Motivációs eszközként is fontos a katonai közelharc

Szöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2012. április 23. 7:09

Gyakran halljuk a katonai közelharc kifejezést, ám e megnevezés országonként és hadseregenként is eltérő rendszereket fed le. Dr. Eleki Zoltán alezredes, a Honvéd Vezérkar Kiképzési Csoportfőnökségének kiemelt testnevelő főtisztje segítségével interjúnkban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, Magyarországon mit takar ez a fogalom napjainkban.

Először is tisztázzuk a fogalmakat! Mit értünk katonai közelharc alatt?

Amikor a katona nem a fegyverét használja, hanem közvetlen érintkezésben, puszta kézzel, testi erejével, a kezében lévő eszközökkel, hidegfegyverekkel vívja meg a harcát. Erre az elmúlt években megpróbáltunk bevezetni egy kicsit más megnevezést, a kézitusát − ez azonban félreérthető, sokan csak a pusztakezes küzdelemre gondolnak ilyenkor. Épp ezért a Magyar Honvédségen belül, a tradíciókat követve továbbra is a „katonai közelharc" kifejezéshez ragaszkodunk, ezt használjuk.

Hol keresendők a jelenlegi magyar katonai közelharc-rendszer gyökerei?

A katonai közelharc kialakulása történelmi távlatokba nyúlik. Ebbe úgy gondolom, nincs értelme belemenni, már csak azért sem, mert a mai kiképzés szempontjából a ‘70-es, ‘80-as évek vonatkozásai érdekesek. Ez az az időszak, amikor shihan Furkó Kálmán, jelenleg nyugállományú ezredes felderítőként kidolgozta a katonai közelharc rendszerét. Az általa meghonosított szisztéma elsősorban a kyokushinkai karatéra épült. A shihan rendkívül jól kidolgozott rendszert alkotott meg, amely a maga idejében tökéletesen működött. Akkoriban a harceljárások is a támadó, az ölésre, az ellenfél megsemmisítésére törekvő közelharcot igényelték. Akik Furkó Kálmántól tanultak, tényleg mind felkészültek arra, miként kell a harcot eredményesen megvívni, miként kell magukat megvédeni, hogyan kell használni az eszközöket.

Mi az oka annak, hogy a mai rendszer már eltér ettől?

Több oka is van. Egyfelől a ‘90-es években a támadó felfogással szemben a békeműveleti tevékenységek kerültek előtérbe. Furkó Kálmán rendszerét megtartva ki kellett egészíteni a szisztémát azokkal a szituációkkal, amikor már nem ellenségről, hanem tömegről, civil lakosságról, illetve az ellenségen belül egyéb kategóriákról, vagyis nem reguláris hadseregek katonáiról, hanem például terroristákról beszélünk. Ezzel párhuzamosan előtérbe kerültek a finomabb megoldások, ahol már nem a megsemmisítésre, hanem az elfogásra, az elfogott személy épségének megóvására kell törekedni minimális és arányos sérülésekkel. Ezt egyébként a nemzetközi egyezmények is előírják. A harcászati körülmények is megváltoztak. A katonáknak ma már el kell sajátítaniuk az intézkedéstaktika elemeit, nagyobb hangsúly kerül a kisebb csoportokban végrehajtott műveletekhez szükséges fogásokra, a helység- és helyiségharcra, a tömegkezelésre. Emellett fontos kiemelni, hogy Furkó Kálmán visszavonulása után hat-tíz éves űr keletkezett a honvédségi közelharcban: a szakemberek a tanintézeteknél dolgozva mentették át, őrizték meg a közelharckultúrát és -tudást. Ezek a szakemberek ültek össze aztán, hogy az alapokra építkezve ismét létrehozzunk egy kiképzési rendszert. Ebben nagy segítségünkre volt Tánczos Attila alezredes, aki a Magyar Honvédség testnevelőjeként elöljáróitól is megszerezte a támogatást ehhez. Az újrakezdésben nagy szerepe volt Vincze Józsefnek, aki a kyokushinkai, illetve Kovács Károlynak és Zöllei Zoltánnak, akik a ju-jitsu harcművészetben szerzett tudásukkal is segítették a munkát. Jómagam a judo technikai repertoárját és a valószerű küzdelmi helyzetek, gyakorlatok lehetőségét adtam a rendszernek. Abban az időben Furkó Kálmán tanítványa, Lázár Tibor is sokat segített. E folyamatnak köszönhetően alakult ki az a közelharcrendszer, amit a katonáknak oktatunk az alapkiképzéstől a missziós felkészítésig. Ez a rendszer folyamatosan bővül a tapasztalatfeldolgozás alapján. Más rendszerek és harcművészetek tanulmányozása állandó feladatot jelent számunkra, amely segít minket az anyag folyamatos fejlesztésében. A csapatmunkában elkészített Alapfokú közelharc szakanyag – az egyetlen elfogadott és engedélyezett írásbeli anyag – alapján oktatunk ma a honvédségben. A kiképzők felkészítését Molnár Károly őrnagy vezetésével az MH Altiszti Akadémia Katonai Testnevelési és Közelharc Módszertani Részlege végzi. Ez a négy főből álló részleg vagy mobil csoportként utazza körbe az alakulatokat – átlagosan havi két-három hetet mindig úton vannak –, vagy Szentendrén tart összevont képzéseket. Ezek a képzések nagyon népszerűek, a parancsnokok is gyakran kérik őket.

A külföldi hadseregek rendszerei közül melyeket tanulmányozták a rendszer összeállításakor?

Mivel katonai közelharcról van szó, itt nincsenek stílusok: a meglévő rendszerre építkezve mindenhonnan igyekeztük átvenni a hasznos dolgokat. A német, az amerikai, az orosz és az izraeli hadsereg módszereit alaposan áttekintettük, a hasznosítható elemeket beépítettük. De ez nem kizárólagos. Még az észak-koreai hadsereg taek-won-dón alapuló szisztémája, a kyoksul rendszer is hatással volt ránk. Ez persze nem mai hatás, hiszen még a rendszerváltás előtt járt hazánkban egy ottani kiképző. Egyébként pedig folyamatosan nyitottak vagyunk, keressük, tanulmányozzuk a szakanyagokat. Az internet ebből a szempontból hatalmas előnyt jelent, hiszen ma már utazni sem kell az ismeretekért: rengeteg videó, illetve írásos anyag található meg a világhálón, amikből hatékonyan lehet tájékozódni.

Nemzetközi összehasonlításban milyennek értékelhető a magyar katonai közelharc rendszere?

Teljesen nyugodtan jelenthetem ki, hogy nem kell szégyenkeznünk, mert a rendszer jó. Ezt a hazai és nemzetközi versenyeken való szereplésünk is bizonyítja. Talán a feltételrendszer, a létesítmények, a szerek és a személyi feltételek terén akad még több dolgunk. Persze nem akarom összehasonlítani a feltételeket az amerikai haderőnél tapasztalt körülményekkel, hiszen az teljesen más nagyságrendet jelent. Itthon is folyamatosan zajlik a munka. Jelenleg éppen az új kiképzési rendszer kidolgozásán fáradozik a Kiképzési Csoportfőnökség. Készül az új kiképzési doktrína, formálódnak a kiképzési programok. A testnevelési kiképzésben előre meghatároztuk, milyen fegyvernemeknél milyen tárgykörökre van szükség, hol kell közelharcot oktatni és hol nem, hol kiemelt jelentőségű az intézkedéstaktika vagy a támadó jellegű taktika. Mi már készen állunk a bevezetésre, és zajlik is a folyamatos módszertani képzés, hogy a kiképző altisztek, alegységparancsnokok megfelelően oktathassák a katonákat.

Mennyire fontos ma, a modern hadviselés korában, hogy egy katona rendelkezzen közelharc-ismeretekkel?

Minden katona esetében a kiképzés célja, hogy képes legyen a harc eredményes megvívására, a túlélésre. Ez a közelharc-képzés elsődleges célja is, de ezenfelül van egy másik fontos hozadéka is, mivel ez a tudás az „elittudatot" emeli a katonákban. Aki ilyen oktatásban részesül, az úgy érzi, jó helyen van, olyat tud, amit civil társa nem. A foglalkozásokon olyan technikák is előkerülnek, amik egy átlagos harcművészeti edzésen, tehát a civil életben nem. Emellett jó motivációs eszköz is, hiszen a férfiemberben természetétől fogva benne van a küzdelem, az egymással való megmérkőzés, versengés ösztöne. Nem mehetünk el a missziós vonatkozások mellett sem, mivel a kiképzés végső célja a missziós felkészítés. A Magyar Honvédség nem vesz ma részt olyan misszióban, ahol ne kellene felkészülni közelharc-helyzetekre. Lehet, hogy találnánk a haderőn belül több olyan beosztást, ahol első pillantásra semmi szükség ezekre az ismeretekre, de alapvetően a honvédségben ma minden katona a misszióra készül. Nem véletlenül dolgozunk azon, hogy a missziós felkészítésbe is minél nagyobb súllyal kerüljön be a közelharc, természetesen a műveleti terület kihívásainak megfelelően. Ezeket az ismereteket a folyamatos kiképzés során kell megalapozni, a missziós felkészülés ideje alatt már csak finomítani, speciális helyzetekhez igazítani lehet a tudást.

Elegendőek-e a kiképzési foglalkozások ahhoz, hogy egy katona profi módon, készségszinten alkalmazza a tudását?

Ahhoz, hogy egy katona alkalmazni tudja éles helyzetben a megtanultakat, rengeteg kiképzési időre lenne szükség. Ezért nagyon fontos, hogy szabadidejükben is gyakoroljanak valamilyen küzdősportot. Furkó Kálmán rendszerének éppen ez volt a nagyszerűsége: a katonák a kiképzési időben tanulták a közelharcot, délután pedig lejártak a hagyományos kyokushinkai-edzésekre. Ha én a kiképzés során megmutatom és begyakoroltatom az adott mozdulatot, attól még senki sem fogja a technikát készségként elsajátítani, hogy utána akkor is ösztönösen alkalmazni tudja, amikor éppen álmából keltik fel. Vagyis a készségszintű tudáshoz további gyakorlás, folyamatos végrehajtás és küzdelmi gyakorlatok szükségesek. Ezt segíti elő a heti rendszeres három-négy-öt edzés, amikor nagyon szépen finomíthatóak a mozdulatok, fejleszthető a tudás. És akkor még nem beszéltünk a tűzkeresztségről. Sokkal egyszerűbb egy partner gyakorlókéssel történő támadását védeni, mint az utcán, éles kés és igazi támadó ellen megvédeni magunkat. Ugyanez igaz a katonai közelharcra is. Ebben is segít, ha valaki jártasságot szerez a küzdősportokban.

Mivel nem hagyományos harcművészeti ágról van szó, a katonai közelharcban nincsenek övfokozatok sem. Miként lehet akkor különbséget tenni az egyes szintek között?

Valóban nincsenek övek, olyannyira, hogy ha katonai közelharcról van szó, a rendszer kidolgozóiként mi magunk sem használjuk a saját danfokozatainkat. Ami a katonákat illeti, aki megszerzi a szükséges tudást, azt bizonyos jelzéssel természetesen ki kell emelni. A legcélravezetőbb ezen a téren, ha az adott szinteket oktatni képes katonák oktatói oklevelet kapnak, ami tanúsítja a tudásukat. Persze fontos, hogy mindez komolyan vehető legyen. Visszatérve az övfokozatokra, ha valaki egy harcművészetben pár év alatt öt-hat fokozatot ugrik előre, az nem lehet komoly. Két mestervizsga között például jellemzően hat-nyolc évnek kell eltelnie. Ha egy 6-7 danos mester még nincs 60 éves, akkor nem biztos, hogy komolyan kell venni, és nem hiszem el, hogy nem égeti a derekát az öv. Egyszóval évente nem lehet újabb és újabb danokat szerezni.

Dr. Simicskó István parlamenti államtitkár a wing tsun negyedik fokozatú mestere, dr. Borbíró Zoltán, a honvédelmi miniszter titkárságvezetője pedig több irányzatban is rendelkezik különböző danfokozatokkal. Segíti-e a katonai közelharc ügyét, hogy a honvédelmi tárca jelenlegi vezetői között a legmagasabb szinten is találhatók ilyen komoly harcművészek?

Mindenképpen. Ez egyrészt a társadalmi kapcsolatok terén is nagy lehetőséget jelent, a szakági sportszövetségekkel ápolt komoly kapcsolatok tekintetében. Dr. Simicskó István és dr. Borbíró Zoltán emellett az állománynak is példát mutatnak, és a katonák is értékelik, ha egy elöljáró beáll közéjük küzdeni, gyakorolni, kung-fu bemutatót tart, vagy egy sportrendezvényen gratulál az eredményekhez. Ezzel elismeri a munkájukat, az áldozatvállalásukat. Azt sugallja a katonának, hogy ezek szerint jó helyen van, jó az, amit csinál.

Említette az imént azt a néhány éves űrt, ami Furkó Kálmán nyugdíjba vonulása után következett. Gondoskodnak-e arról, hogy ilyesmi többé ne következhessen be?

A Katonai Testnevelési és Közelharc Módszertani Részleg egyik feladata, hogy minden alakulatnál kiképezzenek egy pár főből álló szakmai grémiumot, akik aztán „meghosszabbított karként" tudják továbbvinni a képzést. Ezzel biztosítjuk az utánpótlást.

Fotó: Archív

Címkékaltiszt felderítő gyakorlat honvédelmi miniszter kézitusa kiképzés közelharc kultúra lőtér misszió parlamenti államtitkár sport vizsga

Ha érdekelnek a Magyar Honvédség hírei, iratkozz fel hírlevelünkre!

Motivációs eszközként is fontos a katonai közelharc

Sütibeállításokkal kapcsolatos információk

A weboldalon használt sütik beállítása

Alap működést biztosító sütik

Statisztikai célú sütik

Célzó- és hirdetési sütik