„Meg kell küzdenem a társadalomba beivódott előítéletekkel”

Szakmai önéletrajzából tudom, hogy 1996. június 7-én nevezték ki a Magyar Honvédség parancsnokának, vezérkari főnökének, s ezt a beosztást 1999. augusztus 1-jén adta át utódjának, Fodor Lajos – akkor még – altábornagy úrnak. Az önéletrajzból az is kiderül, hogy a hadsereg legmagasabb beosztásába a ceglédi katonai kerületparancsnokság éléről került. Ezek szerint kihagyta az akkor még létező szárazföldi csapatok szintjét?

Igen, ez valóban így történt. A katonai kerület abban az időben hadtest nagyságrendű szervezetnek felelt meg, amelynek békében még több, más szervezethez tartozó alárendeltje is volt, s én innen egyenesen a vezérkarhoz kerültem, vagyis kihagytam a szárazföldi csapatok parancsnoksága szintjét, az akkori hadsereg szintet. Különleges dolog volt ez, hiszen korábban Ceglédről közvetlenül katonai vezetők nem kerültek vezérkari főnöki beosztásba. Utóbb igen, hiszen Havril András vezérezredes is Ceglédről érkezett. Jóval korábban Ugrai Ferenc altábornagy, volt vezérkari főnök is ott szolgált. Egyébként én sem közvetlenül vezérkari főnöknek, hanem először az atlanti integrációs munkacsoport megalakítójának és vezetőjének érkeztem Ceglédről a fővárosba 1995 szeptemberében. A Magyar Honvédség akkori parancsnokától, Deák János tábornok úrtól azt a megbízatást kaptam, hogy a Partnerség a Békéért programot és a formálódó integrációnkat töltsem meg tartalommal. Hiszen ebben a témában akkor egy kicsit elmaradásban voltunk. Megalakítottam tehát az Atlanti Integrációs Munkacsoportot, amelynek az volt a fő feladata, hogy vegyük át azokat a nélkülözhetetlen eljárásokat, dokumentumokat, szabályzatokat, sztenderdeket, amelyek végül hozzájárultak a NATO-csatlakozásunkhoz, és hogy megfeleljünk a PfP program előírásainak. Ezt követően, 1995. december 1-jén lettem a vezérkari főnök első helyettese, és ha visszaemlékszünk, akkor történt a délszláv válság katonai rendezése. Az első nagy létszámú műszaki kontingenst vezényeltük a térségbe, amerikai csapatok állomásoztak Taszáron és egy északi államokból szerveződött kontingens Pécsett. Ez is újszerű munkát hozott a minisztérium és a vezérkar életébe. Sok értetlenkedőt győztünk meg a feladat szükségességéről. Emlékezetes ugye, hogy politikai döntés következtében még a BTR toronygéppuskákat is kiszereltették velünk indulás előtt. Ez a misszió és a hazánkban rendezett partnerségi gyakorlatok mind jól szolgálták az integráció előkészítését. Hasznos tapasztalatokat szereztünk a jogharmonizáció, együttműködés, interoperabilitás és kompatibilitás tekintetében. A bázis működése alatt több, mint ötven amerikai tábornok látogatott Magyarországra és a NATO parancsnokságok vezetői is gyakori vendégek voltak.

Tudjuk, hogy 1996 tavasza komoly belpolitikai zavart hozott, mégpedig a MiG-29-es repülőgépek Lengyelországba történő vezénylése miatt. Ennek következtében gyors személyi változások történtek, amelyek a Magyar Honvédség vezérkarát is érintették. Úgy is fogalmazhatnék, hogy váratlanul az egyik napról a másikra én kerültem a vezérkar főnöki beosztásba.

De ugye ön egyben a Magyar Honvédség parancsnoka is volt?

A Honvédelmi Törvény lehetővé tette, hogy a Magyar Honvédség parancsnoki és vezérkari főnöki beosztását egy személy is betölthette. Korábban éveken keresztül két személy töltötte be e két beosztást. Amikor 1989. december 1-jén megalakult a Magyar Honvédség parancsnoksága, akkor első parancsnoka Lőrincz Kálmán vezérezredes volt, aki mellett a vezérkar élén egy háromcsillagos tábornok állt, vezérkari főnökként. Egy ideig elődöm, Deák János vezérezredes úr is betöltötte mindkét beosztást, de aztán mellé kinevezték vezérkari főnöknek Németh Sándor altábornagyot. Én voltam az első, aki kinevezésétől, lemondásáig egyedül láttam el a két posztot.

S akkor ezek szerint ön volt az utolsó, aki egyszerre Magyar Honvédség parancsnoka és vezérkari főnök is volt?

Nem, a késlekedő integráció miatt tőlem még Fodor Lajos tábornok úr is
úgy vette át a stafétabotot, hogy mindkét beosztást ellátta. Az ő
időszakában szüntették meg a különálló honvédségparancsnoki feladatkört, s
lett a hadsereg első számú katonája a vezérkari főnök, immár
négycsillagos tábornoki beosztásban egy integrált minisztériumban.

Legyen a korom a mentségem, de én nem tudom, hogy mi volt a különbség a két beosztás között…

1989-ben lényeges változások történtek a politikai életben és a hadseregben is. Új Alkotmány született. A köztársasági elnök lett a hadsereg főparancsnoka. Civil Honvédelmi Minisztérium jött létre és egy katonákból álló parancsnokság. A jogállamiság keretei között a haza védelmével kapcsolatos kérdésekben az Országgyűlés és a kormány hozta meg a döntéseket. A Magyar Honvédség parancsnoki beosztás létrehozásával akarták biztosítani a hadsereg pártsemlegességét, s a miniszter helyett a parancsnok volt hivatott a hadsereg folyamatos vezetésére is. Tehát szétvált a minisztérium és a hadsereg vezetése. Az átalakítás egyik nem titkolt célja volt, hogy a Magyar Néphadsereget elszigeteljék a politikai változásoktól. A honvédség parancsnoka államtitkári besorolású tábornok és szolgálati elöljárója a teljes személyi állománynak. A vezérkar élén a vezérkari főnök állt, aki a honvédség parancsnokának első helyettese volt. A vezérkar végezte a klasszikus vezérkari feladatokat, mint például az adatgyűjtés, elemzés, a védelmi igények megfogalmazása, erők, eszközök elosztásának tervezése, szervezés, együttműködés, ellenőrzés és tanácsadás. A civil kontroll helyreállítása érdekében 1997-ben – vagyis két évvel a
NATO csatlakozás előtt! – létrehoztunk egy minden tekintetben modern,
teljesen NATO kompatibilis vezérkart, amely – mint a minisztérium katonai
része – készen állt a minisztériummal történő integrációra. Így kiiktattuk a
Magyar Honvédség  parancsnoki funkciót, a vezérkar élén egy négycsillagos,
államtitkári besorolású tábornok állt. Az éppen küszöbön álló választások
miatt a jogharmonizáció és a teljes integráció azonban időben
kitolódott.

Mire emlékszik vissza a legszívesebben abból a több mint három évből, amit Magyar Honvédség parancsnokaként, vezérkari főnökként töltött a hadsereg élén?

Leginkább arra, hogy a honvédség már akkor is egy permanens átalakuláson ment keresztül, folyamatosan igazodott a védelmi igényekhez, a hadviselés változásaihoz. Reformértékű átalakításokat hajtottunk végre. Éppen e reformok következetes folytatása volt az egyik legfőbb feladatunk, ami természetesen nemcsak a haderő számszerű és szervezeti csökkentésével volt egyenértékű, hanem ebben az időszakban kezdődött meg a hadsereg minőségi átalakítása is. Rugalmasabbá, mozgékonyabbá, telepíthetőbbé vált a szervezete, megújult a vezetése, a kiképző központok létrehozásával megteremtettük egy majdani tartalék erő létrehozásának feltételeit. Megjelentek a szerződéses katonák. A PfP hallatlanul fontos gyakorlati keretet biztosított a NATO és a programban résztvevő országok hadseregei közötti bizalom és kapcsolat építéséhez. Okulva és példát merítve a békepartnerségi program tapasztalataiból, látva, hogy milyen elvárásai lesznek a NATO-nak velünk szemben, amikor a szervezet tagjai leszünk, teljes szemléletváltozás következett be. Ennek a következetes munkának köszönhetően mára a honvédség olyan intézménnyé vált, amely nem vádolható a reformok elmaradásával. Emellett szívesen emlékszem vissza a NATO-csatlakozás konkrét előkészítésére is. Óriási munka, rendkívül intenzív időszak volt, ami ráadásul párosult egy mozgalmas katonadiplomáciai tevékenységgel is, melynek következtében szoros munkakapcsolatot alakítottunk ki a tagországokkal. Ez utóbbinak az volt a célja, hogy megismertessük a Magyar Honvédséget leendő külföldi partnereink előtt. Egyre több katona tanult külföldön és egyre többen kerültek összekötői beosztásokba a NATO parancsnokságain. Többek között Szalai István, Szenes Zoltán és Tömböl László tábornokok és még sokan mások. Ezt az erőfeszítést a NATO is nagyra értékelte. A haderő átalakítással akkor élen jártunk. Sajnos a délszláv válság biztonsági kockázatai beárnyékolták a tevékenységünket. Folyamatosan készenlétben álltunk, gondoskodnunk kellett a válságkezelésről, amelynek a csúcspontja tizenkét nappal NATO csatlakozásunk után, március 24-én következett be. Megkezdődtek a koszovói válság rendezése érdekében indított NATO légi hadműveletek. Mind a légierő, a légvédelem és a kijelölt szárazföldi erők, a felderítők, a katonai biztonsági szolgálat, a speciális feladatok ellátására létrehozott mobil harccsoportok és más közreműködők egyaránt megállták helyüket. Ha úgy tetszik, átestünk a tűzkeresztségen. Mindemellett talán nem túlzás említeni azt sem, hogy a folyamatos átalakulás ellenére biztonságot nyújtó, nyugodt és intakt légköre volt a hadseregnek, stabil volt a hivatásos állomány. Mindig szívesen emlékszem az egykori sorkatonákra, akik a kényszersorozás ellenére becsülettel helytálltak és vállukon óriási terhet viselve tisztességgel szolgálták a hazát, példát mutatva azoknak is, akik kivonták magukat e kötelezettség alól. Végezetül egyik valóban emlékezetes személyes élményem 1998-ból származik. Amerikában tárgyaltam és Las Vegasból a vezérkari főnökök egyesített bizottsága elnökének külön gépén egy Golfstream 4-en repültem Washingtonba. Az Andrews légi bázison szálltunk le. A gép ablakából láttam, hogy nagy a készülődés. Gondoltam megszokott dolog, hisz itt bonyolódik az állami vezetők programja. A gép ajtajánál fogadott Hugh Shelton tábornok, a meghívóm. Mellette egy protokoll tiszt állt, aki közölte, hogy az Amerikai Egyesült Államok Elnöke a Becsületrend parancsnoki fokozatával tüntetett ki és ezt a kitüntetést most ünnepélyes keretek között vehetem át. Ismertette az ünnepség lefolyásának rendjét és máris a haderőnemek képviselőiből alkotott és felsorakozott díszzászlóalj irányába meneteltem. Tizenkilenc ágyúlövés hangja mellett hirdették ki az elnöki határozatot,vettem át a kitüntetést és meghatottan hallgattam a két nép himnuszát. Soha nem feledem azt a napot.

Arról se feledkezzünk meg, hogy az ön vezérkari főnökségének idejében vált igazán nyitottá a társadalom felé a Magyar Honvédség. A laktanyák közeléből eltűntek a fényképezni tilos táblák, s az egyre gyakoribb nyílt napokon bárki megismerkedhetett a kaszárnyák addig teljesen zárt világával.

Valóban, a Magyar Honvédség társadalmi és a civil kapcsolatai is sokat fejlődtek ebben az időszakban. A hadsereg nyitottabbá és társadalmilag sokkal jobban elismertté vált.

Gondolom, katonai pályafutásának csúcsa volt, amikor hazánk 1999. március 12-én a NATO teljes jogú tagja lett. Mennyire volt „sűrű" ez az időszak az ön számára?

A fiatalok által használt nyelvezettel élve rettenetesen „pörgős" volt a csatlakozás körüli néhány nap. Ott voltam Tatán, március 12-én. Sőt ezt követően részt vettem az összes, a csatlakozás alkalmából rendezett ünnepségen. Például részt vettem március 16-án Monsban, a szövetség európai főparancsnokságán szervezett rendezvényen, majd Brüsszelben az ünnepélyes zászlófelvonáson is. Másnap, már idehaza, a Honvédelmi Minisztérium előtt, Göncz Árpád köztársasági elnök úr jelenlétében vontuk fel a NATO és a tagállamok zászlóit. Persze hosszan lehetne még folytatni a sort.

Ha akkori belső személyes érzéseit kellene megfogalmaznia, mit mondana?

Abban az időszakban az ünnepvárás pillanatait éltük meg. Büszkék voltunk, mert felkészültünk. Taggá értünk. Azt hiszem, hogy abban az időben az egész Magyar Honvédség eufórikus állapotban volt és ez mindenkinek a hangulatát meghatározta. Hiszen a csatlakozást megelőző néhány évben mindent megtettünk annak érdekében, hogy megismertessük és elfogadtassuk magunkat más tagországokkal. Szerintem bebizonyítottuk, hogy nemzeti büszkeséggel, katonai hagyományokkal, erényekkel és felkészültséggel rendelkező országot fogadtak be maguk mellé. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy nemcsak mi tanulhattunk más országoktól, hanem ők is sokat tanulhattak tőlünk.

Nem hiszem, hogy divatot teremtettem volna. Ráadásul nem is én voltam az első, hiszen a szerencsétlen sorsú Annus Antal altábornagy nairobi nagykövet volt, igaz ő államtitkárként vonult vissza. Én inkább úgy fogalmaznék, nem szabad veszni hagyni a felhalmozott tapasztalatokat és ez egy testhezálló lehetőség egy katonai felsővezető számára. Örülök annak, hogy az engem követő vezérkari főnökök közül többen döntöttek hozzám hasonlóan és bizalmat is kaptak. Ez a hosszú és eredményes katonai szolgálat társadalmi megbecsülésének szép példája. Egyébként én már hivatásos katonaként megfogalmaztam a későbbi tervemet, nem rejtettem véka alá, hogyan képzelem a jövőmet. Már csak azért sem, mert nagyon fiatalon, mindössze 47 évesen lettem a Magyar Honvédség parancsnoka, vezérkari főnöke. S természetesen tisztában voltam vele, hogy ebben a beosztásban nem tölthetek el tíz évet, ami nekem – a katonai szolgálat felső korhatárának eléréséig hiányzott –, hiszen a modern demokráciákban teljesen természetes, hogy három-négy évente új vezérkari főnököt neveznek a hadseregek élére. Már 1997-ben, indiai látogatásom során azt mondtam egy magánbeszélgetésen az akkori delhi-i magyar nagykövetnek, hogy diplomácia pályán képzelem el a jövőmet, hiszen a vezérkari főnöki beosztás, katonadiplomáciai feladatokat is ró a pozíciót betöltő tábornokra, így közel áll a diplomata pályához. Sokat tanultam azoktól a külügyminiszterektől, akikkel együtt dolgoztam Jeszenszky Géza, Kovács László, Martonyi János, Somogyi Ferenc uraktól. És természetesen jó kapcsolatokat ápoltam országunk kiváló nagyköveteivel is. Persze, mehettem volna akár üzletembernek is, de ehhez nekem soha nem volt affinitásom. Szóval, céltudatosan készültem a diplomáciai pályára, mivel úgy láttam, hogy ez áll hozzám a legközelebb. Illetve úgy véltem – és vélem a mai napig is –, hogy vannak olyan országok, amelyeknél kifejezetten előnyös, ha egykori katona látja el a nagyköveti beosztást. Hogy melyek ezek az országok? Azok, amelyekben a hadseregnek az átlagosnál nagyobb befolyása van. Gondolok például Törökországra, Afganisztánra, vagy éppen Pakisztánra.

Akkor ezek szerint tudatos volt az ankarai beosztás megpályázása.

Igen, tudatos volt. Választhattam több állomáshely közül és Ankarát választottam. A megbízatásom, mint általában minden nagyköveti megbízatás, négy évre szólt. Sajnos, mint köztudott, ez nekem hamarabb, egy váratlan, érthetetlen, szomorú balesettel ért véget. Ami aztán meghatározta a további életemet, bizonyos értelemben emberi méltóságomat, valamint saját, családom és környezetem karrierjét is.

Mit mondanak az orvosok, javítható jelenlegi egészségi állapota?

Sajnos az orvosok semmi jóval nem biztatnak, de ők mindig óvatosak. Az orvos-kutatók, sejtbiológusok és a tudósok azonban bizakodóbbak. Akárcsak jómagam. Én ugyanis azt vallom, hogy az idegrendszer részleges regenerációja elérhető közelségbe került. A nagy probléma az, hogy pillanatnyilag ennek a regenerációnak a módja nem tisztázott még, mivel az idegrendszer eléggé bonyolult része az emberi testnek. Amiben én bízom, az az őssejt kutatás. Sajnos a tudósok nagyon sok időt elvesztegettek amiatt, hogy az Amerikai Egyesült Államok az elmúlt években korlátozta az ilyen jellegű kutatásokat. Nyolc év kihagyás volt, amely rengeteg idő. Szerencsére az embrionális őssejt kutatás liberalizálódott és ez a munka a közelmúltban újraindult, s már a biológusok is arra számítanak, hogy az őssejt kutatás területén átütő felfedezéseket lehet tenni az elkövetkező néhány évtizedben. Én is ettől várom az állapotom javulását. Talán még belefér… Egyébként részt vettem már ilyen programban, saját őssejt beültetésével próbáltunk javítani állapotomon, de ez nem volt elegendő. Így hát nem tudok mást tenni, mint türelmesen várni az orvosok átütő felfedezéseire.
Persze azt senki nem hiszi, és én sem gondolom, hogy állapotomat sikerül a baleset előttire visszaállítani. De abban bízok, hogy valamilyen módon az életminőségemen javítani tudnak.

Gondolom, a mai napig nem szívesen beszél a balesetről…

Téved! Engem egyáltalán nem zavar a baleset tudata. Fel kellett, és fel kell dolgoznom. Még azt sem mondanám, hogy túlságosan depresszióba estem volna a történtek után. Hanem egy helyzetnek fogadtam el. Egy nehezítő körülménynek, amelyből addig is volt az életemben számos. Most ennek az állapotnak kell megfelelni, ezt kell leküzdeni, ebből kell a legjobbat kihozni. Ez is egy kihívás. Egyébként április 16-án lesz nyolc éve, hogy megtörtént a baleset. Amely egy máig tisztázatlan körülmények között – úgy értem, hogy még bírósági eljárás sem tudta tisztázni az eset körülményeit – bekövetkezett, vér nélküli közlekedési baleset volt. Az általam vezetett autó megcsúszott az úton, s az árokba hajtva felborult. A baleset következtében az egyik nyakcsigolyám kificamodott, s eltörte az alatta lévő csigolyát. Az viszont teljesen összeroncsolta a gerincvelőt. Ennek következtében deréktól lefelé lebénultam, így kerekesszékbe kényszerültem.

Mivel foglalkozik azóta?

Napjaim legfontosabb teendője a gyógytorna, mégpedig nagyon fárasztó és intenzív gyógytorna. Hiszen nálam a gyógykezelés és a rehabilitáció élethosszig tartó folyamat. Emellett nekem, mint mozgássérültnek meg kell küzdenem a társadalomba beivódott előítéletekkel is. Sokan ugyanis úgy gondolják, hogy aki kerekes székben ül, az szellemileg is sérült. Én ezt határozottan cáfolom, ha egészségi állapotom engedné, sokfajta feladatot képes lennék ellátni, koromnál fogva akár még nagykövet is lehetnék. Sajnos azonban állapotom ezt nem teszi lehetővé, így igyekszem kitölteni az időmet, ülök a számítógép mögött, cikkeket írok. Publikációim rendszeresen megjelennek. Emellett a legtöbb olyan dolgot, amire felkérnek, azt szívesen elvállalom. Például járom a nyugdíjas klubokat, a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetségének tanácsadó testületét vezetem. Egy nagyon hasznos kezdeményezésnek is a tagja vagyok: a Falvak Kultúrájáért Alapítványnál is dolgozom. Járjuk a falvakat, terjesztjük a kultúrát, és természetesen nem utolsó sorban a magyar katonai hagyományokat. Tevékenységemért egyébként az alapítványtól idén átvehettem a Magyar Kultúra Lovagja megtisztelő címet, amely rettentően jól esett.

Fotó: A szerző és archív