Csúcsra járatva

Szöveg: Szabó Béla | 2017. november 13. 7:20

2017. szeptember elsején megalakult az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár. Az egység – és jogelődjei – története évtizedekben mérhető, a különleges műveleti képesség kialakítása viszont csak tizenkét esztendeje kezdődött meg a honvédségnél. Az első lépésektől a ma már a szövetségesek által is elismert komoly harci tapasztalatokig hosszú út vezetett, amelynek fontosabb állomásairól Sándor Tamást (az interjú elkészítésekor még ezredest, akit azóta – október 23-ai hatállyal – Áder János köztársasági elnök dandártábornokká nevezett ki. A szerk.), a dandár parancsnokát kérdeztük.

Amikor 2004-ben a politikai és a katonai felső vezetés úgy döntött, hogy a Magyar Honvédségben ki kell alakítani a különleges műveleti képességet az MH 34. Bercsényi László Felderítő-zászlóalj bázisán, hogyan vágtak bele az ismeretlenbe?

A döntést komoly kutató- és előkészítő munka előzte meg a vezérkarnál, még külön munkacsoport is alakult a tervezésre. Ennek volt a feladata, hogy végül meghatározza, milyen utat válasszunk. Számos hadsereg különleges erői szervezeti felépítésének, eljárásrendjének elemzése után a vezetés arra a döntésre jutott, hogy számunkra az amerikai minta lenne a legmegfelelőbb, egyebek mellett azért is, mert az Egyesült Államok jelezte: üdvözli az új képesség kialakítását a Magyar Honvédségben, s azt anyagilag, módszertanilag és konkrét kiképzéssel is támogatná. Ígéretüknek megfelelően 2005-ben meg is érkezett hozzánk az első mobil kiképzőcsoport (Mobile Training Team – MTT) és kezdetét vette a felkészítésünk. Pár hónap alatt azonban kiderült számunkra, hogy a csoport által biztosított képzés nem felel meg teljesen a mi elképzelésünknek. Az elég vegyes összetételű MTT ugyanis egy általános, ma úgy mondanám, alapozó tanfolyamot tartott a részünkre, vagyis csupán egyfajta „belépőt" adott. Természetesen ebből is nagyon sokat tanultunk, de ez az időszak valóban csak az alapozást szolgálta.

Szerencsére a következő években már igazán professzionális MTT folytatta a munkát, Andrew Santa-Pinter alezredes vezetésével. A csapatban vietnami veterántól kezdve – aki az igazi tradicionális Special Forces tudást biztosította –, Irakot, Afganisztánt megjárt, nemrég leszerelt specialisták voltak, akik nagyon komoly „új típusú" harctéri tapasztalatokkal a hátuk mögött láttak neki a szisztematikus, szakcsoportonkénti képzésünknek. Ez a kiválasztással – mentális és fizikai felmérés – kezdődött, majd „szakma" szerinti felkészítéssel folytatódott. Itt jegyzem meg, hogy 2005-ben az alakulat állományának mintegy negyven százaléka leszerelt, akik viszont maradtak, már látták, hogy komoly a cél, de komolyak a követelmények is, s ekként vágtak bele. Nemsokára jöttek az eredmények is, 2006 végére elértük, hogy a törzs az angolul megkapott utasítások alapján negyven perc alatt kiadta a szintén angol nyelvű harcparancsot, csoportjaink pedig képesek voltak komplex különleges műveleti feladatok terveinek kidolgozására és végrehajtására. Specialistáink szintén a „topot" képviselték már: akinek az volt a feladata, tízből tízszer halálpontosan találta el a célt, az egészségügyi kiképzésben részt vevők pedig akár éjjellátó készülékkel is magabiztosan kötötték be az infúziót. Persze mindennek ára volt: 2005–2006-ban több mint egy esztendőt töltöttünk a gyakorlótereken.

Ezt követte 2007–2008, az első „különleges" missziók éve, a megmérettetés a műveleti területen. Beérett a „vetés"?

Úgy vélem: minden tekintetben. Bár a katonai szervezet egyébként is komoly szerepet vállalt az afganisztáni könnyű gyalogszázadok tevékenységében, 2007 nyarán végre eljött az első igazán különleges műveletinek mondható missziónk, a MALT-feladat (Military Advisory and Liaison Team – katonai tanácsadó- és összekötőcsoport) Irakban. Egy iraki zászlóaljat mentoráltunk, s munkánk során igen jó hasznát vettük az állomány katonai segítségnyújtásban szerzett ismereteinek. 2008-ban már Afganisztánban tevékenykedtünk a „88-as" katonáival közösen, az MH Tartományi Újjáépítési Csoport negyedik váltásában. Ez a feladat viszont már igazán „élesben" ment és nagyon húzós volt. Ebben az időben a biztonsági helyzet annyira leromlott a térségben, hogy a klasszikus újjáépítési, biztosítási feladatok mellett műveleteket kellett végrehajtanunk, nem egyszer kisegítve például német szövetségeseinket is. Katonáink kiváló képzettsége lehetőséget adott arra, hogy 24 órás, valamint ötnapos műveletekben is helytálljunk. Sajnos e misszió során vesztettük el két tűzszerész kollégánkat, ami a szó szoros értelmében „megroggyantotta" a csapatot, hiszen ez volt az első háborús veszteségünk, s mindenkiben ekkor tudatosult, hogy itt tényleg vérre megy a dolog. Nem volt könnyű mentálisan talpra állítani a csapatot, azonban a már korábban említett kiképzésnek köszönhetően, ha nem is egyik napról a másikra, de sikerült.

A következő év egy új, emelt szint volt a szervezet életében, hiszen újra visszatértek Afganisztánba, viszont egészen más feladattal, felhatalmazással.

Valóban, ekkor kezdődött az úgynevezett nagybetűs különleges műveleti élet, amelyről – a természetéből fakadóan – sok mindent nem mondhatok el. A lényeg, hogy ez már nem a klasszikus békefenntartó misszió volt, hiszen amerikai társainkkal együtt olyan műveleteket hajtottunk végre a „rosszfiúk" ellen (fogalmazzunk úgy, hogy elég intenzíven és nem kevés sikerrel), amilyeneket magyar katona a második világháború óta nem. Az első váltás még a beilleszkedés és az alapok letételének ideje volt az amerikaiakkal történő együttműködés tekintetében, a másodiktól kezdve azonban már elismertek bennünket, s egyre nagyobb önállóságot is kaptunk. Rengeteg harci tapasztalatot szereztek a fiúk, s ezeket sokszor huszonnégy órán belül képesek voltunk az otthoni kiképzésbe integrálni, mindebből tehát nemcsak mi profitáltunk, hanem az egész honvédség is. A másik nagy tanulság pedig az volt a fiúk számára, hogy az otthoni gyakorlótereken eltöltött gyötrelmes – számukra néha túlzóan is leterhelő – órák, napok, hetek, valóban az útlevelet biztosítják ahhoz, hogy épségben haza is jöhessenek a műveleti területről.

Egy közbevetés: a megalakulást követően nem sokkal, az akkori „34-es" már különleges műveleti alaptanfolyamot is szervezett. Nem volt ez túl nagy falat egyszerre?

Magunknak mindig is szerveztünk különleges műveleti alapképzést, de aztán rájöttünk, hogy kiképezni és missziókban szolgálni nem célszerű egyszerre, s erőnk, energiánk sem volt rá. Ezért a katonai vezetés egyetértésével az alaptanfolyam átkerült az MH Béketámogató Kiképző Központhoz, amely hamarosan nemzetközivé is tette azt. Bár a körülmények változása miatt ez sem tartott sokáig, de eredményes volt: később Afganisztánban például a teljes észt „BTKK-s" csoporttal találkoztunk, sőt, együtt vettünk részt műveletekben velük. Talán mondanom sem kell, hogy a hadműveleti területen mennyit számít, hogy harcostársadat régóta és név szerint is ismered. Ez idő tájt viszont már újra mi szervezzük a tanfolyamainkat.

Tudomásom szerint a következő jeles dátum 2012 volt, amikor ismét még magasabbra tették a mércét.

Valóban, ez már egy egészen más dimenzió volt. Két különleges műveleti csoporttal és egy csökkentett létszámú törzzsel vettünk részt a 10. többnemzeti különleges műveleti harccsoport (Combined Special Operations Task Force X.) misszióban, Afganisztánban. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a küldetés műveleti igazgatója lehettem. Ez már tényleg hatalmas falatot jelentett: Afganisztán nyolc tartományában működő, több nemzet által kiállított, tizenhat különleges műveleti csoport, plusz az afgán századok hadműveleteinek megtervezése és irányítása volt a feladatom. Mondjuk, aludnom nem kellett sokat, gyakran három óra is elég volt naponta (pontosabban: elég kellett, hogy legyen), de ez a küldetés tiszta „szakma" volt. Ekkor tapasztaltam meg például azt is, hogy a sikeres műveletek, az épségben való hazatérés feltétele: száz százalék kőkemény kiképzés otthon, és mint mindenben, némi szerencse a harctéren. Mert bizony volt olyan műveletünk, amikor a katonáim felkészültsége mellett a szerencse is hozzásegítette őket ahhoz, hogy sebesülés, veszteség nélkül kijöjjenek a korántsem egyszerű szituációból, mi több: megmenthessék amerikai társaikat is.

Hazajövetele után hamarosan újra visszatért Afganisztánba, méghozzá elég hamar…

Tényleg elég gyorsan történt, hiszen alig négy hónapot töltöttünk itthon. A csapatunk tevékenységét ugyanis olyan magasra értékelték partnereink, hogy újabb feladatra kaptunk felkérést: ekkor azonban már önállóan, egy teljes osztagparancsnoksággal vettük át négy tartomány különleges műveleteinek irányítását. Magyar parancsnokság alatt nyolc nemzetközi különleges műveleti csoport és négy afgán különleges század műveleteit vezettük, mondjuk úgy, hogy nem tipikusan békefenntartói feladatkörben. A kábítószer-terjesztő hálózat felszámolásától kezdve a NATO által körözött személyek felkutatásán és elfogásán át, a „rizikós" tartományokban a normális élethelyzet visszaállításáig sok mindenre kiterjedt a tevékenységünk. Katonáink olyan helyeken hajtottak végre műveleteket, amilyeneket az átlagember csak a filmekben láthat. Kiváló teljesítményüket több helyen, több szinten is elismerték. A katonai szervezet például zászlószalagot vehetett át az amerikai 10. különleges műveleti csoport 1. zászlóaljának parancsnokától, szinte valamennyi váltásból különféle amerikai elismerésekkel tértek haza a fiúk, és a megbecsülés itthon sem maradt el: a Magyar Honvédség felső vezetése minden tekintetben prioritásként kezelte a különleges műveleti képességek fejlesztését.

A külföldi műveletek befejeződtek egy időre, hazatértek, és aztán?

Aztán leültünk és elkezdtük összegezni a tapasztalatainkat. Ezek alapján pedig úgy gondoltuk, hogy mérjük meg magunkat NATO-szinten is, és ezt az akadályt szintúgy sikerrel vettük. 2014-ben egy különleges műveleti osztagunk „combat ready", azaz harckész minősítést kapott az ellenőröktől. A külföldi és magyar ellenőrök több mint ezer szempont alapján, nagy alapossággal tekintették át az osztag működését, képességeit, felszereltségét és a rendelkezésére álló erőforrásokat. Az ellenőrzés nehézségi szintjéről csak annyit, hogy Európában ez a magyar osztag az ötödik, amely kiérdemelte ezt a minősítést. Műveleti tapasztalataink alapján ugyanakkor azt is láttuk, hogy önmagunkban kevesek leszünk a további feladatok végrehajtásához. Hiányoznak az olyan biztosító, harctámogató elemek, mint például a lélektani hadviselés, a harctéri hírszerzés, a civil-katonai együttműködés, a speciális lövésztámogatás, a tűztámogatás, amelyeket integrálni lehetne (kellene) a rendszerünkbe. Többek között ezért is merült fel az ötlet, hogy az MH 88. Könnyű Vegyes Zászlóalj és az MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj összevonásával alakuljon meg az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred. Már csak azért is, mert e két katonai szervezet – ahogyan azt már a műveleti területeken többször is bizonyították – szervesen kiegészíti egymást.

A „88" és a „34" észszerűnek tűnő összevonásából hogyan lett „vitéz Bertalan" ezred, miért változott a név?

Új szervezet, új név – mondhatnám, de ennél persze mélyebb gyökerei vannak a névváltoztatásnak. Bertalan Árpád már az első világháborúban is kitűnt helytállásával: haditetteiért megkapta a Tiszti Vitézségi Aranyérmet, majd a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét is. 1938-ban ő volt az, aki megalapította a hadsereg új, elit egységét, az ejtőernyős csapatot, először Szombathelyen, majd Pápán. 1941. április 12-én, egy délvidéki bevetésre indulva, repülőbaleset során a gép négyfős személyzetével, valamint tizenhét ejtőernyőssel együtt életét vesztette. Úgy gondolom, hogy a mai különleges műveleti vagy más beosztásban szolgálatot teljesítő ejtőernyős katonáknak méltó példaképe lehet, olyan elődnek tekinthetik, akinek tevékenységével, pályafutásával a legteljesebben azonosulni tudnak.

Tehát létrejött az ezred, majd nem sokkal később dandárrá alakult át. Kívülről szemlélve nagyon gyors volt a váltás. Mi indokolta ezt a hirtelen strukturális változtatást?

Bár észszerű volt a „88-as", és a „34-es" összevonása egy alakulatba, a szervezeti felépítés kérdésében azonban komoly műhelymunka és vita zajlott. A napi tapasztalatok, valamint az újra változó körülmények hatására kellett váltanunk. Kiderült ugyanis, hogy ebben a szakmában a zászlóalj-, századfelépítés nem életképes: nehézkes a döntéshozatali, végrehajtási folyamat, a két, alapjaiban közel azonos rendeltetésű, de a végrehajtás módjában eltérő alakulat feladatrendszerét, kiképzését mind jobban közelíteni kell, és szövetségeseink – elismerve a műveleti területeken végzett tevékenységünket – más igényeket is megfogalmaztak velünk szemben.

Ez mit takart pontosan?

2016-ban volt egy bilaterális egyeztetés a NATO és a Magyar Honvédség között, amely érintette a különleges erőket is. Itt merült fel kérdésként, hogy a Magyar Honvédség miért nem hoz létre egy különleges műveleti komponens-parancsnokságot, amely a NATO-nak felajánlott erő is lehetne? Ez nem egy állandó, hanem konfliktus esetén telepíthető parancsnokság lenne. A Magyar Honvédség számára nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen szervezetet önállóan nem tudna működtetni, hiszen bizonyos elemekkel – például haditengerészet – nem rendelkezik. Ezért merült fel az újabb ötlet: akkor legyen ez egy regionális parancsnokság, alapvetően a visegrádi négyek, valamint a környező országok különleges műveleti erőit bevonva. Ebből a gondolatból következett (lévén egy ilyen parancsnokság hadszíntérszintű), hogy alakítsuk át az ezredszervezetet dandárrá, követve a NATO-struktúrát. Vagyis van egy parancsnokság, alatta az osztagok, (SOTG), amelyek lehetnek akár vegyes nemzetiségűek is, majd a csoportok (Task Unit – TU) következnek. Igen ám, de ha már így készülünk a hadműveleti területre, akkor legyen meg ez a struktúra az itthoni felkészítésben, szervezeti felépítésben is. Az ötlet elnyerte amerikai partnereink elismerését is, így 2017 elején már egy nagy létszámú csapattal érkeztek Szolnokra, ahol áttekintettük az új szervezet létrehozásának legapróbb részleteit is. Ennek során egyeztetni kellett például a NATO, az USA különleges erőinek előírásait, eljárásait, valamint a magyar előírásokat, eljárásokat is, mielőtt az elképzelést a katonai felső vezetés elé terjesztettük.

Van már mérhető eredménye ezeknek az elgondolásoknak, szervezeti átalakításoknak?

Mindenképpen, hiszen ebben az évben a Black Swan gyakorlaton, mint kvázi régiós parancsnokság működtünk. Három ország – Magyarország, Románia, Bulgária – területén két magyar, két román és egy bolgár SOTG vezetésével irányítottunk többnemzeti csoportokat a műveletek során. Először integráltunk a feladatba szerb és macedón kollégákat, de voltak amerikai, szlovén, bolgár és román csoportok is. Úgy tűnik, hogy sikerrel vettük az akadályt, mert az európai különleges műveleti parancsnokság már jelezte, hogy jövőre is számít ránk egy ilyen gyakorlat megszervezésében és levezetésében. Sőt, erre már bejelentkeztek a belga különleges erők is.