Gyertyagyújtás a hősök emlékére

Minden emléktábla és valamennyi szobor talapzatán mécses lobogott október 28-án délután a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán. A Halottak Napja alkalmából a Honvédelmi Minisztérium ugyanis itt rendezte meg a háborúkban hősi halált halt és hadirokkanttá vált katonák, a forradalmak és szabadságharcok mártírjai, valamint a szolgálatuk teljesítése közben elhunyt katonák emlékére szervezett kegyeleti gyertyagyújtási ünnepséget.

Sötétedés után a HM HIM díszudvarán álló lélekharang kondulása jelezte az ünnepség kezdetét. Az itt kialakított kegyeleti emlékhely mellett – ahol első és második világháborús sírkeresztek emlékeztetnek a harcokban elesett katonákra – ekkor már fáklyával álltak sorfalat a díszalegység tagjai.

– Sokszor, egyre többször, emlegetjük azt, hogy rohanó világban élünk. A munkahely, a család, a barátok elvárásainak megfelelő életkörülmények, igények megteremtése érdekében haladunk előre, talán túl gyorsan is… Önmagunk és szeretteink miatt harcolunk a mindennapokkal, áltatjuk magunkat, a jövő érdekében. De érdemes és időnként kell is visszapillantanunk a múltra. A múltunkra. Mert ott is vannak szeretteink, ott is vannak családtagjaink, ott is vannak munkatársaink. És amíg gondolunk rájuk: velünk élnek… A múltunkban, amely kötelez bennünket! Például arra, hogy személyes világunk rohanását megállítsuk esztendőnként egyszer, és a Halottak Napján rájuk gondoljunk! – kezdte kegyeleti megemlékezését Szekeres Imre. 

A honvédelmi miniszter hozzátette: a halottakra emlékezés ezeréves hagyománya különös jelentőségű a haderők számára. Hiszen a hadtörténelem drámáit katonák szenvedték el. Sőt sok ezer katonának az sem adatott meg, hogy szeretteik gondozzák nyughelyüket, nincs rá mód, hogy imádkozzanak felettük. Még sírhant sem jelöli, hol porlad testük.

– Sokszor olyan földben álmodják örök álmukat, amelyhez nem kötötte őket szívük. Sőt, ellenséges terület volt számukra, hiszen harcolva és harcolni érkeztek oda! Támadó és védekező felekként álltak szemben egymással. Ott és akkor már barátként fogadta be őket a föld. Nem idegenként. Barátként ápolta sírjukat a helyi lakosság – fogalmazott a honvédelmi tárca vezetője, majd arról beszélt, hogy egy puskalövés, egy golyószóró torkolattüze, egy páncélosból kilőtt lövedék, vagy repülőről kidobott bomba, esetleg egy rosszkor jött betegség, vagy sérülés, talán egy végzetes baleset vetett véget a katonák életének. S bárhol is történt tudták az ott élők, hogy a településük határában elhunyt katonának csak egyenruhája más: otthon, végső nyughelyétől több száz, vagy akár több ezer kilométerre őt is fájdalommal nélkülözi egy család, egy közösség.

– Mi, magyarok különös hálával gondolunk azokra a nemzetekre, amelyek ápolták és gondozták elhunyt katonáink sírjait. Példaként említhetem azt a 372 orosz települést, amelynek többségébe ellenséges megszállóként érkeztek meg a II. Világháború alatt katonáink, de amelyek lakossága nem hagyta, hogy sírhalmuk kiszáradjon – mondta beszédében Szekeres Imre.

– Minden nemzetnek vannak hasonló élményei: olyan államokkal és népekkel szemben, amelyekkel egykoron hadban álltak, mára szövetség, sőt megértő és mély barátság jellemzi kapcsolataikat. Ám hosszú út vezetett idáig. A hosszú utat katonáink sírkeresztjei, vagy a veszteséglistákon az eltűntek sorai szegélyezik. Õk a mi veszteségeink. Minden nemzet, minden hadsereg közös halottai. Õket még a háború lángjai rabolták el tőlünk, de rájuk a kegyelet gyertyáinak fényei és a közös imák emlékeztetnek – zárta ünnepi megemlékezését Szekeres Imre.

A rendezvény ezt követően Tota Péter Joel tábori rabbi, Lakner Pál dandártábornok, protestáns tábori püspök és Bíró László katolikus tábori püspök kegyeleti imájával folytatódott, majd a résztvevők mécseseket és gyertyákat gyújtottak a hősi halottak tiszteletére.

Az ünnepség végén kialudtak a fények a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Díszudvarán, s a több száz mécses pislákoló fényével megvilágított téren egy kürtös eljátszotta a Magyar Takarodót.

Fotó: Tóth László