1918. augusztus 12.

A muszkákban feléledt a gyújtogatási mánia. Körös-körül égnek az erdők már napok óta és az egész tábor állandóan füstfelhőbe van burkolva. A sok rossz tüdőnek igen kétségbeejtő állapot. Vékony, egyenletesen eloszlott ködszerű a füst, a szemet nem csípi, annyira ritka, nem is köhögtet, de napokon keresztül szívni ezt éppen elég. Újabban a város felé is friss füstoszlopot látunk az égnek emelkedni. Hej, mit érne meg az elégett fatömeg Európában!

A pukkasztó forróság a Selengában való fürdőzést ismét aktuálissá tette, és naponta sokan keresik fel a vizet, dacára a vörösök tilalmának. Plennifatalizmussal mindegyik úgy gondolkozik, hogy ha Allah úgy akarja, hát csak nem jönnek ki a vörösök ebben a bolond melegben. Allah azonban a gyaurokat, pláne az ilyen igazán „hitvány" gyaurokat, mint mi vagyunk, nemigen protezsálja, és a vörösök bizony számos bajtársat lefüleltek, köztük természetesen Szász komámat is, aki 10 napi hűvössel fizetett az egy órai forró napfürdőért. Látogatásomat el kellett halasztanom, míg kikerül a dutyiból.

A bataillon területén a szokásos napfürdőzés folyik. Erre az egyre a tábor futóhomokos talaja kitűnően megfelel. Mindenfelé úszónadrágig vetkőzött szunyókáló, jobbára elég sovány alakok hevernek a napsütésben. A szervezet belülről táplálékkal való fűtése helyett áttértünk erre az olcsóbb, kívülről való hevítésre. Így a nyarat kevés harapnivalóval át lehet valahogy húzni, de a vízben való fürdés már csak burzsujoknak való, mert azután okvetlenül enni kell, sőt sokat enni.

A vörösök donnái közül kettő szintén kedvet kapott a friss vízhez, és az egyik ingben, a másik azonban csak meztelenül lubickolt a volt alsó tiszti tábor táján. Persze elkapta őket a Selenga erős sodra, úszni azonban csak gyengén tudtak, és mire a jóval lejjebb fürdő plennikhez sodorta őket az ár, már jócskán benyeltek a Selenga vzéből, sőt a jó Selenga úgy a keblére ölelte őket, hogy már csak néha bukkantak elő. Sztrányai kolléga vette észre először a két hölgy küszködését és utánuk vetette magát, sőt ami nehezebb, ki is vonszolta őket annyira, hogy a sekélyebb vízbe értek, ott azonban az eddig is Sztrányai után kapkodó hölgyek annyi szeretettel csimpaszkodtak a nyakába, hogy a megmentőt is már-már magukkal húzták volna a víz alá, ha Weil pajtásunk egy hatalmas lökéssel kijjebb nem taszította volna a három, gombolyagba keveredett, összekapaszkodott embert, s a sekély vízben aztán fel nem állhattak. A hölgyek közül csak az egyik, az ingtulajdonos tudott lábra kapni, a másik, az ingetlen ellenben elnyúlt bizony a füvön és néha a plennit is érheti szerencse, jó darabig elnyúlva hevert. Bajtársaink nagy jóindulattal és igen szívesen dörzsölgették, masszírozták (persze a rossz nyelvek rájuk fogták, hogy ki ahol érte) a meztelen Évát, míg végre bágyadtan feltápászkodott és ellebegett vissza fölfelé a parton, mint valami vízitündér.

A vén Selenga sokat tudna mesélni, nemcsak ilyen csintalan történetekről. A napokban pl. egy jellegzetes kitáj koponyát is hozott errefelé. Hogy ki választhatta el a fejét a törzsétől, az a mai zavarok között meglehetősen kérdéses, valószínű, hogy a déli határharcok közben érte ez a pech. Jókora vágás látszott a feje búbján a már jól megritkult haj között. A víz úgy hozta, mint a tököt, így beszélik a szemtanúk. Belül üres lehetett, viccel a plennik némelyike, amelyiknek már viccelni való kedve van ilyen látványok után. Jobb szeretnénk ilyen esetektől kissé távolabb lenni.

A lapok egyszer azt hirdetik, hogy Amerika és Japán a szibériai kérdésben végleg megegyeztek, másszor ennek éppen ellenkezőjét írják. Beletörődtünk már abba, hogy semmiben sem ismerjük ki magunkat, legkevésbé a saját helyzetünket illetőleg. Az újság másolatát közli egy szerződésnek, amit a Centro Sibir és a svéd vagy dán kiküldött kötöttek, amely szerint utóbbi feljogosíttatik a mi részünkre a hazautazásra 30 napi élelmet összevásárolni. Illene már hinnünk tehát a hazautazás közeli megvalósulásában. A Centro Sibir általában talán emberségesebb módon járna el velünk szemben, mint eddigi vörös ismerőseink, mert bizonyos előzékenységet mutat, de kézzelfogható eredményt sajnos nem látunk. Jegyzőkönyveznek, felveszik az omszki otrjád komiszkodásairól szóló történeteket, a kényszersorozás lefolyását s a frontról sebesülten visszaérkezett két kényszersorozott bajtársunk elbeszélését, de ezzel aztán ki is merül irántunk tanúsított érdeklődésünk. Jobb lenne már ezeket az alakokat nem látni. Egyesek az éjjel állítólag már távoli ágyúdörgést hallottak. Szívesen halljuk annak a távoli mennydörgést, jómagam is a napokban átestem egy ilyen csalódáson, hát tudom, mit gondoljak felőle.