Poszttraumás stressz: amikor „elakad a lemez”

A „szimuláns"-tól a betegségig

A háborúzó hadseregekben egészen az első világháborúig szimulánsként kezelték azokat a katonákat, akik a harctéri stressz következtében képtelenek voltak fegyvert fogni és az ellenséget pusztítani. Aztán a Nagy Háború vérrel áztatott harcmezőin, az elkeseredett állóháború lövészárkaiban egyre több katonán mutatkoztak meg egy különös betegség tünetei: irányíthatatlan izomremegés, rémálmok, zavarodottság, látás- és hallászavarok, a racionális gondolkodás elvesztése. A tünetegyüttesnek egy idő után a shell shock, azaz gránátsokk megnevezést adták, mivel elsősorban azokon a katonákon jelentkeztek a szimptómák, akik túlélték a nagyobb támadásokat megelőző, gyakran napokig tartó „tüzérségi előkészítéseket".

„Bár a shell shock elsősorban harctéri megrázkódtatás következménye, felfogható poszttraumás stresszként is, mégpedig azért mert az ilyen betegeken megmutatkozik a szindróma egyik jellegzetessége, azaz a katona számára a trauma megélését követően mintha megállna az idő. Olyan, mintha az élményfeldolgozás folyamatában »elakadna a lemez« és a katona nem tudna továbblépni. Másképpen fogalmazva: mintha a trauma örökké az »itt és most«-ban történne" – mondja Györffy Ágnes, akitől megtudjuk azt is, hogy a Nagy Háborúban erről a betegségről az első szakmai leírást Ferenczi Sándor adta, aki ideggyógyász szakorvosként praktizált Budapesten, és csapatorvosként szolgált az Osztrák−Magyar Monarchia hadseregében.

Ferenczi teljesen biztos volt benne, hogy az általa „háborús neurózisnak" nevezett betegség tünetei lelki eredetűek. Mégpedig azért, mert megfigyelte, hogy a katonáknak az az oldaluk bénult le, amelyik oldalon a robbanás is történt. Az pedig már ekkor közismert volt, hogy a különböző szervek beidegződése keresztirányú, azaz, ha valakinek a bal agyféltekéje sérül fizikálisan, akkor a jobb oldalán bénul meg, és fordítva. Magyarán: az ilyen tüneteket produkáló katonák betegségének egészen biztos, hogy lelki okai vannak.

Nem csak a katonákat érinti

Bár számos katona szenvedett hasonló lelki betegségben az első és a második világháborúban, a betegség igazán komoly vizsgálata csak a koreai és a vietnami háborút követően kezdődött meg, mégpedig az Amerikai Egyesült Államokban. „Az amerikai hadseregben ekkor szembesültek igazán azzal, hogy nagyon sok katonájuknál jelentkeznek a már jól ismert tünetek. A betegség is ebben az időben kapta a ma ismert nevét: poszttraumás stressz-szindróma, angolul: posttraumatic stress disorder, azaz rövidítve PTSD" – mondja Györffy Ágnes, hozzátéve: nem szabad azt hinni, hogy a PTSD csak a katonákat érintő betegség. Számos esetben figyelték meg a szindróma tüneteit olyan civileknél is, akik nagyon komoly stresszhelyzeteket éltek át. Rengeteg megerőszakolt nőn, illetve súlyos balesetet vagy természeti katasztrófát túlélt emberen jelentkeznek az események után nem sokkal a poszttraumás stressz-szindróma tünetei. Nekik – a katonákhoz hasonlóan – ugyancsak szükségük van a szakemberek segítségére.

Érdekes azonban – meséli az MH Egészségügyi Központ pszichológusa –, hogy a katonáknál sokkal gyakrabban alakul ki a betegség úgynevezett „késleltetett változata". Vagyis a tünetek csak fél-egy évvel az eseményt követően jelennek meg. „Ennek az áll a hátterében, hogy a katonák a traumás események bekövetkeztekor tovább végzik feladatukat, még akkor is, ha megviselik őket a látottak. Ugyanis fel vannak készítve, ki vannak képezve arra, hogy nekik mindenáron helyt kell állniuk, végezniük kell a teendőjüket. Később azonban nekik is problémáik akadhatnak a feldolgozással."

„Tehetetlenségélmény"

A témával foglalkozó kutatások azt is megállapították, hogy jóval kevesebb a PTSD-s katona a győztes háborúkat követően. „A pszichológusok ezt úgy magyarázzák, hogy a PTSD könnyebben jelenik meg, ha egy katonában ott van a »tehetetlenségélmény«" – mondja a Honvédkórház szakembere. Például a britek a falklandi hadjárat után szinte alig találkoztak poszttraumás stresszben szenvedő katonával. Ugyanakkor például a koreai, illetve a vietnami háborúkat követően  rengeteg mentálisan beteg katona jelentkezett a szakembereknél.
Hasonlóan alakult a helyzet az Amerikai Egyesült Államokban a 2000-es évek két nagy fegyveres konfliktusát, az iraki és az afganisztáni háborút követően: korábban soha nem tapasztalt számban jegyeztek fel PTSD-ben szenvedő katonákat.

Györffy Ágnes szerint ennek az is oka lehet, hogy Irakban és Afganisztánban nemcsak az amerikai hadsereg jól felkészített és kiképzett katonái harcoltak, hanem bevetették a nemzeti gárda egységeit is. Márpedig utóbbi szervezet tagjai kevésbé vannak felkészítve a harctéren rájuk váró nehézségekre, más jellegű a kiválasztásuk, kiképzésük, mint a hadsereg specialistáié, illetve gyakran életkoruk is rendkívül fiatal, ami tovább növelheti sérülékenységüket.

Emellett a PTSD „felkapott lett" a civil társadalom körében azért is, mert nagyon sok, a betegségben szenvedő veterán katona követett el öngyilkosságot (esetleg gyilkosságot, mint az amerikai mesterlövész, Chris Kyle esetében, akit egy PTSD-s veterán lőtt agyon egy lőtéren) a harctérről való hazaérkezése és leszerelése után, ugyanis a PTSD során jelentkező újraélt trauma egy idő után annyira elviselhetetlenné válhat, hogy az illetőt öngyilkosságra készteti. Ezek az esetek pedig mindig bejárták a sajtót és sokkolták a közvéleményt.

Minden trauma feldolgozható

Adódik a kérdés, hogy miként lehet kezelni a poszttraumás stresszben szenvedőket? Egyáltalán gyógyítható-e ez a betegség? Györffy Ágnes hangsúlyozza: a már kialakult betegséget sikerrel tudják kezelni a pszichoterápia változatos formáival, ahol a tünethez, az egyén állapotához, a traumatizáció jellegéhez kell, hogy igazodjon a terápia egyéni vagy csoportos formája. A betegek emellett kiegészítésként kaphatnak gyógyszeres segítséget is.

Ugyanakkor szakemberként annak megakadályozására törekednek, hogy valaki eljusson idáig, hiszen nem minden traumatizáció vezet feltétlenül a PTSD kialakulásához. Már akkor igyekeznek segítséget nyújtani a páciensnek, ha észlelik, hogy „elakad" az élményfeldolgozásban.
„Ha még ebben a szakaszban sikerül beavatkoznunk és segítenünk a feldolgozást, akkor ez egyfajta megelőző szereppel bír" – mondja a szakember, hozzátéve: a közhiedelemmel ellentétben a betegség még akkor is gyógyítható, amikor már kialakult. Ugyanis bármilyen traumát fel lehet dolgozni úgy, hogy azzal együtt lehessen élni.

„Ugyanakkor, ha a gyógyulás alatt azt értjük, hogy a traumatizáló élmény kitörlődik, elfelejtődik és a hasonló helyzetekben soha nem érintődik meg az illető, az irreális elvárás lenne. Ez az élmény örökre meghatározó jellegű mérföldkő lesz az egyén életében, amivel együtt tud élni jó esetben, sőt fejlődhet általa, ez pedig már nem PTSD , hanem az úgynevezett PTSG, vagyis a posttraumatic stress growth, magyarán a »trauma utáni növekedés«" − mondja a pszichológus.