Az első kiegyezés

Gyakorlatilag már a Rákóczi-szabadságharc kezdetével egy időben megkezdődtek a tárgyalások a bécsi udvar és a felkelők között, ezek azonban egytől-egyig kudarcba fulladtak. Még az ígéretesen induló 1706. évi nagyszombati konferencia is, mert II. Rákóczi Ferenc olyan követeléseket fogalmazott meg, amelyek elfogadhatatlanok voltak a Habsburgok számára. A fejedelem emellett a következő esztendőben az ónodi országgyűléssel kimondatta a trónfosztást is, abban reménykedve, hogy ezzel végre rábírhatja XIV. Lajos francia királyt a szövetségkötésre a közös ellenséggel, Ausztriával szemben. Rákóczi diplomáciai várakozásai azonban nem teljesültek be, ráadásul hamarosan a szabadságharc kilátásai is egyre borúsabbá váltak a folyamatos területvesztés, illetve az országban tomboló pestisjárvány miatt. Ugyanakkor Bécs politikájában is fordulat következett be: az udvarban többen felismerték hazánk jelentőségét, s a birodalom szerves részévé akarták tenni az országot.

Pálffy színre lép

Fontos határkő volt a szatmári békéhez vezető úton gróf Pálffy János kinevezése a magyarországi császári csapatok főparancsnoki tisztségére. A nyugat-magyarországi nagybirtokos családból származó Pálffy kora ifjúsága óta a császári hadseregben szolgált, és már a török kiűzésével végződött hadjáratban kitüntette magát. 1693-ban lett tábornok, 1704-ben Horvátország bánja, 1709-ben pedig tábornagy. A kezdetektől részt vett a kurucok elleni harcban, a főparancsnoki tisztséget 1710. szeptember 26-án bízták rá; személyében először került magyar származású tábornok a hazánkban állomásozó császári hadsereg élére, ez is jelezte a bécsi udvar politikájának változását.

(Az írást teljes terjedelmében a Magyar Honvéd magazin április 8-án megjelenő számában olvashatják el!)