„A belső erőt szeretném továbbadni a honvédeinknek!”

A közelmúltban egy rendezvényen a honvédség egyik kommunikációs tisztje Görgei Artúr, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvédseregének fővezére, hadügyminisztere dédunokájaként hivatkozott Önre. Több sajtótermékben Görgei „dédunokahúgának” nevezték, a Szent István Intézet videóinterjújában a hadvezért „távoli felmenőjeként” említi a riporter. Milyen családi relációban áll legendás ősével?

Érdekes, hogy ez már egyenes adásban is volt központi kérdés az elmúlt években, egyszer például addig erőltették, amíg nem tisztáztuk. A görgői és toporci Görgey nemzetség 1085-ben érkezett a Felvidékre, akkor települt be a Szászországból beköltözött Arnold, aki 1050 és 1130 között élt. Az egyik Görgey-ősünk alakította ki Görgőt és Toporcot, valamint tizenkét másik felvidéki települést a 13. században. Azóta görgői és toporci Görgey a teljes nevünk.

Ami az előnevük…

Pontosan, ez nagyon fontos, mert van más Görgey család is, de erre most nem szeretnék kitérni. Az 1085-ig visszavezethető családfánkon még én is rajta vagyok, de én már csak édesapám szorgalmából. Szeretném tovább írni az egész családfát, megtalálni mindenkit az én generációmban, amellett, hogy természetesen az utódaimat is szeretném felvezetni. A második világháború után óriási szakadás történt az én családomban is.

Nemesi kutyabőrök kerültek a padlásra vagy a pincébe, az „eszcájgot” eldugták, az ipszilonra végződő családnevekből pontos „i” betű lett…

Igen, sajnos a mi családunkban is volt ilyen, nem csak kitelepítés. Nemzetségem tagjai sokszor örültek, hogy élnek, nem tudtak minden tárgyat magukkal vinni, talán csak a legszükségesebbeket vagy éppen az egy szál ruhát, amibe menekültek. Viszont a szellemi tartalmat tovább tudták adni nekünk, amiből mindannyian profitáltunk. Az említett családfán vagyunk egy jó páran, vannak, akik közelebbről, mások távolabbról kapcsolódnak az Artúr-féle ághoz. Görgei Artúr testvérének vannak utódai, ilyen volt például a tavaly elhunyt Görgey Gábor író, kultuszminiszter, akinek az egykori hadvezér a dédnagybátyja volt. Én Görgei Artúr ükunokahúga vagyok. Görgei leszármazási családfája azért szakadt meg, amitől az egész család szenvedett: százötven-százhetvenöt éven keresztül árulónak bélyegezték. A gyerekei ebbe beleroppantak, elsősorban az 1855-ben született fia, Kornél nem tudott megbirkózni ezzel a teherrel. Idősebbik gyermeke, az 1850-ben született Berta sem találta a helyét a világban: háromszor férjhez ment, háromszor elvált.

Egészségnevelőként járom az általános- és középiskolákat, és mindig elmondom a gyerekeknek, hogy ne »jelzőzzék« egymást. A stigma nemcsak egyetlen személyre, hanem gyakran generációkra is kihat. Én például az egyik óbudai iskolába jártam, ahol négyen voltunk Görgey-unokatestvérek, és minket csak árulóztak, több mint száz évvel a szabadságharc leverése után. Már akkor sem értettem, hogy miért kell átörökíteni egy stigmát, amihez már semmi közöm, másrészt valóságalapja sincsen. Ettől igazán sokat szenvedtünk, de a szüleink voltak olyan bölcsek és erőteljesek, hogy megtanítottak a belső erő fontosságára. A belső erő tart meg, így ennek fontosságát szeretném továbbadni a honvédeinknek is. Minket a hit, a szorgalom, a hűség és hazaszeretet mellett ez tartott meg ezer éven keresztül.

Egyértelműen kitetszik, hogy Görgei Artúr minden, csak nem távoli felmenő az Ön számára. A családi tudás, a felhalmozott ismeretanyag fényében már gyermekkorában is máshogy látta az üknagybátyját, mint Kossuth, Vörösmarty és Bajza, akik felszólalásaikban, verseikben megbélyegezték és árulónak tartották?

Abba neveltek fel minket, hogy mi egy nemzetség részei vagyunk, a mi szempontunkból nem Artúr a központi szereplő, hanem a család jellemvonásai, a szellemi öröksége. Már hosszú ideje tudatában voltam ennek, mégsem foglalkoztam vele behatóbban. Egyszer azonban adódott egy helyzet, amikor be kellett lépnem és át kellett vennem a hagyomány képviseletét, mert az időseim kihaltak. 1989-ben Katona Tamás történész és az édesapám, Görgey István, valamint az ő egyik öccse, Görgey Tibor – történészekből és néhány családtagból – hozta létre a Görgey Kört. Ők mindenhol tartottak előadásokat, szaporították a barátok körét, de idővel meghaltak: Katona tíz éve hunyt el, a nagybátyám kilencvennégy éves volt, édesapám viszont sajnos előbb ment el.

Kifejezetten katonaivadék vagyok, mert édesapám Ludovikát végzett és a déli határsávon harcolt, ahol összeszedett eléggé csúnya krónikus betegségeket, így részben emiatt, mondhatni elég fiatalon, hetvenkilenc évesen meghalt. Sokáig az említett öccse és a nagy Görgei-rajongó, a korszak jeles ismerője, Katona professzor képviselte a szervezetet. Habár mindig egy emberre fókuszálunk, nagyon hősies és izgalmas maga a kor is, amiben Görgei Artúr élt. A Görgey-ek minden évszázadban ott voltak valamennyi harcban, kezdve az 1241-42-es tatárjárással. Nőként különösképpen érdekel a női ág. Görgei Artúrné Aubouin Adéle nagyon közel áll hozzám, különösen most, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 175. évfordulója idején.

Miért?

Adéle a házassági hűség mintaképe volt, aki követte a férjét a száműzetésbe. Görgei és felesége mintegy húsz éven keresztül internáltként élt az ausztriai Klagenfurtban és a szomszédos Viktringben. A kényszerű távollét kezdetén még fogalmuk sem volt arról, hogy miből fognak megélni, hogy meddig fog tartani a száműzetés. Néhány év múlva, ilyen körülmények között, született meg az első gyermek, aki meg is halt, aztán világra jött Berta lányuk, majd Kornél fiuk. Hangsúlyozom: mindez ellenséges környezetben, alig-alig jövedelem mellett. Ezek a tényezők keményen rányomták bélyegüket az egész életükre. Aztán eljött a kiegyezés, és akkor hazaeresztették őket. Budapesten azonban véget ért az életük, mert az árulónak bélyegzés mindent szétzilált. Mindenki tudta akkoriban, még Kossuth és Vörösmarty is, hogy Görgei Artúr (képünkön jobbra) nem volt áruló, mégis sorra születtek az elítélő versek, az átoknóták.

Egyébként magam is hallottam egy-kettőt, nemrég a tiszteletemre eljátszottak néhány átoknótát, amelyekben arról van szó, hogy legyen átkozott Görgei maga és minden utóda. Így is lett: Kornélt minden iskolából kiutálták, az ő élete nagyon szerencsétlen módon folytatódott, Berta pedig a bálok gyönyörű sztárjává cseperedett, hárman is feleségül vették, de nem tudott megmaradni egyik házasságában sem.

Ezzel magyarázza Görgei Artúr és Aubouin Adéle elhidegülését?

Egyértelműen. Ne feledjük, hogy Adéle volt az a feleség, aki végig ott volt a hites ura mellett, le is írta, hogy akkor is ott volt a férje mellett, amikor üstökösként ívelt felfelé a tündöklő pályája, és akkor is, amikor ugyanilyen antiüstökösként zuhant mélybe a csillaga. Amikor hazajöttek és békében élhettek volna, összekülönböztek, ami nyilván érthető, mert Artúr és a felesége egészen mást szeretett volna a gyerekeknek, de a körülmények teljesen ellenük játszottak. Ez a csodálatos, mindig hűséges feleség egy ponton visszavonult Toporcra, és onnantól alig tudunk róla valamit.

A házastársak nem csak elhidegültek, levelet sem váltottak egymással. Amikor Adéle, akit házastársa „Etelkának” hívott, 1900-ban meghalt, Görgei el sem ment a temetésére, később pedig Móricz Zsigmondnak könnyes szemmel arról nyilatkozott, hogy nem akar beszélni a házasságáról…

Eleinte még váltottak néhány levelet egymással, de soha többet nem beszéltek. Adéle tartása és eleganciája számottevő. Tudja, hogy a pesti úri közönség mivel fogadta őket, mikor megérkeztek Budapestre a száműzetésből? Bált adtak a tiszteletükre. Na de ők nem a ruhaszalonból érkeztek… Adéle leírja a naplójában, hogy előszedte a ládából azt a barna selymet, amit tizennyolc éven keresztül tartogatott, mert nem volt alkalma felvenni, majd megvarrta a ruháját. És akkor kapott ismét egy szép dicséretet a férjétől: az én feleségemet nem a csipkék és a gyöngyök teszik értékessé, hanem az egyszerű eleganciája. Az egyszerűség az egész családra jellemző. Nem a kimondott grófnői méltóságot sugárzom, amikor fát hasogatok vagy babakocsikkal rohangálok.

Milyen volt Görgei Artúr nukleráis családja, az Artúr-féle ág?

A Görgey família Szepes vármegye egyik legősibb családjaként nagybirtokokkal, falvakkal rendelkezett, köztük tizenkét ma is álló településsel, köztük Popráddal, Toporccal, Szepescsütörtökkel, amelyek a tevékenységeik nyomán létesültek. Ott van a címerükben a félmeztelen fanyűvő ember. A fával szoros kapcsolatban voltak, de nem csak gazdálkodtak, hanem iskolákat, templomokat építettek. Mindemellett nagyon mély hitéletet éltek. Érdemes megemlíteni, hogy a környezetünkben élő-dolgozó gazdálkodótársakkal – akiket tudatosan nem nevezek „parasztnak” – együttműködtek. Ma is sok állatorvos, kertész van a családban, ők is munkatársi alapon működnek együtt. Minden szinten van egy adott tudás, és az eltérő tudással rendelkező emberek összedolgozásából születnek a gyümölcsöző, jó munkaközösségek. Amikor kellett, hadba vonultak a Görgey-ek, és mentek velük az embereik is.

Túlzás nélkül állítható: a Görgey család férfitagjai minden évszázadban ott álltak az igazság oldalán, részt vettek a Bocskai-felkeléstől kezdve, a Thököly-szabadságharcon át, az 1848–49-es eseményekig. Nagyon súlyos birtokvesztésüket a reformáció kora okozta, mert addigra már politikai és vallási szempontból annyira befülledt az európai működés a Habsburg-uralom alatt, hogy még ők is fellázadtak a császár ellen és lutheránussá váltak, a hozzájuk tartozó felvidéki településekkel együtt. Volt olyan, aki nem értett velük egyet a családból, mi viszont ehhez a lutheránus hitért és igazságért sokáig harcoló ágból származunk. Az ellenreformáció folyamatos birtok- és rangvesztéssel járt, pedig korábban a Szepesség választott grófjai voltunk. A 19. századra már eléggé keményen elszegényedett a család, és ebből a nagyon szegény ágból született Görgei Artúr a család ősi birtokán, Toporcon. Az elődöktől hozott bátorság, az elszántság, a katonai örökség meghatározta az életét. Sokan nem is tudják, hogy eleinte még csak a testvére, Ármin harcolt aktívan a forradalomban, Artúr viszont csak ’48 májusában jelentkezett a honvédseregbe.

Egyébként mind a három Görgey-fiú nagyon klassz csatákat vívott, nekik köszönhetően áll például Vác, amelyet, ha nem védenek ilyen ügyesen és hősiesen, porig romboltak volna a császáriak. Nagyon örülök annak, hogy én kerültem a Görgey Kör vezetői társaságába, mert nem csak a családomat, a történelmi emlékezetet képviselem, hanem rengeteget tanulok, akár még a saját őseimről is. A társaság elnöke Hermann Róbert történészprofesszor, az egyik legközelebbi segítőm pedig az unokahúgom, Görgey Katalin. A forradalom és szabadságharc idei évfordulója alkalmából a Batthyányakkal és a Széchenyi családdal is összefogtunk. Nem csak a történelmi családokkal vannak közös programjaink, hanem a pákozdi Katonai Emlékparkkal, a Hadtörténeti Intézettel és Múzeummal, a Nemzeti Örökség Intézetével is.

Gyakran érik nagy felismerések?

Az egyik hatalmas megdöbbenésem a világosi fegyverletételhez kötődik, amit sokan és sokáig árulásnak minősítettek. Huszonnyolcezer-ötszáz fiatal magyar férfi állt az egyik oldalon, a másikon kétszázezres, frissen odavonult sereg. Az logikus döntés az volt, hogy tárgyalunk, és nyilván nem a Habsburgok előtt tesszük le a fegyvert, hanem gróf Rüdiger cári lovassági tábornok előtt. Meggyőződésem amúgy, hogy a Habsburgok soha nem tudtak volna legyőzni minket az unfair módon behívott idegen segítség nélkül. Racionális döntés értelmében letettük a fegyvert, de nem hajoltunk meg az osztrákok előtt. A világosi fegyverletételnek köszönhetően mintegy harmincezer fiatal férfi maradt élve. Jelen vagyok különböző családtudományi platformokon, ahol kiszámolták, hogy az akkori huszonnyolcezer-ötszáz mára hatszázezer főt jelent. Évek óta életmentőként dolgozom, így sokat jelent nekem, hogy Görgey tulajdonképpen a ma élők déd- és ükszüleit mentette meg a biztos haláltól. Tegnap is voltam Tiszafüreden a nagy középiskolában, ahol azt mondtam a gyerekeknek, hogy kérdezzék meg otthon a nagymamát, hogy mesélte-e az ő nagymamájuk, hogy valakijük ott volt-e a szabadságharcban, mert ha igen, lehet, hogy te is az 1849. augusztus 13-i fegyverletételnek köszönheted az életedet.

Érdekes felvetés…

Igen, tudni kell jó döntéseket hozni. Elkezdtem magzatvárással, magzatvesztéssel foglalkozni, és arra eszméltem rá a Központi Statisztikai Hivatal adatait látva, hogy a statisztika huszonnyolcezer-hétszáz magzatelhajtást mutatott a 2019-es évben. Magyarán a sajátjainkat írtjuk békeidőben, kultúrkeresztény körülmények között, Európa szívében. Nem engedtük, hogy a Habsburgok megöljék, nem engedtük, hogy a cár kivégeztesse a magyarokat, az én családom százhetvenöt éve viseli az árulózás ódiumát, mi viszont nekiállunk szinte pontosan ennyi gyermektől megszabadítani magunkat! Ez döbbenetes erővel csapott belém, már csak ezért is szeretném, ha a katonatársadalomhoz eljutna az üzenetem: van egy valasszukazeletet.hu elnevezésű honlapunk, ahol segítséget nyújtunk a legkilátástalanabb helyzetekben élőknek is. Keressenek meg, keressünk megoldást közösen, ha valakinek gondja támad, ha valakit elhagy a párja vagy ha éppen nem tudják vállalni az újabb gyermeküket.

A Nemzeti Múzeum négy évvel ezelőtt nagyszabású kiállítással ünnepelte meg Görgei Artúr születésének 201. évfordulóját. Görgei régóta vitatott személyiség, még a budai Várban álló lovasszobrának 1998-as avatásakor is tüntetések voltak a személye ellen, a Magyarok Világszövetsége pedig az említett tárlat kapcsán „az aradi vértanúk és sok száz magyar hazafi bitófára juttatásával” vádolta. Hozott változást a kiállítás Görgei megítélésében?

Én egy kicsit amondó vagyok, hogy aki szerette, az azóta még jobban szereti, aki nem szerette, az meg nem szerette meg jobban.

Említette, hogy az édesapja Ludovikát végzett katonatiszt volt. Mit tanult katonagyermekként az édesapjától?

Édesapám 1939-ben végzett a Ludovika Akadémián, fiatal századosként, frissen nősültként vezényelték ki a frontra. Határsávparancsnokként teljesített szolgálatot a Dráva mentén a második világháborúban, mindig emlegette, hogy Titóval szemben harcolt. Nem sokat mesélt a katonaéveiről. Rainer M. János történész azt a következtetést vonta le A századosok című, az utolsó világháborús századosokról szóló történeti munkájában, hogy apám korosztálya nem sokat mesélt a háborús tapasztalatairól. Mindezt azért tették az apáink, hogy minket védjenek, hiszen a kommunista diktatúra időszakában, kitelepítések és házkutatások idején cseperedtünk fel. Most persze nagyon sajnálom, mert szívesen elmennék azokra a helyekre, ahol apám szolgált.

Egy történetre azonban tisztán emlékszem, amelyet apám többször elmondott. Vérdíj volt kitűzve két partizán fejére, apám pedig lóháton, egyedül portyázott az ő területén, és megtalálta ezt a két embert. Elkezdte faggatni őket, hogy mit tettetek, mi az, amiért vérdíj van rajtatok. Végül arra a belátásra jutott, hogy ezek ketten jó úton jártak, csak az akkori rendszer nem fogadta szimpatikusan őket. Így aztán a két bujdosót a rejtekhelyükről bevitte a főhadiszállására. »Na, itt keressék őket, ha tudják« – mondta. Hamarosan megérkeztek a felszabadítók, az ő területére a bolgárok vonultak be, és milyen érdekes a sors, hogy ez a két, általa megtalált ember vallott éppen őmellette. Ha ők nincsenek, biztos, hogy nem kerülhette volna el az azonnali kivégzést.

A MH Területvédelmi Erők Parancsnoksága zászlóanyjaként tevékenykedik. Mióta látja el a tisztséget, hogyan tekint a feladatra?

Magyarország honvédelmi miniszterének felkérésére idén május 16-án lettem a Magyar Honvédség újjászervezett területvédelmi haderejének zászlóanyja (lenti képünkön). Utánanéztem, hogy mi a zászlóanya szerepe és feladata. Az, hogy világítson, az, hogy fényességet vigyen a katonák életébe. Amikor felkérést kaptam a zászlóanyai feladatkör betöltésére, még csak ezerötszázan dolgoztak a területvédelemért. Van négy gyermekem, akiket becsülettel, szeretettel felneveltem, de ezerötszáz gyermeknek az anyai feladatait ellátni…hát, ahhoz már nagyon sok szeretet kell! Tréning alá vetettem magamat, hátha rájövök, hogy lehet szaporítani a szeretetet. Úgy tartjuk, hogy a szeretet az énem határainak kiszélesítése, így elkezdtem azon munkálkodni, hogy ez a másfélezer katona megtapasztalhassa a gondoskodásomat. Gyakran beszélgetek velük, jelen vagyok a rendezvényeiken. Tudja, hogy amikor egy anyuka megérkezik valahova, hogy fogadják a gyerekei?

Öleléssel, puszival, nem?

»Mit hoztál, anya?« – az enyémek mindig így fogadtak. Rendszeresen viszek könyvet ennek a mostanra kétezerre duzzadt katonatársaságnak, beszélek hozzájuk, felajánlom a segítségemet, azt, hogy keressenek meg, akármi nyomja a szívüket.

A Görgey Kör évek óta szorgalmazza Görgei Artúr a Fiumei úti sírkertben található végső nyughelyének felújítását. Hol tart most a honvédtábornok sírjának ügye?

Görgei Artúr 1916-ban, kilencvennyolc évesen hunyt el. A díszsírhelyet a székesfőváros tanácsa adományozta a Tisza-kormány idején. Szerintünk a személyiségének abszolút megfelelő szerénységű a temetkezési helye. Azok, akik ismerik és tisztelik, időnként elzarándokolnak oda, a koszorúk gyakran elborítják ezt a parányi, kovácsoltvas kaput, ami körül fut a sírhelyen. Most, a Nemzeti Sírkert felújításakor lehetőséget kaptunk arra, hogy Görgeit áthelyeztessük a 48-as parcella egyik kiemelt helyére. Nem csak a családot, hanem a történésszakmát is megosztja a kérdés, hogy mi legyen Görgei végső nyughelyével.

Most éppen melyik oldal felé hajlik a diskurzus?

Az én véleményem az, hogyha lenne egy ilyen áthelyezés, akkor azt jelentős sajtóérdeklődés övezné, amely emlékápolás szempontjából jót tenne Görgei Artúr megtépázott örökségének. Nagy hírveréssel még egyszer nyilvánossá tehetnénk: Görgei nem volt hazaáruló. Mivel a Nemzeti Sírkert főigazgatója illetőségébe tartozik a végső döntés meghozatala, sokkal inkább arra koncentrálok, hogy a laktanyákban tartott katonai ünnepségeken, az avatásokon megpróbáljam felébreszteni a hősi érzelmeket, a hősi gondolkodást. Azért vállalom ezt, mert kicsit úgy látom, hogy a magyar társadalom úgy gondolkozik, hogy itt vannak a katonák, majd ők megvívják a harcaikat. Holott ’48-ban például az egész ország felsorakozott a honvédek mögött: varrták a ruhákat, vitték az élelmiszereket, adták a szálláshelyeket, etették a lovakat. Most is nagyon fontos, hogy legalább lélekben mögéjük álljunk, támogassuk őket a bizalmunkkal. Meggyőződésem, hogy az, aki önként áll be a haza védelmébe, kétszeres hazafi. És ez egy nagyon klassz dolog!