„A misszióban a család hiánya a legnehezebb”

Fél évet töltött kint Afganisztánban a PRT 7. váltásával. Hogyan készült fel a külszolgálatra?

Nyilvánvalóan egészen más tábori körülmények között betegeket ellátni, mint itthon. A táborban 24 órás szolgálatot láttunk el, így ezalatt az idő alatt bármikor jöhettek betegek, sérültek. Részt vettünk egy hosszabb felkészítésen Hajdúhadházon, ahol heteken át próbáltuk az afganisztáni szituációt imitálni. Persze mindenre nem lehetett felkészülni, így a klímára sem, de azt mondhatom, szerencsénk volt, hiszen nem volt nagymértékben meleg, csupán egy-másfél hónapig, ezt az időszakot egy viszonylag kellemes ősz követte, majd egy enyhe tél következett. Afganisztánban nagyon hideg is tud lenni, mínuszokkal, nagy hóval – nekünk ebből kevés jutott.

Milyen feladatokat látott el a külszolgálat során?

A egészségügyi szolgálat 12 főből állt: két orvos, egy mentőtiszt, egy raktáros, felcserek és mentősofőrök látták el a feladatokat. A 24 órás szolgálat alatt a segélyhelyen mindig tartózkodott valaki – általában felcserek -, ha probléma volt, riasztottak minket, orvosokat. Az Afganisztánban lévő magyar katonák alapellátása szerint bármilyen egészségügyi problémával hozzánk fordulhattak. A nem magyar katonák, táborban lakó baráti erők ellátása általában egyes esetekre korlátozódott, tehát ha történt egy-egy összecsapás, akkor elláttuk a sérülteket.

Volt erre példa a fél év alatt?

Többször is. Láttunk el afgán sérülteket is. Ha bármilyen ISAF katonával történt sérülés, őket is elláttuk. Tudni kell, hogy minden egyes menetparancsban meghatározott feladatba osztanak be egy-egy egészségügyi személyt is, attól függően, hogy milyen feladatról van szó – így vagy orvos, vagy felcser kíséri a csapatokat. Mi, az egészségügyi személyzet igen sokszor hagytuk el a tábort, hiszen egy héten négyszer-ötször is kimozdultunk, sőt volt olyan nap, mikor az orvoson kívül mindenki feladaton volt, és egy-egy menetet kísért. Emellett a táborban közegészségügyi ellenőrzéseket végeztünk, valamint kiképzéseket tartottunk a szakállománynak és a lövészkatonáknak, hogy bármilyen sérülés esetén képesek legyenek ellátni egymást. Ezeken a feladatokon kívül kapcsolatot tartottunk a honi, valamint az ISAF elöljárókkal, akiknek rendszeresen jelentéseket küldtünk.

A két magyar katona elleni RPG-s támadásban helytállt a magyar egészségügyi személyzet.

A sérült katonákat a velük lévő felcser hölgy látta el. Én az operatív csoportba voltam beosztva, mint rangidős orvos; ha történik bármilyen incidens, akkor az operatív csoport parancsnokai összeülnek, és együtt megpróbáljuk koordinálni az eseményeket. Itt, a csoportban első kézből kaptam információkat a sérültekről, jelentett a főtörzsőrmester asszony, majd nekem kellett jóváhagynom a továbbiakat.

Mi volt a legnehezebb kihívás a fél év alatt?

Három éves kislányom nagyon hiányzott. Igaz, hogy telefonon minden nap beszéltünk, de azt hiszem, a legtöbb katonának a család hiánya a legnehezebb. De hangsúlyoznom kell, nagyon jó volt a csapat, mind az egészségügyi, mind a PRT állomány. Könnyű volt velük együtt dolgozni, főleg úgy, hogy régi, jó ismert kollégáim is köztük voltak, ez pedig nagymértékben segíti, hogy az ember jól viselje a távolságot.

Találkozott megrázó, felkavaró esettel?Úgy tudom, a hasi lövéstől kezdve a vakbélgyulladásig sokféle bajt kezelt és látott el.

Számos esetet láttam a fél év során. Az említett hasi lövés első ránézésre nem tűnt súlyosnak. Láttuk, hogy egy lyuk tátong az afgán katona hasán, a combja pedig duzzad és lilul – azt gondoltuk, belső vérzése van, így megpróbáltuk stabilizálni az állapotát. Ugyan a katona folyamatosan kommunikált, ám közel volt a sokkos állapothoz – szerencsére sikerült a stabilizálás. Később beszéltem az őt operáló sebésszel, aki elmondta, hogy a lövedék egy nagyon fontos vénában akadt el, amit roncsolt is a golyó, így akár bele is halhatott volna a katona, ha nem kap sürgősen sebészi beavatkozást. Így derült hát ki, mégiscsak súlyos esetről volt szó. Egy másik esetem egy öt éves kislány volt, akire nagyon jó szívvel gondolunk vissza. Édesapja hozta be, a gyermek egyik lába el volt fekélyesedve, fertőződve. Bekötöztük, majd megkértük, jöjjenek kötözésre, amilyen gyakran csak tudnak. A kislány az első néhány alkalommal nagyon ijedt volt, ám néhány találkozó után az édesapa elmesélte, hogy a kislány már magától akart jönni hozzánk. Szeretett nálunk lenni.
Ezen kívül nagyon jó érzéssel tölt el, hogy sok segélycsomagot osztottunk szét az eltelt fél év alatt. Volt, hogy több órás járásra vittünk segélyt, ruhát és élelmet, és persze itt is történtek megható esetek. Emlékszem, egyik alkalommal odaszaladt hozzám egy kisfiú, megszorította, majd megpuszilta a kezemet.

A fenyegetettség és a veszélyérzet mennyire volt meghatározó az egészségügyi személyzet mindennapjaiban?

Ha a külszolgálatot teljesítő ember elhagyja a tábort, akkor fel van arra készülve, hogy bármi megtörténhet. Mindenki tisztában volt azzal, milyen veszélyes a terület. Szerencsére azokkal a konvojokkal, amiket én biztosítottam, nem történt incidens, bár tény, nem tudhatjuk, mi történhetett volna.

2004 óta a Magyar Honvédség hivatásos tisztje. Az orvoslás, vagy a honvédség iránti vonzalom alakult ki önben hamarabb a pályaválasztás során?

Azt hiszem, az orvoslás kezdett el érdekelni igazán, bár édesapám hivatásos katona, így gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a nyíregyházi laktanyában, tehát ismerős volt számomra ez a közeg. Miután jelentkeztem az orvosi egyetemre, honvédségi ösztöndíjasként tanultam, és diploma után fel is avattak hivatásos tisztté.

Ahogyan az imént is említette, egy katona – és azt gondolom, főleg egy nő – nagyon nehezen viseli a családjától való távolságot.

Mikor a pályára került, bizonyára felkészült arra is, hogy külszolgálatra megy.

Mikor külszolgálatra jelentkeztem, nagyban befolyásolt, hogy saját, hódmezővásárhelyi csapatom is utazott, ismertem azokat, akikkel mentem. Bár tény, hogy a kislányom okozta a legnagyobb dilemmát, utólag mégis azt mondom, jól döntöttem, hiszen még csak két és fél éves volt, mikor kimentem. Azt gondolom, nem érzékelte az időt, és ilyen kis korban még nem fogta fel, amit egy idősebb gyerek már érzékel: hogy az édesanyja esetleg veszélyben van. Ám mindennek ellenére úgy gondolom, ha az ember katona, akkor tudja, hogy mennie kell. Főleg, ha az a katona egyben orvos is.