A forradalom kezdete – 1956. október 23.

A lengyelországi események 1956-ban
több vonatkozásban is hatottak a magyarországi
helyzetre. Egyfelől a Poznanban
történtek, az azt követő megtorlás, valamint az
október második felében bekövetkezett események
híre eljutott Magyarországra. A szovjet
vezetésnek a „lengyel válság megoldása" során
szerzett tapasztalatai hatottak a „magyar
kérdés rendezésével" kapcsolatos politikai
elképzelésekre és döntésekre. Ki kell hangsúlyozni,
hogy a szovjet csapatok 1956. október
19-i harckészültségbe helyezése és a
Magyar Néphadsereg részére ekkor kiadott
intézkedések – elsősorban a szovjet csapatok
esetében – katonai szempontból jó kiinduló
alapul szolgáltak a nem várt magyarországi
események rendezéséhez.

Hruscsov 1956-ig több ízben kifejtette,
hogy Magyarországon adott esetben készek
minden eszközt felhasználni. A lengyelországi
Poznanban 1956. június 28-án bekövetkezett
munkásmegmozdulások közvetlen hatására P.
N. Lascsenko altábornagy, a Magyarországon
állomásozó szovjet Különleges Hadtest
parancsnoka – az 1956-ban hatályos nemzetközi
szerződéseket súlyosan megsértve – utasítást
kapott: készítsen tervet a szovjet csapatoknak
„a szocialista társadalmi rend fenntartása,
védelme, adott esetben helyreállítása" érdekében
történő alkalmazására.

A tervben, amely a „Volna" – magyarul –
„Hullám" fedőnevet kapta, rögzítették, hogy
a fővárosban lévő fontosabb objektumok védelme
a 2. gépesített gárdahadosztály feladata,
míg a 17. gépesített hadosztály fő erői az
osztrák határ lezárását hajtják végre. A szovjet
csapatok karhatalmi célú alkalmazására
készült terv tartalma egyértelműen bizonyítja,
hogy a szovjet legfelső politikai vezetés egy
Magyarországon kibontakozó politikai válság
kezelésében az erő korlátlan alkalmazására helyezte
a hangsúlyt. A magyar politikai vezetők
egy része is tudott arról, hogy ha szükségesnek
látják, a Magyarországon lévő szovjet haderő
karhatalmi célú alkalmazása lehetséges.

Október 16-án Szegedről indult útjára a
kezdeményezés, hogy az 1848-as márciusi ifjúság
példáját követve megfogalmazzák: „Mit
kíván a magyar nemzet?" Külpolitikai téren a
legfontosabb követelések közé tartozott a szovjet–
magyar kereskedelmi szerződések felülvizsgálata
az egyenjogúság alapján és a békeszerződés
értelmében az összes szovjet csapatok
Magyarországról való kivonása. Az egyetemisták
új nemzeti jellegű címer és katonai
egyenruha bevezetését is követelték.

Október 23-án – a műegyetemisták előző
nap elfogadott döntésének megfelelően – folytatódott
a demonstráció szervezése. A belügyminiszter
betiltotta a felvonulást, és azzal fenyegetőzött,
hogy ha kell, a tüntetést a fegyveres
erők alkalmazásával fogja megakadályozni.
A párt és a kormány vezetői a tűzzel
játszottak. Marosán György és Révai József
a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága
ülésén nyíltan kimondták: „Ha kell, lövetni
fogunk!" A diákok egyébként sem sokat
törődtek a belügyminiszter tilalmával, sőt a
tilalom mozgósító erővé vált. A tüntetés átszakította
a félelem gátjait. A reformista jelszavak
is mind élesebbé váltak. „Rákosit a
Dunába, Nagy Imrét a kormányba!" „Aki
magyar, velünk tart!" „Ruszkik haza!" – skandálta
a Parlament előtt a már kétszázezer főre
duzzadt tömeg. Ezrek gyülekeztek Budapest
más pontjain is.

A tömegek által a vezetésbe visszakövetelt
Nagy Imre a szocialista demokráciáért tüntető
magyar ifjúságot a rend, a fegyelem megerősítésére
szólította fel. Az események gyorsan
követték egymást. Nagy Imre beszédével közel
egy időben a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot, a Rádió épületét védő – elsősorban
államvédelmi – erők az akkor még fegyvertelen
tüntetőkre tüzet nyitottak. Gerő Ernő
és Hruscsov egyeztetését követően a Magyarországon
állomásozó szovjet csapatok fő erői
megindultak Budapest felé.

Budapesten a Rádió épületénél eldördülő,
halálos áldozatokat is követelő sortüzet
követően a civilek fegyverszerzési akciói elsődleges
célpontjává a Budapest és környékén
lévő laktanyák, rendőrségi objektumok
– kapitányságok és rendőrőrsök – fegyver és
lőszerraktárai váltak, és hamarosan lefoglalták
és szétosztották a budapesti nagyüzemek
egy részében tárolt fegyver- és lőszerkészleteket
is.

Az SZKP KB Elnökségét október 23-
án moszkvai idő szerint kb. 23, magyar
idő szerint 21 órakor Zsukov arról tájékoztatta,
hogy Budapesten a „százezres" tüntetés
résztvevői „felgyújtották a Rádiót", Debrecenben
„elfoglalták a megyei pártbizottság és
a BM megyei főosztály épületét". Az elnökségi
tagok többsége mindezt elegendőnek tartotta
ahhoz, hogy támogassa Hruscsov javaslatát:
„a csapatoknak be kell vonulniuk Budapestre".

A szovjet vezetés javaslatai és döntései
megvalósítása érdekében az Elnökség tagjai
közül Mikojant és Szuszlovot, a szovjet fegyveres
erők vezérkari főnökének első helyettesét,
Malinyin hadseregtábornokot és a KGB
elnökét, Ivan F. Szerovot Magyarországra
küldte. A végső döntést megelőzően Hruscsov
berendelte a Kremlbe az akkor Moszkvában
lévő Rákosi Mátyást is, aki haladéktalanul
szükségnek látta a szovjet csapatok közbelépését.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a szovjet csapatok
október 23-i bevetésével – függetlenül
attól, hogy azt kérték, vagy a bevetés
tényét tudomásul vették – a magyar politikai
vezetés meghatározó része egyetértett. A szovjet
vezetőknek a válság kezelésével kapcsolatban
adott „tanácsait" elfogadták, és azok végrehajtását
magukra nézve kötelezőnek tartották.
Bizonyítható, hogy a szovjet vezetők által
kijelölt, majd az események hatására többször
módosított mozgástér határait – október 23-a
és 28-a között – a magyar vezetés egyetlen lényeges
kérdésben sem lépte át. Október 31-ig
a szovjet vezetés alkalmasnak tartotta a Kádár
János vezette párt-, és a valójában formálisan
nem létező, Nagy Imre nevével fémjelzett állami
vezetést a kialakult válság szovjet érdekeknek
megfelelő kezelésére.