atyuska. Ahány csak szóba elegyedik velünk, azt mind jól megpuhítjuk, bebeszéljük neki, hogy csak igyekezzenek a mieinkhez úgy közel kerülni, hogy azok feltartott kezüket meglássák, s a világért se lőjenek. Szegény muszkák nagyon hálásak a jó tanácsokért, s szinte megkönnyebbülve búcsúznak el tőlünk. Nem lelkesednek ők a háborúért, hisz azt sem tudják, miért kell elmenniük. Velük egykettőre megköthetnénk a békét. Ma ismét történt szökés, a tisztek táborából, de az illetők néhány kilométer után visszafordultak, visszaijedtek a „farkasoktól".

Nagyszerűen mulatok az eseten. Hát úgy képzelték a jámborok, hogy csak ki kell menni a táborból, s aztán minden magától fog menni? Képzelem, hogy minden kóbor kuvaszt farkasnak néztek. Nem tudja, hogy mit csinál, az, aki innét most szökik. Üres hencegésnek tartom azt, nem másnak. Várjunk csak azzal egy kicsit. Csizmadia és Zsaki végre levétetik ma szakállukat, de az utóbbi előbb fényképen is megörökítette magát(?). Berman és még két medikus a kórházban kaptak beosztást, úgy mondják, elég jó dolguk van.

Nem értem azonban, mire való ez most, ha hamarosan indulni akarnak. Klinó barátunkról is fel kell jegyeznem, hogy a kolbásznája tündére úgy megigézte, hogy a napnak legnagyobb részében a pult előtt donzsuáni pózokban lopja az időt, szabadon maradt óráit pedig garderobja helyrehozására fordítja, mely célra határozottan sokkal nagyobb összeget irányzott elő, mint azt összes jövedelmei megengedik.