A morvamezei ütközet – 1278. augusztus 26.

1273-ban Frankfurtban a német fejedelmek
Habsburg Rudolfot választották királyukká,
nem pedig a jelentős hatalommal bíró Otakárt.
Kettőjük konfliktusát leginkább az mélyítette
el, hogy a német birodalmi gyűlés kötelezte
Otakárt, hogy Ausztriát, Stájerországot,
Karintiát és Krajnát adja át Rudolfnak, egyedül
Cseh- és Morvaországot tarthatta meg.
Otakár persze nem szívesen vált volna meg
nemritkán kemény harcok árán megszerzett
birtokaitól és Rudolf is tisztában volt vele, hogy
katonai erő nélkül nem tud érvényt szerezni a
számára kedvező döntésnek. Ebben a helyzetben
a magyar király álláspontja jelentette
a mérleg nyelvét. Otakár kedvező feltételekkel
kínált békét IV. László királynak, azonban az
udvarban a csehekkel szemben engesztelhetetlen
főurak befolyásolták az ifjú király döntéseit.
Meglátták a kedvező alkalmat, hogy Rudolffal
szövetségben győzzék le a veszélyes ellenfelet.
1277-ben azután megkötötték a szövetséget a
cseh király ellen.

Rudolf uralkodásának első öt éve alatt nem
volt képes megszilárdítani a hatalmát a német
fejedelmek között, akik inkább riválist, mint
vezetőt láttak benne. Népszerűtlenségét jelzi,
hogy a lengyelek mellett bajorok, stájerek és
a bécsi polgárok is Otakár zászlói alá álltak,
aki június 27-én indult el Prágából a Morva
felé. Lassú vonulása közben gyűjtötte össze
seregét. Rudolf eközben Bécsben várakozott,
mivel a hadak gyülekezésére szeptember 8-át
tűzte ki. Otakár tudott arról, hogy sokan megtagadták
Rudolf parancsát, ezért nem sietett,
mert bízott abban, hogy ellenfele csak kis létszámú
sereget tud majd egybegyűjteni. A cseh
sereg július végén lépett osztrák földre. Először
Drossendorfot ostromolta 16 napig, majd Laa
ellen vonult.

A magyar és német sereg, bár szövetséges
volt, mégsem került egy vezér irányítása alá.
A döntések közös haditanácson születtek, ahol
a két sereg harcrendjéről is határoztak. Ennek
értelmében a magyar és német sereg két különálló
csatarendben állt fel. A magyarok a bal
szárnyon álltak három csatarendben. Az első
parancsnoka Csák Máté nádor, a másodiké
Gutkeled István országbíró volt. A harmadik
csoport, mint tartalék, hátrébb helyezkedett
el egy domb körül, s ezt László király vezette.
A magyar vitézek fegyverzete kevésbé volt csillogó,
mint nyugati társaiké, de soraikban ott volt
az északi és nyugati vármegyék nemességének
színe virága, kemény harcokban edzett lovagok.
Az első sorokban állt Csák Péter, Máté bátyja,
Gutkeled István országbíró és Aba Amádé.
A jobb szárnyon álló németek szintén három
rendet alkottak. Az első sorban osztrákok, a másodikban
pedig, Rudolf vezetése alatt, sváb, stájer,
karantán vitézek álltak. Mögöttük helyezkedett
el az ellenség elől rejtetten egy 50 lovagból
álló csapat Kapeller Ulrik vezetése alatt, mint
tartalék. Mindkét szárnyon az első két csatasor
1000-1000 nehézfegyverzetű lovasból állt.
A csatarend szárnyait a kunok fedezték, akik az
előző napok kémszemléi során alaposan bejárták
a lelendő csatateret, és megállapították, hogy a
két sereget elválasztó mocsaras patak kiszáradt
és így nem jelent majd akadályt a lovasroham
útjában.

Otakár a seregét jobb és bal szárnyra osztotta,
melyek három sorból álltak. A magyarokkal
szemben álló jobb szárny parancsnoka Milota
Dedics, Otakár egykori stájer helytartója volt.
Itt az első sorban csehek, a másodikban morvák,
a harmadikban lengyelek álltak. Otakár
nem tartotta sokra a magyar nehézlovasságot,
ezért a magasabb harcértékű csapatait saját parancsnoksága
alatt a bal szárnyon állította fel.
Az első sorban meisseni és thüringiai zsoldosok
álltak, a másodikban válogatott lengyelek, a
harmadikban bajorok és brandenburgiak.

A csata napját Rudolf kérésére augusztus
26-ra tűzték ki. A német sereg késlekedése
miatt csaknem válságos helyzetbe került a
szövetséges haderő. Az utolsó haditanácson
ugyanis megállapodtak, hogy a cseheket megelőzve
indítják meg a támadást, azonban a
német sereg a reggeli órákban misét hallgatott,
majd a vezérek meggyóntak, végül Rudolf intézett
lelkesítő szavakat vitézeihez. Eközben
a magyar csatarend már elfoglalta a helyét
a bal szárnyon. Szemben Otakár serege is
harckészen várakozott. Félő volt, hogy előbb-utóbb
felismerik a jobb szárny sebezhetőségét.
A kritikus helyzetben a kunok előreküldése
jelentette a megoldást. Kilenc óra után a merészen
támadó könnyűlovasok körülrajzották
Otakár csatarendjét és nyílzáport zúdítottak
rájuk. A kavargó lovasok és a fölvert por jótékonyan
elrejtette az éppen kivonuló németeket.
A magyar csatarend látva, hogy Rudolf első
csatasorai fölálltak, késedelem nélkül a szemben
álló jobb szárnyra vetette magát, akik a
kunok miatt nem tudtak felkészülni a támadás
elhárítására. Kis késéssel a jobb szárnyon álló
osztrákok is csatlakoztak a rohamhoz. A könnyűlovasság ebben az időszakban kihúzódott a
szárnyakra, ahol rendezte sorait és megkezdte
az ellenség szárnyakon és hátul álló csapatainak
támadását. Ez főleg a cseh jobb szárny ellen
hozott sikert, ahol a magyar nehézlovasság
kemény tusában verte szét az első két csatasort,
miközben a könnyűlovasság megakadályozta
a harmadik sorban álló lengyelek bevetését.
A cseh jobb szárny hátrálása lassan menekülésbe
csapott át, miközben az üldöző magyarok az
ellenség táborát is elfoglalták. A magyar harcosok
vitézsége még a szövetséges németeket is
meglepte. „Soha cséplő úgy nem csépelt – írta
egy későbbi német krónika –, mint Mátyus nádor
és vitézei, akik vele a két csatarendben állottak;
a magyarok úgy vívtak, mintha Franciaországban
tanultak volna." A harc hevességét
jelzi, hogy az ádáz küzdelemben az első csatarendet
vezető Csák Máté nádor is életveszélyes
helyzetbe került, amikor lesodródott lováról és
csak az Osl nemzetségbe tartozó Péterfia Dénesnek
köszönhette megmenekülését, aki visszasegítette lovára.

Otakár serege végzetes vereséget szenvedett.
Mértékadó becslések szerint legalább
tízezer vitéz maradt holtan a csatatéren.
A menekülőket a kunok fosztották ki, sokan
a Morva habjaiban lelték halálukat. A győzteseknek
hatalmas zsákmány jutott. Főleg a
kunok jeleskedtek az értékek összegyűjtésében.
A rossz nyelvek szerint még azt is fontolóra
vették, hogy megtámadják az osztrák szövetséges
sereg táborát is a zsákmányért.

Néhány nappal később a győztesek elhagyták
a csatateret. Rudolf északra, Csehország
felé indult. A magyar sereg egyenesen Székesfehérvárra
vonult, ahol hálát adtak az Úrnak
a győzelemért.