Csak egy ugrás a határ

A fentebb említett híres fénykép ugyanis a tizenkilenc esztendős Conrad Schumann nevű, keletnémet őrmestert ábrázolja, amint éppen átugrik a Nyugat-, és Kelet-Berlint elválasztó szögesdróton. Kétségtelen tény, hogy aznap nem Peter Leibing volt az egyetlen fotóriporter, aki Berlin felosztását megörökítette, de, ahogy mondani szokták: csak ő tartózkodott jókor, jó helyen. Egészen pontosan a Bernauer utca és a Ruppiner utca sarkán, ahol is észrevett egy roppant idegesnek és nyugtalannak tűnő katonát. Leibing elbeszélése alapján a lakónegyedek nyugati oldalán rengeteg ember álldogált. Néhány méterrel a nagyjából egy méter magas szögesdrótakadály mögött, a falnak dőlve állt Conrad Schumann, és az egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Szemben másik két határőr járőrözött.

„Órák teltek el. Éreztem, hogy valami történni fog, ezért lecövekeltem a szögesdrótnál. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Conrad Schumann nagyon izgatott volt. Sejtettük: ugrani akar. Ahogy a többi határőr hátat fordított neki, Schumann villámgyorsan megfordult és ugrott" – mesélte Leibing, aki az ugrás közben elkészítette élete fotóját. Csak egy kockát lőtt: a kép pedig másnap fél oldalon meg is jelent a BILD magazinban. A fotóriporter és képszerkesztő sem azelőtt, sem utána nem készített világhíres képet…

Hasonlóképp érdekes Schumann sorsa is. Miután besorozták a keletnémet hadseregbe, Drezdában kapott kiképzést, majd önként jelentkezett berlini szolgálatra. Ebben az időben a keletnémet kormánynak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy populációjának mind egyre nagyobb része szökik át a nyugati szabad országrészbe. Akkoriban még viszonylag egyszerű feladat volt Kelet-Berlinből átmenni Nyugat-Berlinbe, onnan pedig a szövetséges repülőterekről tovább utazni. 1961. elején ezzel a módszerrel naponta több mint 1500 ember hagyta el a keleti régiót, így a keletnémet rendőrség megerősítette a határmenti őrjáratokat, hogy megállítsák ezt az áradatot. (A menekülők között volt többek között Schumann felesége, Kunigunde is, aki Bajorországban lelt új otthonra.)

A megerősített őrjáratoknak köszönhetően a menekülők több mint felét sikerült lekapcsolni, ám ez még mindig kevésnek bizonyult. Ráadásul a kormány fenyegetései – miszerint le fogják zárni a határokat – csak tovább növelték az átutazni szándékozók elhatározását, hogy elinduljanak, még mielőtt túl késő lenne. 1961. augusztus 13-án, kora hajnalban a keletnémet hadsereg 40 ezer katonája – köztük Schumann – kitelepült Berlinbe. A tisztek kibontották a titkos parancsokat és a katonák a város szektorhatáraihoz vonultak. Már napfelkelte előtt hatalmas mennyiségű szögesdrót húzódott a szovjet zóna határainál. A berliniek reggel munkába indulván szembesültek „új" városukkal. Hatalmas tömeg gyűlt össze a barikád mindkét oldalán. A keleti részen a katonák távol tartották a lakosokat a szögesdróttól, de átellenben az emberek közel jöttek, és bosszantani kezdték az őröket. A katonák körében felütötte fejét a bizonytalanság. Negyvennyolc órán keresztül nem kaptak konkrét parancsot. Csak annyit: akadályozzák meg az embereket, hogy keletről nyugatra menjenek, ne provokálják a nyugaton összegyűlt tömeget és ne nyissanak tüzet. Ráadásul nem is szállásolták el őket megfelelően, így a térség elhagyatott házaiban kerestek helyet éjszakára.

Az őrszolgálat harmadik napján a demoralizált Schumann elfoglalta a kerítés mellett őrhelyét a Ruppiner utca és a Bernauer utca sarkán. A közelben összegyűlt emberek biztatni kezdték, hogy ugorjon át a másik oldalra. Megérezvén a lehetőséget, Schumann átugrott a szögesdróton. Ott betuszkolták egy nyugatnémet rendőrautóba és gyorsan elhajtottak vele.
Schumann nem sokkal később hivatalosan is engedélyt kapott, hogy szabályos keretek között utazzon a nyugati országrészbe; ennek ellenére állítólag sosem érezte magát igazán szabadnak, amíg állt a berlini fal. Hiába bontották le azonban 1989. november kilencedikén a falat, Schumann nem utazott vissza keletre. Még ahhoz sem érzett magában elég lelkierőt, hogy meglátogassa Szászországban maradt szüleit és testvéreit. Depresszió kínozta és mivel képtelen volt beilleszkedni az új, egységes Németország életébe, 1998. június 20-án gyümölcsöskertjében felakasztotta magát egy fára.