Könyv egy igazán kalandos életútról

Dr. Szabó Mária A Romanelli-misszió című könyvének bemutatójának fővédnöke Tömböl László mk. vezérezredes a Honvédelmi Minisztérium Honvéd Vezérkar főnöke és Õexc. Giovan Battista Campagnola az Olasz Köztársaság budapesti nagykövete volt. Köszöntőt mondott és a kötetet bemutatatta Dr. Holló József Ferenc ny. altábornagy a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója.

Romanelli 1876. március 15-én Sienában született és Sam Vito Tagliamentoban halt meg 1973-ban. 12 évesen került a Római Katonai Kollégiumba. A katonai Akadémiát Torinóban hadnagyként fejezte be 1896-ban, majd egy speciális tüzértanfolyam elvégzése után a 11. erőd tüzérdandárhoz vezényelték, ahol hadnaggyá lépett elő. 1897-től néhány évre elhagyta az olasz királyi haderőt, így csak 1905-ben visszatértekor léptették elő századossá. 1911-ben harcolt az első expedíciós hadsereg kötelékében a tripoliszi (Líbia) háborúban, majd az első világháborúban az afrikai hadszíntéren. Többek között az Olasz Királyi Eritreai Gyarmati Hadtest állományában. 1915-ben a 10. erőd tüzérezred tisztjeként léptették elő őrnaggyá, majd 1917-ben nevezték ki alezredessé, amikor a 180-as ostrom tüzércsoport kötelékében harcolt. A nagy háborút a Monarchia ellen négy ütegből álló csapatával a Piave-nél fejezte be, ahol az ellenség soraiban magyarokkal is találkozott. 1916-ban megkapta a Savoyai Katona Érdemrend Lovagkeresztjét. Ennek köszönhetően 1919-ben a hivatalos iratokban a neve mellett már szerepel az Olaszországban ma is használatos (cavaeliere) lovag cím.

A két világháború közötti korszakban Guido Romanelli rendkívül népszerű volt Magyarországon. 1945 után neve a Tanácsköztársaság időszakában folytatott humanitárius tevékenysége fokozatosan feledésbe merült. Akik még ma is számon tartják, többnyire annyit tudnak róla: megmentette az 1919. június 24-én kitört a magyar proletárdiktatúra ellen szervezett, gyorsan elfojtott felkelés résztvevőit, köztük a Ludovika Akadémia növendékeit és parancsnokaikat, a felkelés vezetőit. Az már kevésbé ismert: bár katona volt, magyarországi missziója során nemcsak és nem elsősorban katonákat mentett meg, hanem arisztokratákat, papokat, egyszerű polgárokat, népbiztosokat, szociáldemokrata képviselőket is. A szegényeknek gyűjtést, a rászorulóknak étkeztetést szervezett; segítette a Magyarországon élő olasz állampolgárokat. Szót emelt nemcsak a vörös-, de a fehérterror áldozatainak védelmében is.

A Tanácsköztársaság bukása után – egy előzetes olasz-magyar megállapodás értelmében – ő menekítette Ausztriába a népbiztosok családtagjait, sőt néhány népbiztost is. Mint az antant egyedüli magyarországi képviselője mindent megpróbált, hogy elérje: 1919 augusztusában néhány angolszász, francia és olasz zászlóalj szállja meg a háború, a diktatúra miatt már amúgy is éhező, nélkülöző Budapestet. Magyarországi missziójáért a hivatalos olasz politikával nem mindig összhangban lévő, magyarokat segítő humanitárius tevékenységéért katonai karrierjével fizetett. A kárpótlás érte a magyarok megbecsülése és háláján kívül az volt, hogy az olasz diplomácia soraiba emelte. Három évvel magyarországi missziója után, 1922 novemberében a budapestiek kivételes ünnepségsorozatot rendeztek a tiszteletére. Bár talán meglepő: sem külföldi katonatiszt, sem más olasz személyiség nem részesült a magyar parlament kupolacsarnokában bensőségesebb ünneplésben, őszintébb megbecsülésben, mint a még csak nem is magas rendfokozatú Guido Romanelli tüzér alezredes. Élete végéig ápolta magyar kapcsolatait. 1938-tól 1943-ig, mint az Magyar-Olasz Bank elnöke még visszatért Budapestre. Utolsó útja is magyarbarátsága megható bizonysága: koporsóját a temetési szertartás alatt a Ludovika zászlója fedte.