„Bőven akad még dolgunk a Balkánon”

A tavalyi évet egy balkáni látogatással zárta, egyaránt járt a Koszovóban és Boszniában szolgálatot teljesítő magyar katonáknál. Miként összegezhetők a főbb tapasztalatok?

A látogatásnak egyetlen kellemes célja volt: karácsonyi ajándékot vinni a katonáinknak, akik az otthonuktól távol töltötték az ünnepeket. A jelenleg szolgáló szarajevói kontingens történetét nagyjából végigkövettem, hiszen jártam már náluk. Most jól látható volt a fejlődés, hogy miként érett össze a társaság. Igaz, egy alakulatból érkeztek, de a külföldi misszió, a nagyobb egymásra utaltság láthatóan mégis jobban összerázza a csapatot. A Koszovóban szolgáló katonák szintén lelkesen végezték a munkájukat a hihetetlenül nagy hóesésben. Ezt a térséget egyébként is kifejezetten kedvelem – nemcsak a tájat, az országokat, de a tárgyalópartnereket is, és nagyon nagyra értékelem azt a munkát, amit a katonáink végeznek itt. Manapság sajnos kissé kevesebb szó esik a Balkánról, pedig Magyarország biztonsága szempontjából elsődleges fontosságú a régió stabilitása.

Különösen most, hogy mind a koszovói, mind a boszniai katonai műveletek komoly átalakítások előtt állnak… Nem érzett némi bizonytalanságot odakint amiatt, hogy egyelőre még nem tudni pontosan, milyen módosulások várhatók?

Nyilvánvalóan mindenkit foglalkoztat, mi lesz a missziók sorsa, ami persze politikai döntések kérdése. Én azt mondom, várjuk ki a végét, ugyanis sem Bosznia-Hercegovinában, sem Koszovóban nem olyan szilárd a helyzet, mint az talán első pillantásra látszik. Az persze igaz, hogy most már jó ideje nem lőnek egymásra a felek, de ez nem jelenti azt, hogy a felszín alatt is minden rendben van… Boszniában láthatóan akadnak szélsőséges megnyilvánulások, amik komoly aggodalommal is eltölthetik a nemzetközi közösséget, Koszovó esetében pedig ne felejtsük el, hogy egy nagyon új államról van szó, ahol most raknak össze mindent, és ehhez jelentős segítségre van szükségük. Úgy gondolom, ebben úgy a Magyar Honvédségnek, mint a Magyar Köztársaságnak bőven van még feladata.

Némely szövetségesünk mintha kevésbé értene egyet ezzel.

Mi mindvégig azt hangsúlyoztuk, hogy addig maradunk a térségben, amíg erre szükség van. Emellett – és ennek különösen Bosznia esetében van jelentősége, ahol sor került egyoldalú csapatkivonásokra is – az „együtt be, együtt ki" elvet tartjuk követendőnek. Minden missziónak véget kell érnie egyszer, ez teljesen egyértelmű, az azonban korántsem lényegtelen kérdés, hogy mikor. Márpedig roppant szerencsétlen lenne az elmúlt évek sikereit rossz politikai döntésekkel lerombolni. A politikusoknak hallgatniuk kell az érintett területeken szolgáló katonák, parancsnokok véleményére, beleértve ebbe a magyar katonákat is, mert ők a mindennapokban tapasztalják meg, hogy mi van a levegőben úgy Koszovóban, mint Boszniában.

Tapasztalható e kérdéskörben némi pozitív elmozdulás a boszniai leépítéseket vagy kivonulást szorgalmazó szövetségesek részéről?

Egyetért Stipe Mesic azon nyilatkozatával, hogy amennyiben nem fordítanak kellő gondot az ottani feszültségek kezelésére, Bosznia akár Európa Palesztinája is lehet, vagy ez azért túlzás?

Az erőteljes, szélsőséges megnyilvánulások senkinek sem tesznek jót, az viszont biztos, hogy egy katonai művelet nem ér véget a tényleges katonai feladatok befejezésével. Segíteni kell kialakítani a normális mindennapi élet feltételeit azoknak az embereknek, akik előtte évekig háborús körülmények között éltek. A Balkánon a ’90-es években népirtások történtek, és nincs olyan család, amelyet ezek valamilyen formában ne érintettek volna, ne lenne halottja a konfliktusok következtében. Ezeket nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni, az emberek egyszerű és világos érzelmeit pedig nagyon könnyű politikailag manipulálni.

A 2010-es év folyamán megnöveljük az Afganisztánban szolgáló katonáink létszámát, ez azonban a missziós keretszám figyelembe vétele mellett csak átcsoportosításokkal valósítható meg. Amit elmondott, abból következtethetek-e arra, hogy nem a balkáni missziók rovására növeljük majd az afganisztáni kontingenst?

Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy feladjuk az elért balkáni eredményeinket. Én a magam részéről azt támogatom – hangsúlyozva, hogy ez idáig ebben a kérdésben nem történt politikai egyeztetés –, hogy Magyarországnak arányaiban jelentős erőkkel jelen kell lennie katonailag mind a KFOR, mind az EUFOR kötelékeiben. Az, hogy az afganisztáni létszámemelés miként valósul meg, hosszabb folyamat eredménye. Nem arról van szó, hogy 200 katona felül a repülőre és már kint is van, hiszen ki kell képezni, fel kell készíteni őket, meghatározni a pontos feladatkörüket, és így tovább. Minderre idén kerülhet majd sor. Az ezer fős keretlétszám inkább akkor helyes, ha azt mondjuk, a szárazföldi erőink 10 százalékáról van szó. Nem látok a kormányban semmiféle komoly indíttatást azt illetően, hogy a szóban forgó katonákat a Balkánról kellene átcsoportosítani. A külföldi partnerek, így például Csehország esetében sem a Balkán rovására történik majd az afganisztáni létszámemelés, és ez nyilván nem véletlen.

És azt lehet már tudni, hogy akkor honnan csoportosítanánk át a katonákat?

Tisztában vagyok vele, hogy fontos az információk minél gyorsabb nyilvánosságra hozatala, de úgy gondolom, stratégiai szempontból az a legjobb, ha minden akkor válik ismertté, amikor már az összes pont kidolgozott és világos.

A Balkán előtt nem sokkal Algériában járt. E látogatásnak milyen eredményei voltak?

A tárgyalások eredményeként reményeink szerint rövidesen aláírható a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem és az algériai védelmi minisztérium közötti megállapodás, mely szerint a jövőben az afrikai ország tisztjei is tanulhatnak Magyarországon. Az oktatási mellett azonban más típusú együttműködésekről is beszéltünk: haditechnikai szempontból több, a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó céggel is lehetséges a kooperáció. A magyar katonai egészségügy is igencsak érdekelte a tárgyalópartnereinket, és nemcsak a NATO Kiválósági Központ, de a HM Állami Egészségügyi Központ (ÁEK) is, ami Európa egyik legmodernebb kórháza. Más területeken is látok lehetőséget a kooperációra, de ezek egy része már túlmutat a HM-en: maga az algériai köztársasági elnök vetette fel például az energetikai együttműködés lehetőségét. Tudunk is olyan magyar cégekről, akik próbálkoznak odakint.

Hasonló kapcsolatépítő jellege volt a több országot érintő közép-ázsiai vizitnek is?

A szóban forgó országokkal minimális jellegű kapcsolatot ápoltunk, ugyanakkor már például Afganisztán miatt sem mindegy, milyen a viszonyunk velük, hiszen az oda tartó egységek mind az ő légterüket használják. Emellett is számtalan területen lenne velük érdemes együttműködni, így például haditechnikai kérdésekben. Reményeink szerint hamarosan Magyarországra érkezik a kazah delegáció, hogy hivatalos formába öntsük az együttműködést. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az EBESZ elnöki posztját jelenleg Kazahsztán tölti be. Úgy tapasztaltam, hogy ahol megindulnak a katonadiplomáciai kapcsolatok, azok előbb-utóbb magukkal húzzák a többit is.

Átevezve a hazai vizekre: mindenki minden fórumon elmondja 2009-ről, hogy nehéz év volt, de ezen túlmenően milyen még?

Konkrétan mely területeken lenne szükség előrelépésre?

Itt lenne az ideje bizonyos haditechnikai fejlesztéseknek, ebben a kérdésben azonban a politikusok részéről is több megértésre lenne szükség. Nagyon jól hangzik az a demagóg szöveg, hogy döntsük el, iskola legyen inkább vagy eggyel több harcjármű, de ilyet csak olyanok mondanak, akik még nem beszéltek katonákkal. A katonák a magyar állampolgárok érdekében végzik a feladatukat, még ha itthon legfeljebb akkor találkozik velük az átlagember, ha éppen árvíz vagy havazás van. Igaz, hogy a legendák szerint a magyar katona egy fűszállal is képes megjavítani az eszközöket, ha éppen valami elromlik, de szárazföldi fejlesztésekre ugyanúgy szükségünk lenne, mint például új helikopterekre. Emellett pedig továbbra is kiemelten fontos az élet- és munkakörülmények javítása, hogy olyan laktanyáink legyenek, amiket az ott dolgozó katonák tényleg magukénak éreznek. Ugyanez a különböző honvédségi szállókon lakókra is áll természetesen. A rendszerváltás idején rengeteg ingatlanunk volt, amit akkoriban mindenki az országénak tekintett – most, hogy benőtte őket a gaz, már az a hozzáállás, hogy „Ó, az a honvédségé, csináljanak vele, amit akarnak! ". Márpedig közös dolgokról van szó, és az értékesítésből befolyt összegek egy részét igenis a laktanya-rekonstrukciós program folytatására kell fordítani.

A tavalyi év egyik kiemelt fontosságú eseménye volt, hogy hosszas előkészítési folyamat után adottak a keretek az önkéntes tartalékos rendszer továbbfejlesztéséhez.

A honvédelmi tárca a Hjt. módosításával valóban kialakította a megfelelő kereteket, de szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy pusztán jogszabályokkal semmit sem lehet rákényszeríteni az emberekre. Az önkéntes tartalékos rendszer eddig is létezett, csak éppen nem jöttek a jelentkezők. Tudomásul kell venni, hogy a mai hazaszeretet-felfogás egészen más, mint 20, 30 vagy éppen 40 évvel ezelőtt. Nem jobb, nem rosszabb, más. Hiába vannak jogszabályok, ha nem társul melléjük kellő anyagi motiváció, hiszen a gazdasági válság kellős közepén senki sem fog akár a munkahelye kockáztatásával eljönni tartalékosnak csak a mi két szép szemünkért. Vagyis a munkaadót és a munkavállalót is motiválni kell, ami viszont már a honvédelmi tárca hatás- és feladatkörén túlmutató kérdés. És még ebben az esetben sem biztos, hogy tömegek jelentkeznének önkéntes tartalékosnak… A feltételek adottak, a feladatot ebből a szempontból elvégeztük, de senkit se érjen csalódásként, ha nem tízezres nagyságrendben özönlenek majd a jelentkezők. Elképzelhető, hogy a volt szerződéses katonákat jobban lehetne ösztönözni ezen a téren, de a munkajogi védelmet és a kellő anyagi motivációt számukra is biztosítani kell.

Ezt illetően a HM-nek konkrét javaslatai is vannak a gazdasági és a foglalkoztatási tárca felé, vagy innentől már az ő térfelükön van a labda?

Természetesen korábban is voltak javaslataink és most is vannak. Ki kell találni, mivel vehető rá a munkaadó, hogy évente, mondjuk hat hétig hajlandó legyen nélkülözni az adott munkavállalót: társadalombiztosítási kedvezményekkel, netán különféle támogatásokkal. Az adókedvezményeket kevésbé tartom valószínűnek, hiszen a magyar adórendszer nem ebbe az irányba tart. A munkavállalót is rá kell venni, hogy a szóban forgó időszak alatt ne fizetett szabadságra menjen, hanem inkább kússzon-másszon, felkészítse magát a szolgálatra – nyilván nem ingyen, hiszen hetekig senki sem létezhet jövedelem nélkül. A szabályok megalkotásában élen járunk, de be kell illeszteni őket egy régóta létező törvényi környezetbe. Semmiképpen sem gondolnám, hogy mindezt a honvédelmi tárca költségvetéséből kellene fedezni, sokkal inkább a központi tartalékból vagy egyéb forrásokból.

Miként lehetne megértetni az emberekkel a tartalékos szisztéma lényegét? A többség a jelek szerint úgy hiszi, hogy az amerikai Nemzeti Gárdához hasonló képződményről van szó.

Az elmúlt időszakban végigjárta az ország összes honvédségi nyugdíjas egyesületét. Idén folytatódik-e ez a programsorozat?

Szeptemberig elmentem az összes helyre, így ez a kör úgymond lezárult, de változatlanul tartom a kapcsolatot a nyugdíjas egyesületekkel, már csak azért is, mert a miniszter urat is én képviselem az Idősügyi Tanácsban. Vannak klubok, ahová elhívtak, és ismét el fogok menni, így például ott leszek a Budapesti Nyugállományúak Bálján. Ide minden évben meghívnak, én pedig élek is a megtisztelő lehetőséggel. Újra elmegyek a Váci Nyugállományúak Klubjába is még az év elején. A találkozók során összegyűjtöttük a nyugállományúakat foglalkoztató problémákat, és ezek közül számosat sikerült megoldanunk. Persze akadnak még megoldandó gondok, ilyen például a honvéd nyugdíjas-otthon kérdése. A nyugállományúak klubjai is nagy szerepet vállalhatnak egyébként a toborzásban, hiszen a tapasztalat is azt mutatja: ha a családban a nagypapa katona volt, akkor legalább az egyik unokája is megpróbálkozik majd ezzel a pályával.

Fotó: Dévényi Veronika és archív