NATO-csatlakozás: ahogy ők látták…

A Magyar Atlanti Tanács 1992-ben alakult meg, mégpedig azzal a céllal, hogy előmozdítsa Magyarország közeledését az atlanti közösséghez és elősegítse az euro-atlanti elvek és értékek minél teljesebb és szélesebb körű érvényesülését a magyar társadalomban. A tanács jelenlegi tevékenysége a nyugati struktúrákba történő beilleszkedés gyakorlati kérdéseire, megalapozott ismeretek és hiteles információk terjesztésére irányul.

A Magyar Atlanti Tanácsnak számos olyan tagja van, akik közreműködtek hazánk NATO csatlakozásának előkészítésében, illetve a csatlakozás óta eltelt tíz évben töltöttek be magas rangú politikai, katonai beosztásokat – hangzott el a konferencián. A szervező Magyar Atlanti Tanács elnöke, Bánlaki György bevezetőjében elmondta: gyorsan eltelt az elmúlt tíz év. A tanácsban sokat gondolkodtak azon, hogy miként lehetne megünnepelni ezt a jubileumi évfordulót. Hosszas gondolkodás után döntöttek a családias hangulatú, elsősorban a személyes élményeket felelevenítő konferencia megszervezésén.

A rendszerváltozás előtt

– Ekkor, vagyis 1975 tavaszától kezdődött az óvatos kapcsolatépítés szakasza Magyarország és a Nyugat között. Ez a kapcsolatépítés azon alapulhatott, hogy az 1980-as évek elején az akkori Szovjetunióban volt egy közel öt évig tartó hatalmi vákuum, hiszen a birodalom élén egymást váltották a súlyos beteg főtitkárok. Azt láttuk, hogy ezt a vákuumot érdemes és lehetséges kihasználni a magyar külpolitika számára egy óvatos nyitásra – fogalmazott Kovács László, majd arról beszélt, hogy 1982 után, miután Magyarország csatlakozott a nemzetközi valutaalaphoz, és világbankhoz elkezdődött egy nagyon óvatos, teljesen bizalmas tapogatózó tárgyalás az európai gazdasági közösség felé. Arról tárgyaltak, hogy Magyarország hogyan kerülhetne közelebb az európai gazdasági közösséghez. Kovács László véleménye szerint, ez volt a legkorábbi előzménye hazánk NATO csatlakozásának.

A Magyar Köztársaság egykori külügyminisztere beszélt arról is, hogy Horn Gyula 1988-ban az Észak-Atlanti Közgyűlés ülésén tett egy meglepő bejelentést. Azt kérdezte, hogy miért ne lehetne Magyarország egyszer majd a NATO politikai szervezetének tagja. Mindez természetesen akkor nagyon eltérő visszhangot váltott ki a vasfüggöny mindkét oldalán.

Kovács László szerint a két világrend szembenállása során a legfontosabb esemény 1989-ben játszódott le, amikor Bush elnök és Gorbacsov főtitkár Máltán találkozott. Akkor az a mondás terjedt el, hogy „Jaltától Máltáig", ugyanis e találkozón a jaltai világrend a „temetőbe került". E találkozó után vált nyilvánvalóvá, hogy Gorbacsov elengedi a kezét a birodalom perifériáján található államoknak, hogy megmentse a Szovjetuniót. És ezzel a lépéssel megteremtődött a NATO csatlakozásunk legalapvetőbb feltétele, amely 1991-ben a Varsói Szerződés megszűnésével, az észak-atlanti együttműködési tanács megalakulásával, a két katonai tömb országai között kötött megnemtámadási szerződés aláírásával, valamint csapatcsökkentési megállapodással folytatódott.

Az első magyar a NATO főhadiszállásán

– Valószínűleg én voltam az első magyar állampolgár, aki a NATO főhadiszállásán látogatást tett 1990 júniusában. Manfred Wörner főtitkárral elég őszintén beszélgettünk az esetleges csatlakozásról. Amikor onnan kiléptem, a magyar sajtó megrohant és megkérdezték, hogy mi most kértük a felvételünket a NATO-ba? Ezt őszintén meg kellett cáfolnom, de azt, hogy valóban erre törekszünk, akkor még nem kívántam bejelenteni – mondta Jeszenszky Géza, aki ezt követően arról beszélt, hogy éppen emiatt annak idején az SZDSZ választások után azonnal elhangzott javaslatát sem lehetett elfogadni, amely azt vetette fel, hogy rögtön lépjünk ki a Varsói Szerződésből.

Jeszenszky Géza elmondta azt is, hogy Antall Józsefet 1990 nyarán még sem Lengyelország sem pedig Csehszlovákia nem támogatta a Varsói Szerződés feloszlatásának kérdésében. Mégpedig azért nem, mert féltek a megalakulóban lévő, egységes Németországtól – amely történelmüket ismerve, nem is volt alaptalan. Szerencsére később belátták, hogy ez a veszély nem reális. És ez vezetett oda, hogy 1990 őszén, amikor Budapesten volt egy egyeztetés a Varsói Szerződéssel kapcsolatos álláspontról, akkor a tagállamok már a feloszlatás mellett foglaltak állást.

A történelmi eseményeket felelevenítve Jeszenszky Géza beszélt arról is, hogy 1991. február 25-re sikerült azt elérni, hogy megszűnt a katonai szerződés. A Varsói Szerződés politikai tanácsadó testülete pedig addig sem volt befolyásoló tényező. A katonai szerződés feloszlatása tulajdonképpen a Varsói Szerződés tényleges feloszlatását jelentette. Ezt a szovjet vezetés, vagyis Gorbacsov is belátta, s így született meg július 1-.jén a formális feloszlatás is.

– Ez tette lehetővé, hogy nyíltan beszélhessünk és gondolkodhassunk a NATO-ba való belépésről – jelentette ki felszólalásában az egykori külügyminiszter, aki szerint ezután változott meg a NATO tagállamok álláspontja is. Eddig ugyanis úgy tekintettek a szövetségre, mint egy zártkörű klubra, amelyben nem volt helye – ahogy ők mondták – a „furcsa embereknek", a Moszkvában kiképzett katonatiszteknek. Aztán az 1991. augusztusi sikertelen moszkvai puccsot követően egyre inkább bizalmi viszony alakult ki a magyar vezetés és a NATO vezetése között.

Ekkor jelentek meg azok az intézmények, amelyek átmenetet jelentettek a két katonai szövetség között, például az észak-atlanti együttműködési tanács – amely még az előszobája sem volt a NATO-nak – és a békepartnerség, vagyis a PfP. Utóbbi létrejöttét egyes NATO tagországok és a szövetségbe törekvők némelyike is csalódottan vette tudomásul.

– Amikor 1993. októberében a békepartnerségi gondolat megszületett a lengyelek is eléggé nyíltan a csalódottságuknak adtak hangot. Én azonban úgy gondoltam, hogy jó képet kell vágni a dologhoz, hiszen ez csak az első lépés. És valóban ez helyes döntésnek bizonyult, mert már 1993. decemberében Madeleine Albright, még mint ENSZ nagykövet, az akkori amerikai vezérkari főnökkel együtt Budapestre jött. Ekkor hangzott el előttünk először az a kijelentés: nem az a kérdés, hogy lesz-e tagság, hanem az, hogy mikor és hol? – emlékezett Jeszenszky Géza.

A volt külügyminiszter és amerikai nagykövet szerint a nyugat-európai NATO tagállamok nagy része ekkor még nem állt a bővítés mellé, de az amerikai döntés után ezek az ellenvetések megszűntek. Az 1994-ben hatalomra került új kormány elsődleges feladata pedig az volt, hogy meggyőzze a világot és a bővítés ellen fellépő országokat, hogy az egykori szocialista államok alkalmasak a NATO-tagságra.

Visszaemlékezése végén Jeszenszky Géza felelevenítette a csatlakozás napját is, amikor Magyarország amerikai nagyköveteként ott lehetett Independence-ben, a csatlakozási okirat letétbe helyezésénél. Mint mondta: ez a nap számára örök, felejthetetlen emlék marad.

A NATO előszobája és a csatlakozás

Ezt követően Kovács László az 1994 és 1998 közötti eseményeket idézve elmondta: a PfP már egyértelműen a NATO előszobája volt. Ehhez a szervezethez Magyarország 1994 februárjában csatlakozott, s ezt a csatlakozási dokumentumot még Jeszenszky Géza külügyminiszter látta el kézjegyével.

Kovács László hangsúlyozta: 1995 januárjában megnyílott a nagyköveti vezetésű összekötő iroda Brüsszelben, Simonyi András vezetésével, aki akkor nagykövetként a még nem NATO tag Magyarország és a szövetség kapcsolataiért volt felelős. A Horn-kormány külügyminisztere hozzátette: hamarosan kiderült, hogy van egy komoly akadály a csatlakozásunk előtt. Ez nem volt más, mint hogy a NATO világosan megmondta, ha a szomszédainkkal nem tudjuk a viszonyunkat rendezni, akkor ne számoljunk semmiféle tagsággal. Mégpedig azért ne, mert szövetségben meg akartak előzni egy újabb török-görög viszály. Ez felhívta a magyar kormány figyelmét arra, hogy meg kell kötni a szomszédos országokkal az alapszerződéseket. 1995-ben meg is született a magyar-szlovák alapszerződés

– 1996 elején kaptunk egy fontos jelzést az amerikai elnök nemzetbiztonsági hivatalának egyik magas rangú tisztviselőjétől. Aki azt mondta, hogy 1997 kora tavaszán el fog dőlni, hogy kik lesznek benne a NATO bővítés első körében. Ekkor még hátravolt a magyar-román alapszerződés megkötése. Egyszer majd az emlékirataimban megírom, hogy miként gyorsítottuk fel ezt a tárgyalást. Végül is sikerült 1996 őszén a magyar-román alapszerződést aláírni. S ennek köszönhetően 1997 tavaszán Washingtonban eldöntötték, hogy Csehország, Magyarország és Lengyelország csatlakozhat először a szövetséghez – emlékezett Kovács László, aki ezt követően arról beszélt, hogy a hivatalos csatlakozási meghívás 1997 júliusában, Madridban hangzott el. Szeptember 10-e és október 29-e között pedig lezárultak a csatlakozási tárgyalások is.

Ezek után, 1997. november 16-án megtörtént a népszavazás. Kovács László – mint elmondta – a népszavazás nagy híve volt, s biztos volt benne, hogy az ügydöntő referendumon nagy többséget kapnak az IGEN-ek.

– December 16-án a brüsszeli külügyminiszteri tanács jóváhagyta mindhárom ország csatlakozási jegyzőkönyvét, megkezdődött a ratifikációs folyamat. Tudtuk, hogy minden Amerikában dől el. Ha az Egyesült Államok igent mond, akkor a másik tizenöt ország is igent fog mondani. Ha ott nemet mond a szenátus – ahol kétharmados többség, vagyis legalább hatvanhét szenátor szavazata kellett – akkor nem leszünk NATO-tagok. Szerencsére sikerült ez a szavazás, végig ment minden tagországon a ratifikációs folyamat és mi beléphettünk a szövetségbe – mesélte Kovács László.

Ahogy a vezérkari főnök látta

– Tíz év történelmi távlatokat tekintve nem hosszú idő. Hiszen még mindannyiunkban elevenen élnek a csatlakozás előzményei, mindannyian emlékszünk még azokra a változásokra, amelynek következtében a Magyar Honvédség fokozatosan integrálódott a NATO katonai szervezetébe. A hadsereg személyi állománya teljesen kicserélődött, megújult. Szervezete, fegyverzete módosult, igyekszik megfelelni az új kihívásoknak és a hadviselés új szabályainak. Katonáink több országban helytállnak és ezáltal őrzik a közös biztonságunkat. Sajnos terveink és céljaink közül sok mindent nem tudtunk megvalósítani, de reményeim szerint jó úton járunk, s ez azt jelenti, hogy a jövőben megvalósulnak azok a tervek is, amiket elmulasztottunk – mondta a nyugállományú tábornok.

Végh Ferenc ezt követően arról beszélt, hogy a Magyar Honvédség nem maradt le a reformokról. Megvalósította a szükséges átalakításokat, ezáltal mára a társadalom egyik legismertebb és legstabilabb szervezetévé lépett elő, és a katonai doktrína, valamint a nemzeti katonai stratégia mentén szerveződő hivatásos haderővé vált.

Az egykori vezérkari főnök kiemelte: a tagságot megelőző időszak korábban nagyon nehezen elképzelhető változásokat eredményezett a Magyar Honvédség életében. A tagságra felkészülés hosszú folyamatában áttörés volt az 1994-ben megindított partnerség a békéért program. Azért volt mérföldkő, hiszen zászlajára tűzte a NATO bővítés eszméjét, célul tűzte ki az új hadseregek demokratikus átalakítását és demokratikus civil kontrollját, a jogharmonizációt, a védelmi rendszer és a haderő teljes modernizációját. Megtanultuk abban az időben a NATO működését, eljárási szabályait, megismertük szerkezetét, a védelmi tervezés és a felülvizsgálat rendszerét, valamint béketámogató műveletek lefolytatásának a rendjét is. Akkoriban a kulcsszavak az interoperabilitás és a kompatibilitás voltak. Egy sor NATO gyakorlaton vettünk részt külföldön és itthon egyaránt. Magyarországon IFOR erők állomásoztak és erre az időre tevődik a legnagyobb békefenntartó misszió, a műszaki zászlóalj délszláv területre történő kiküldése is.

– A békepartnerség gyakorlati haszna abban volt, hogy a NATO tagországok és a PfP országok hadseregei között bizalmi viszony alakult ki, s ennek az erősödésével közelebb kerültünk a NATO tagsághoz – mondta Végh Ferenc, hozzátéve: 1997-ben a madridi csúcs jelentette a fordulópontot. Az egész ország készült a NATO-tagságra, ám jellegénél fogva mégis a hadsereg került a fókuszba. Például felélénkültek a katonadiplomáciai kapcsolatok, és összekötő tiszteket küldtünk ki a NATO parancsnokságaira.

A nyugállományú vezérezredes szerint a csatlakozás után, alig tizenkét nap múlva a gyakorlatban is bizonyíthattuk, hogy nemcsak fogyasztói, hanem hozzájárulói is vagyunk a közös biztonságnak, hiszen sor került a NATO légitámadására Szerbiában.

– A csatlakozás környékéről jó néhány dátumra én is szívesen emlékszem. 1999. március 15-én, a nemzeti ünnep alkalmából rendezett állami ünnepség után Wesley Clark tábornok hívott vendégségbe a Mons-i főparancsnokságra. A koszovói válság felhői akkor már tornyosultak. Átbeszéltük a légitámadás várható momentumait, s a tábornok azt mondta nekem, hogy ne aggódjak Magyarország biztonsága miatt. Aztán másnap, a NATO központban, a szövetség vezetői és a magyar kormány tagjainak jelenlétében felvonták az új tagországok lobogóit. Másnap pedig itthon szerte az országban ünnepségek voltak. Például a Honvédelmi Minisztérium előtt, Göncz Árpád köztársasági elnök jelenlétében tartottunk ünnepi rendezvényt – emlékezett Végh Ferenc, aki felszólalásában úgy vélte, hogy a NATO az elkövetkező tíz évben is sikeres jövő előtt áll. Megújul a szervezete, modernizálódik, sokkal hatékonyabbá válik a működése, és reagálni fog az új kihívásokra.

Az elindított lavina

Simonyi András, a csatlakozás idejében hazánk NATO nagykövete volt Brüsszelben. Mint felszólalása elején elmondta, sajnos már nem emlékszik mindenre pontosan, ezért inkább kifejezett személyes élményeit szeretné megosztani a hallgatósággal.

– Az egész eseménysorozatnak volt egy nagyon tisztességes emberi oldala. Hiszen ez az egész euroatlanti csatlakozás alapvető politikai konszenzust teremtett az országban. Nem emlékszem arra, hogy ez máskor is előfordult volna – mondta Simonyi András, hozzátéve: ő már elég korán híve volt a NATO csatlakozásnak, Amikor 1992-ben a szövetség közelébe került, bátor magyarként beséltált az egyik akkori vezetőhöz és közölte vele: őt azért küldték ide, hogy bevigye Magyarországot a szövetségbe. Ebből természetesen óriási botrány támadt. Hét évvel később, amikor már nagykövet volt a NATO-ban újra találkozott ezzel a tisztviselővel, aki elismerte, hogy neki volt igaza.

– Senkinek ne legyen kétsége afelől, az, hogy mi bekerültünk a NATO-ba, hogy áttörtük azt a bizonyos kaput, az elsősorban a magyarok politikai bátorságának volt köszönhető. Persze ehhez hozzátartozik, hogy óriási viták voltak az országban, de a háttérben politikai konszenzus volt arról, hogy nekünk a NATO-hoz kell csatlakozni – hangsúlyozta Simonyi András, hozzátéve: amikor Magyarország úgy döntött, hogy Taszáron létrehozzák az amerikai bázist, az egy történelmi döntés volt. Hiszen ez elindított egy olyan lavinát, amely Magyarországot lecövekelte a NATO-ban. Hazánk hihetetlen presztízsre, máig ható óriási befolyásra tett szert a NATO-n belül.

Hatvanhét szenátor kellett…

– Fontos hangsúlyozni, hogy Joe Biden, a mostani amerikai alelnök volt a vezéralakja demokrata oldalon a bővítési folyamat támogatásának. Számomra mindig is az a bizonyos szenátusi szavazási nap lesz a vízválasztó. Hiszen ennek sikerült elérnem azt a célt, amelyet még 1994-ben, nagyköveti megbízatásom elején úgy fogalmaztam meg. Vagyis, hogy induljunk el a „partnerségből a szövetségesi viszony felé". Nagyon kegyes a gondviselés egy nagykövet felé, ha kevesebb, mint négy év alatt egy ilyen horderejű nagy átalakulás realitássá tud válni – emlékezett Bánlaki György.

Felszólalása végén a Magyar Atlanti Tanács elnöke azt kérte: mindannyian gondolkodjunk el, hogy milyen hihetetlen mértékben megváltozott a világ az elmúlt évtizedben. A védelem és a biztonság tartalma mennyire más most, mint volt tíz éve. Mennyire mássá tette ezeket a fogalmakat 2001. szeptember 11-e, Irak, Afganisztán és mennyire mássá teszi ezt a jelenlegi világgazdasági válság.

Fotó: Tóth László