1918. június 26.

Ismét egy jó meleg nap. Sokan már hetek óta rendszeresen fürdenek a Selengában. A vörösök nem törődnek vele. Egy tisztünk második fürdése alkalmával bele is fullad. Nevét nem sikerült megtudnom. A mi rossz szívünkkel és tüdőnkkel, egészen legyengült szervezetünkkel bizony nem tanácsos a hideg vízben a hazai produkciókat megkísérelni. Talán jómagamat is az tart vissza, hogy nem bízok magamban, mert én, aki otthon egészen vízi ember voltam gyerekkorom óta, s végigfürödtem és csónakáztam Magyarország minden tavát és folyóját, a Selengától valamiképpen ösztönösen tartózkodom. Ma azonban nem tudtam ellenállni. Néhányadmagunkkal átrándulunk a szigetre, s a túlsó, fövenyes és napos sekély parton levetkőzve vígan hódolok régi sportomnak. Az első napon persze kellő mérséklettel. A parti füzek alatt mindenütt kisebb plennikompániák tanyáznak: vetkőznek, napfürdőznek, s vannak már tiszteletteljes rézbőrű törzsvendégek is, akik a víz helyett csaknem teljesen a napon fürdenek. A víz pompás, de roppant gyors futású, és jómagam, ismerve a Vág és Dráva hasonló helyeinek rejtett veszélyeit, nem győzöm figyelmeztetni az ilyen helyeken sohase fürdött pajtásokat. Az ember valósággal repül lefelé, és pár perc alatt jó messze jár a kiindulási ponttól, ahova hosszú gyaloglással lehet visszajutni. A mély vízben kevesebb a veszély, de a part mentén az alámosott, óriás fagyökerek kiálló, hegyes. néha karószerűen letört végei s a beléjük akadt mindenféle törmelékágak a felspékeléssel kecsegtetnek, vagy olyan kisebb-nagyobb örvényeket támasztanak, hogy ettől kell óvakodni. Vad és szeszélyes egy folyó ez, ide szokott embernek való, a rejtett veszélyeket fölösleges kihívni magunk ellen.

Éppen felöltözünk, mikor Reich érkezik hozzánk. és Herednek Irkutszkból kelt levelét hozza, benne egy éppen aktuális, nagyon szomorú hírrel. Két volt bajtársunk a 75. barakkból, Steiger és Hünebeck birodalmi németek az Angarába fürdés közben belefulladtak. Nagyon megrendítő hír, mert kivált a kis Steiger − vagy Acer, ahogy társai elnevezték − egyike volt azoknak a kevés németeknek, akiket mindenki szeretett, s a magyarok előtt is közkedveltségnek örvendett. Ügyes, életrevaló, szemfüles és energikus gyerek volt, sportokban is edzett, talán éppen ez okozta a vesztét. Nem bízhat itt az ember magában úgy, mint otthon. Ma neked, holnap nekem. De sok példa van már rá, hogy a legváratlanabb oldalról is mennyi baj törhet a mi nyomorult életünkre!

Gulyás visszaérkezett az anarchistáktól. Felkeresem, de nem szívesen emlékezik vissza a közelmúltbeli napokra, és igen óvatosan nyilatkozik, amiben igaza is van. Magam is így tennék. Annyit mond, hogy a transzporton rettenetes piszokban utazott, amit főleg az anarchista harcosok testi állapotára vonatkoztat, akik közt rengeteg a nemi bajos. Ahol lehetett, ott raboltak mindenkitől, aki útjukba került. Parancsnokunkat menseviki érzelműnek mondja. A sok ígéretből, amit kapott, egy pár csizma s két ing vált valóra, és egy 200 rubelről szóló utalványt is kapott, amit állítólag itt fognak neki beváltani. Visszafelé, mint a feketék „starsi vracs"-ja, igazolvánnyal ingyen utazott. Itt jegyzem meg, hogy Rosenfeld volt iskolatársa− jelenleg elvtárs, egyébként Spiegler − miután barakkunk nem éppen tárt karokkal fogadta, megmaradt az itteni szervezetben, és itt működik a veszélyesebb Irkutszk helyett. Újabb vörös csapatok utaztak át az állomáson s egy tagjuk a következőket mondja: „Mi 240-en voltunk, de a frontra menet igen sok beteg lemaradt, úgyhogy csak 130-an érkeztünk meg oda. A veszteségünk egy halott és néhány sebesült volt." Más szavakkal, a seregnek 50%-a nem bolond, hogy harcoljon is, a másik 50%, amit elismerésre méltóan nagy számnak kell kijelentenem, a frontig elmegy ugyan, s ott lóg el. Az egy halottat hajlandó vagyok öngólnak hinni, ahogyan ez a csapat a fegyelmet ismeri. Azt beszélik, hogy Japán ultimátumot küldött volna, melyben a Vörös Hadsereg 24 órán belüli lefegyverezését követeli. Alighanem mese lesz.