Aki felhúzta a magyar lobogót Brüsszelben

Talpas László ezredesről (akkor még alezredesről) egy életre az a kép marad meg bennem, amikor zöld színű gyakorló egyenruhában, a váll-lapon szabályszerűen átvetett antant-szíjjal (vagyis, ahogy mi neveztük: növekedés gátlóval), bal karján piros, PVC-szalagra nyomtatott ÜTI felirattal, benyitott a körletünkbe. Ahogy mondani szokás, egyik pillanatról a másikra megfagyott a levegő, ahogy szigorúan körbenézve, a legkisebb hiba, vagy szabálytalanság után kutatva járatta végig a tekintetét a tizennégy katona elszállásolására alkalmas körletben a Budaörsi úti Petőfi laktanyában. „Természetesen" letolt minket azért, mert bakancsunkat nem „elvágólag" helyeztük el a stoki mellett, meg különben is, „lehetett volna még fényesíteni…" Aztán amikor a körletszemle befejeződött, mi örültünk, hogy megúsztuk ennyivel.

Mindennek immár csaknem tizenöt éve, ám nem bírom megállni, hogy el ne meséljem a történetet, amikor találkozom vele. Bólogat – „igen ez így volt, szigorú katonaként ismertek akkoriban" – de aztán természetesen elmosolyodik. „Annak idején még más világ volt" – mondja.

Talpas ezredes elárulja: természetesen a mai napig emlékszik a zászlófelvonásra, s a ceremóniát megelőző hetekre. Ugyanis mintegy két héttel a tervezett ünnepség előtt érkezett a felkérés a Magyar Honvédséghez, hogy jelöljenek ki egy katonát, aki ünnepélyes keretek között felvonja a lobogót. A választás őrá esett, aki ekkor az MH 32. Budapest Õrezred parancsnokhelyettese volt, ám korábban a díszzászlóalj zászlóaljparancsnokaként is szolgált.

– Behívattak a Honvédelmi Minisztérium Hűvösvölgyi úti objektumába, s Holló József vezérőrnagy, aki akkor személyügyi főcsoportfőnök volt, tájékoztatott: rám gondoltak, nekem kellene végrehajtanom a feladatot. Természetesen örömmel mondtam igent – meséli a nyugállományú ezredes, hozzátéve: azonnal megkezdte a felkészülést a feladatra. A díszzászlóalj állományából kijelölt két tiszthelyettest, Tóth Zsolt őrmestert és Sajti András őrmestert. Utóbbi tartalékként szerepelt a háromtagú csapatban.

Mivel nem ismerték a brüsszeli rendezvény forgatókönyvét, csak „általánosságban" tudtak készülni a feladatra. Vagyis a zászlófelvonást gyakorolták a Petőfi laktanyában kialakított kiképzési helyen, az ilyen feladatokra használt zászlórúdnál.

Múltak a napok, a hivatalos parancs azonban nem akart megérkezni. Az események két nappal a tervezett ünnepség előtt gyorsultak fel. Talpas ezredes így emlékszik az akkori történésekre:

– Március 14-én, vasárnap értesített ki a laktanya ügyeletes tisztje, hogy megjött a feladat: másnap, március

A belga főváros repülőterén Magyarország NATO irodájának egyik tisztje várta a magyar zászlófelvonókat. Õ vitte el őket a szállodába, majd később a NATO központba is, ahol lehetőségük volt, a forgatókönyv szerint is felkészülni a másnapi ünnepségre és elgyakorolni a zászlófelvonást. Mivel maga a ceremónia nem volt bonyolult, igazából csak azt kellett begyakorolniuk, hogy hogyan állnak fel és milyen sorrendben következnek egymás után.

– Az volt a lényeg, hogy pontosan hajtsuk végre a feladatot. A Himnusz első taktusánál felcsatoltuk a lobogót a zászlórúdra, az utolsó tatusnál pedig már fenn volt a zászló, s mi Tóth őrmester úrral alapállásban álltunk a zászlórúd mellett. Úgy ahogy kell, díszelgő precizitással – meséli Talpas László, akitől megtudom azt is, hogy a délutáni próba után volt egy kis idejük, hogy megnézzék Brüsszelt. Másnap reggel pedig már korán bevitték őket a központba, s amire az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor megérkezett az ünnepség helyszínére, már minden készen állt a ceremónia megkezdésére. Az egész ünnepség nem tartott tovább tizenöt percnél. Először a csehek, utána a magyarok, legvégül pedig a lengyelek húzták fel lobogójukat, a nemzeti himnuszuk taktusaira.

– Bár e zászlófelvonás katonailag nem volt nehéz feladat, mégis nagyon mélyen érintett. Hiszen ezen a történelmi eseményen én lehettem az, aki képviselte az egész Magyar Honvédséget. Túlzás nélkül állíthatom, hogy katonai pályafutásom csúcsa volt ez az alig negyed órás ünnepség – mondja Talpas ezredes, aki díszelgőként számos állami és nemzeti ünnepen, illetve államfői, kormányfői és miniszteri látogatáson vezényelte a díszzászlóaljat, verte a díszmenetet. Ezek közül a legszívesebben az 1985-ös díszszemlére, illetve Kim-Ir Szen látogatására, a rendszerváltozást követő évekből pedig az angol királynő, a francia köztársasági elnök, illetve az idősebbik George Bush magyarországi látogatására emlékszik vissza.

Talpas ezredestől megtudom: a háromtagú magyar díszelgő csapat még az ünnepség napján visszatért Magyarországra, az alakulatuknál tovább végezték munkájukat. Ezt követően Talpas László ezredparancsnok-helyettesként díszelgő feladatot már nem teljesített. Egészen 2000. augusztus 20.-ig, amikor az nemzeti ünnepen ő húzta fel az állami zászlót a Kossuth téren.

– Kértem a díszzászlóalj akkori parancsnokát, hogy én végezhessem el ezt a feladatot. Ugyanis ekkor már tudtam, hogy néhány napon belül indulok Nyugat-Szaharába, ahol ENSZ megfigyelő katona leszek egy évig. A díszelgéstől, attól a tevékenységtől, amely az elmúlt néhány évemet meghatározta, szerettem volna elbúcsúzni ezzel a zászlófelvonással – meséli a nyugállományú ezredes, aki 2000. szeptember 11-e és 2001. szeptember 12-e között szolgált Nyugat-Szaharában. Mint mondja: rettenetesen meglepődött az ottani időjáráson. Például, amikor kiérkezett 65 fokot mutatott a hőmérő, ám a következő év márciusában sem kúszott 51 fok alá a higanyszál.

Megtudom azt is: a nyugállományú katonatiszt úgy érzi, rengeteg plusz adott neki a sivatagban töltött egy év. Más emberként tért haza a külszolgálatból, jobban át tudta érezni az „egyszerű katona" helyzetét hiszen odakinn ő is „egyszerű katonává" vált. Mindent saját magának kellett megcsinálnia, a körlet takarításától kezdve, a terepjáró gépkocsik tisztításáig, tankolásáig.

Talpas László 2003. január 1.-én vette át a 32-es Budapest őr-, és díszezred parancsnoki beosztását, ezredessé is ekkor léptették elő. Mint mondja: már ekkor eldöntötte, hogy ezredparancsnokként egy NATO-misszióban is részt kíván venni. Mégpedig azért, hogy katonai vezetőként több tapasztalatra tegyen szert, jobban belelásson a NATO működésébe, és megismerje a szövetségnél használt szabályokat, azok használatát. Kétszer jelentkezett Irakba ám elöljárói mindkét esetben elutasították pályázatát. Aztán 2006-ban lehetőséget kapott arra, hogy kiutazzon Afganisztánba egy egyéni beosztásba. Az ISAF kabuli főparancsnokságán lett a katonai összekötő csoport parancsnoka.

– 2006 decemberében indultam Afganisztánba, s kilenc hónapot töltöttem az ázsiai országban. Vagyis 2007. szeptemberében tértem haza. Kint tartózkodásom ideje alatt felszámolták az ezredemet, így rendelkezési állományba kerültem – emlékezik az ezredes, akitől megtudom azt is, hogy nem szándékozott nyugállományba vonulni, ám a körülmények sajnos úgy hozták, hogy kérte nyugdíjazását. Bár felajánlottak neki egy beosztást Szentendrén, azt különböző okok miatt nem fogadta el. Így tavaly nyugdíjas lett.

Ma, a pihenés mellett rengeteget sportol. Mint mondja: megtalálta a belső egyensúlyt. S nagyon örül annak, ha az utcán leszólítják egykori katonái. Bár ő nem emlékszik személy szerint mindenkire – hiszen több ezer sorkatona szolgált annak idején a keze alatt – jóleső érzéssel tölti el, hogy a volt bakák szívesen emlékeznek rá, még ha akkor kifejezetten szigorú parancsnoknak tartották is. Ráadásul az egyik népszerű internetes közösségi portálon is sokan bejelölik, amelynek ugyancsak örül.

Fotó: A szerző és archív