Csatlakozás, légi háború, NATO-gyakorlat

Tíz esztendővel ezelőtt 1999. március 12. egy csodaszép kora tavaszi, pénteki nap volt. Tatán, az akkor Klapka György gépesített lövészdandár névre hallgató alakulatnál, nagyszabású rendezvénnyel ünnepelte a magyar katonai és politikai vezetés hazánk NATO-csatlakozását. Ám ugyanezen a napon az Amerikai Egyesült Államokban, a Missouri államban található Independence városban is zajlott egy csatlakozási ünnepség. Ezen a Martonyi János akkori külügyminiszter vezette delegáció képviselte hazánkat. Ennek a delegációnak Ön is tagja volt.

Valóban, a Honvédelmi Minisztérium helyettes államtitkáraként voltam tagja annak a delegációnak, amelynek vezetője, Martonyi János külügyminiszter úr aláírta a szövetséghez való csatlakozásunkról szóló szerződést. Természetesen ez felejthetetlen nap volt az életemben, a mai napig szívesen emlékszem vissza rá. Mint ahogy azokra az évekre is, amelyek a csatlakozást megelőzték. Tudni kell ugyanis, hogy én, Végh Ferenc vezérezredes, akkori vezérkari főnök helyetteseként, már 1996-tól részese voltam a csatalkozási tárgyalásoknak, amelyet Somogyi Ferenc, akkori külügyminisztériumi államtikár vezetett. Mégpedig egyedüli katonaként vettem részt ezeken a tárgyalásokon. Nagyon érdekesek voltak ezek a megbeszélések – amelyeket a NATO részéről Klaus Klaiber, német származású főtitkár-helyettes vezetett –, hiszen igazából ekkor tudatosult mindenkiben, hogy egy volt szocialista, s egykoron a Varsói Szerződéshez tartozó ország, egy korábban fő ellenségének tekintett katonai szövetséghez csatlakozhat belátható időn belül.

Brüsszelben, a NATO vezetése hosszas vita után döntött arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban lesz a fő csatlakozási ünnepség. Mégpedig azért, mert 1949. április 4-én, az Észak-Atlanti Szövetség megalakulásakor, az alapító tagok ugyancsak ebben a városban írták alá az alapító nyilatkozatot. Mégpedig az új tagországok külügyminiszterei és az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, Madeleine Albright látták el kézjegyükkel a dokumentumot. Komoly, katonai formalitások között zajlott le az egész ceremónia, amelynek végeztével vált hivatalosan is NATO-tagországgá a három, egykori szocialista állam.

Milyen érzés volt akkoriban „friss" NATO-tagnak lenni?

Furcsa! Komolyan el is kellett gondolkodnunk azon, hogy mindez mit jelent a számunkra. Hiszen március 11-én még nem voltunk a szövetség tagjai, aztán – ahogy annak idején fogalmaztak – 12-én kinyílt felettünk a védőernyő, s a szövetség tagjai lettünk. Annak minden vonzatával, kötelességével és jogával, felelősségével és következményével együtt. Kétségtelen tény – és azt hiszen erről tíz év távlatából már lehet őszintén beszélni –, hogy a Magyar Honvédség politikai és katonai vezetése bizony nem sokkal a csatlakozás előtt döbbent rá arra, hogy milyen kommunikációs és egyéb, például titokvédelmi feladatokat kell még megoldanunk annak érdekében, hogy március 13-án, már mint teljes jogú tagállamként jelentkezhessünk be a szövetség európai főparancsnokánál, Wesley Clark tábornoknál. Szerencsére sikerült megoldanunk ezeket a felmerülő problémákat. De megmondom őszintén, csak szövetségesi segítséggel. Nagyon komoly segítséget kaptunk a német katonai felsővezetéstől és az amerikaiaktól is.

Az ünnepi pillanatok gyorsan elillantak, sőt néhány napon belül részesei lettünk egy NATO-hadműveletnek is. A Szerbia elleni légicsapások időszakára miként emlékszik vissza?

A Szerbia elleni NATO légi hadművelet egészen pontosan tizenkét nappal a csatlakozásunk után, vagyis 1999. március 24-én kezdődött el, és június 10-ig tartott. Vagyis március 24-én – legalábbis jogi értelemben nézve – Magyarország hadba lépett Szerbia ellen. Ráadásul, néhány héttel később már Taszárról is szálltak fel támadó amerikai repülőgépek, s magyar területről indítottak légitámadásokat déli szomszédunk ellen. Hiszen Taszárt ekkor már közel négy éve használták az amerikaiak a Bosznia-Hercegovinában zajló SFOR-műveletek logisztikai bázisaként.

Lehet arról tudni, hogy mi lett volna Magyarország szerepe egy esetleges Szerbia elleni szárazföldi hadművelet során?

Ezek az információk természetesen a mai napig nem publikusak, államtitoknak minősülnek. Azonban az a laikus számára is nyilvánvaló lehet, hogy szomszédos ország lévén Magyarországnak kiemelt szerepet szánt volna a NATO egy esetleges szárazföldi támadás során.

Annak idején elterjedt egy szóbeszéd a Magyar Honvédség alakulatainál és katonái között. Nevezetesen: nem volt véletlen, hogy a három új tagállam csatlakozását március 12-re időzítették. Hiszen az eredeti tervek szerint valamivel kevesebb, mint egy hónappal később, április 4-én, a NATO megalakulásának ötvenedik évfordulóján tartották volna az új tagállamok csatlakozási ünnepségét. Viszont a tervezett, Szerbia elleni hadműveletek miatt szükségessé vált a korábbi csatlakozás, mivel hazánk közvetlen szomszédja Szerbiának.

Ezekről a szóbeszédekről mi is hallottunk, de megmondom őszintén, én még a mai napig nem tuom, mi volt a csatlakozási időpont előre hozatalának pontos indoka. Természetesen a Magyar Honvédség vezetése katonaként ugyancsak azt valószínűsítette, hogy a tervezett NATO hadművelet miatt hozták előre az időpontot, ugyanakkor ezt a szövetség politikai és nem katonai indokokkal magyarázta. A hivatalos álláspont az volt, hogy nem szerencsés a megalakulás ötvenedik évfordulójára időzíteni az új tagállamok csatlakozását.

Közel három hónappal később lezárult a légi háború, Milosevics engedélyezte, hogy a NATO vezette Kosovo Force (KFOR) bevonuljon Koszovóba. Ehhez a misszióhoz a Magyar Honvédség is csatlakozott.

A légi hadművelet végeztével nyilvánvalóvá vált, hogy lesz egy koszovói NATO művelet, és ebben a Magyar Honvédség is részt fog benne venni. Hamarosan ki is ment Koszovóba a magyar Õr- és Biztosító Zászlóalj első váltása. S ez a misszió egészen 2008-ig működött is.

Aztán a magyar KFOR-kontingens kiutazása után néhány nappal az Ön életében is jelentős változás következett be.

Igen, elöljáróim akaratából, néhány nappal a KFOR történő bevonulása után én lettem a Magyar Honvédség vezérkari főnöke. Végh Ferenc vezérezredes urat váltottam, 1999. augusztus 1-jével neveztek ki ebbe a beosztásba.

Lezajlott a csatlakozás, véget ért a légi háború. Ezt követően a Magyar Honvédség számára a következő nagy feladat a decemberben megrendezett első NATO hadgyakorlatra, az Iron Dragon gyakorlatra történő felkészülés volt. A németországi Friedbergben lévő amerikai támaszponton lezajlott, számítógéppel támogatott parancsnoki és törzsvezetési gyakorlatra induló közel kétszáz katonából álló magyar kontingenst Ön búcsúztatta Tatán. Emlékszik még arra, hogy mit mondott?

Mivel közel tíz esztendővel ezelőtt volt, egészen pontosan már nem emlékszem, hogy szó szerint mit is mondtam akkor. De az biztos, hogy az a fajta nemzeti érzés bujkált bennem, hogy nem vagyunk rosszabb katonák más nemzetek katonáinál. Mi is felkészültek vagyunk. S ezúttal bebizonyíthatjuk a NATO-nak, hogy mi is értünk legalább annyira a katonai mesterséghez, mint ők. Szerintem ez egyébként sikerült is. Hiszen, amikor kiutaztam a gyakorlatra, megnézni a magyar katonák tevékenységét, a gyakorlatot vezető első amerikai páncélos hadosztály parancsnoka, George Casey vezérőrnagy – aki jelenleg vezérezredesként az amerikai szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke – azt mondta nekem: büszke lehetek a magyar katonákra. Külön kiemelte a felderítőket, hiszen a véleménye szerint sokkal jobbak voltak, mint az amerikaiak. E gyakorlatnak egyébként még az is az érdekessége volt, hogy az „egyszerű" amerikai tiszt és tiszthelyettes ekkor találkozott személyesen először magyar katonával. Úgy hiszem, ők is ekkor döbbentek rá: a magyar katona is van annyira jó, mint az amerikai.

Fotó: A szerző és archív