Korgó, Karak, Kelta és a hegedű

Most Székesfehérváron beszélgetünk, de ha jól tudom, akkor katonai pályafutását nem itt kezdte.

Valóban, Szentkirályszabadján, a harcihelikopter ezrednél szolgáltam először, miután 1999-ben katonaorvos lettem. A Veszprém közelében található helyőrségben repülésbiztosító orvos voltam. Illetve egészen pontosan csak „felesben" dolgoztam az alakulatnál, hiszen az idő alatt készültem fel a szakvizsgámra. Vagyis tavasszal és nyáron a csapatnál szolgáltam, ősszel és télen pedig a Központi Honvédkórházban dolgoztam. Szerencsére a szakvizsgám sikerült, így honvédorvostan, katasztrófa-orvostan szakorvos lettem.

Régebben ez egy úgynevezett ráépített szakvizsga volt. Általában a Honvédkórházban dolgozó belgyógyászok vagy sebészek tették le ezt a szakvizsgát. A jelöltek néhány hetes tanfolyam alatt tanulták meg célzottan a szakmát. Amikor az én évfolyamom végzett az egyetemen, abban az évben változott a rendszer, és azóta már alapszakvizsgaként is le lehet tenni. Amint kikerültem az egyetemről, rögtön ezzel a szakterülettel kezdtem el foglalkozni. Azóta azt szoktam mondani a laikusoknak, hogy ez a szakterület körülbelül olyan, mintha összegyúrnánk egy háziorvost, egy üzemorvost, egy mentőorvost és egy közegészségügyi szakembert. Vagyis ez egy olyan orvosi szakterület, ami a katonáknak békében és háborúban egyaránt szükséges, mégpedig egészen addig, amíg el nem jut a kórházba. Hozzá kell tennem azt is, hogy nagyon sok mindent nem a szakvizsgára való felkészülés során tanultunk meg, hanem a honvédség lehetőséget adott arra, hogy eljussunk különböző tanfolyamokra.

Például milyen tanfolyamok voltak ezek?

Én például jártam Svájcban, ahol az egészségügyi területen dolgozó katonáknak tartottak tanfolyamot a Genfi Egyezményekről. De emellett sok más tanfolyamon is részt vettem. Mindezek azért is hasznosak voltak számomra, mert az ezeken elsajátított ismereteket azóta idehaza igyekszem átadni mindenkinek. S mivel szerencsére van lehetőségem oktatni is, így minden egyes ellesett technikát átadhatok.

Nem gondolt még arra, hogy ezeket az ismereteket egy tankönyvben leírja?

Ez nagyon jó lenne, de jelenleg sajnos nincsen rá időm. Már csak azért is jó lenne, mert én is észreveszem magamon, hogy vannak olyan mozdulatok amelyeket bár egykor megtanultam, már elfelejtettem. Éppen emiatt sokszor felmerült már bennem, hogy le kellene írni mindazt, ami a fejemben van. De sajnos ez olyan sok időt igényelne – két-három hónapig semmi mást nem csinálnék, csak írnám ezt a könyvet – amire egyszerűen jelenleg nem tudok időt szakítani. Úgyhogy egyelőre azt csinálom, hogy egy-egy ilyen oktatáson mindent, ami abban a pillanatban eszembe jut, igyekszem átadni a hallgatóságnak.

Emellett jut idő a gyógyító tevékenységre is?

Igen, bár amikor Székesfehérvárra, az ÖHP-re kerültem, tudtam, hogy itt nem lesz feladataim között a betegellátás. Ezt a tétlenséget azonban általában én csak néhány hónapig bírom. Éppen ezért az a szerencsém, hogy már egyetemista korom óta – vagyis több, mint tíz éve mentőzöm –, s ezt tovább tudtam folytatni. Már ötödéves koromban belógtam szekundálni, hatodévesen pedig már önállóan kezdtem el kocsizni. A szekundálás egyébként azt jelenti, hogy az ember még tanul miközben dolgozik a mentőautón. Vagyis akkor még nem ő dönt a beteg sorsáról, csak besegít a mentőorvosnak, esetleg a mentőtisztnek. Úgy is mondhatnám: azt teszi, amivel megbízzák. Azért jó ez a tanulóidő, mert ekkor még nem ő felelős a betegért, tehát még stressz sincsen benne, és így képes elsajátítani a szakmát.

Gondolom, ma már mentőorvosként dolgozik?

Igen, még az egyetem alatt elvégeztem a mentőtiszti tanfolyamot. Ezt akkor lehet csak megcsinálni, ha az embernek már megvan az oxyológia, vagyis sürgősségi orvostan vizsgája. A diploma után pedig már mentőorvosként dolgoztam, s dolgozom ma is. Minden hónapban egy ügyeletet látok el. Persze nem ez az egyetlen „másodállásom". Mint már említettem, itt az ÖHP-n nincsenek betegek, akik nekem nagyon hiányoznak. Éppen ezért Budapesten, Állami Egészségügyi Központ sürgősségi osztályán ügyelek, havonta kétszer, alkalmanként tizenkét-tizenkét órát. Ez annyira tömény ilyenkor, hogy utána itt a székesfehérvári irodát el tudom valahogy viselni…

Ezt az ügyeleti osztályt úgy kell elképzelni, mint amilyet például a Vészhelyzet című filmben láthatunk?

Igen, hasonlít a Vészhelyzethez. Egy picit más a rendszerünk, mint nekik. A filmben látottakhoz hasonlóan, ha bejön hozzánk egy beteg valamilyen problémával, akkor egy pultnál elmondja, hogy mi a gondja. Utána az eset leírása felkerül egy nagy táblára, majd kiosztják az orvosoknak. S ahogy mondani szokás: ezután beindul a verkli.

Tizenkét óra alatt hány beteget szokott ellátni?

Általában öt-hat beteget. Persze van úgy, hogy nyolc beteggel is találkozom. Ez azonban csak úgy fordulhat elő, hogy már az előző váltás megkezdi a beteg ellátását, ám az esetet átadják nekünk, s mi fejezzük be a szükséges vizsgálatokat.

Melyek azok az esetek, amelyekkel az ÁEK sürgősségi osztályán a leggyakrabban találkozik?

Általában hétfőn szoktam ott ügyelni, s ez a nap az ÁEK-ben a nagy felvétel napja. Ekkor a traumától kezdve a belszervi betegségekig minden előfordul. A trauma eseteket külön traumatológus látja el, amit én mondjuk személy szerint nagyon sajnálok, mert bármilyen furcsa én szeretem az ilyen véres eseteket is. Nagyon sokat tanulhat ugyanis belőlük az ember. A trauma eseteken kívül „minden egyéb" hozzánk tartozik. És éppen ezt szeretem a sürgősségi osztályban, hogy olyan dolgokat tanulok, amelyeket eddig még nem ismertem. Az én szakvizsgám ugyanis arról szól, hogy kint vagyok a terepen, van egy sürgősségi hátizsákom, vagy egy ROLE 1 egészségügyi központban dolgozom, és mindent meg kell tennem azért, hogy a sebesült katona életben maradjon.

Mit takar ez a ROLE 1 kifejezés?

A sebesült, vagy beteg katonák egészségügyi ellátási sorában ez az első olyan hely, ahol a katona már orvossal is találkozik. Előtte nem szervezetszerű ellátókkal, egészségügyi katonákkal, felcserekkel találkozik csak. A ROLE 1-ben pedig már ott van az orvos, akinek a dolga a beteg vagy a sebesült stabilizálása, hogy annak – akár földi úton, akár légi úton kiürítve a helyszínről – legyen esélye eljutni a kórházba. A ROLE 1 egészségügyi központ egyébként elvileg egy-egy zászlóaljhoz tartozik, de természetesen ott van az összes misszióban is. Még akkor is, ha ez a misszió nem éri el a zászlóalj szintet.

Térjünk vissza egy kicsit a mentőzésre. Mint az előbb említette: tíz éve dolgozik mentőautón. Merre?

Budapesten. Jelenleg a Batthyányi téren dolgozom, bár a Markó utcában kezdtem el mentőzni. Ami ugye a belváros, vagyis kezdetben azonnal a sűrűjébe csöppentem bele. Az egyetem befejezéséig párhuzamosan dolgoztam az Országos Mentőszolgálatnál és a Máltai Mentőszolgálatnál is. Ma már azonban csak a „Máltánál" dolgozom. Ez a szervezet gyakorlatilag ugyanazt csinálja, mint az OMSZ, csak az autót a Máltai Szeretetszolgálat szereli fel és üzemelteti. A kocsit egyébként ugyanúgy a 104 riasztja, s ugyanabban a rendszerben dolgozik, mint az OMSZ kocsijai, csak az autón és a személyzet ruházatán más jel van. A nagy különbség azonban az, hogy ezen az autón az orvosok karitatívan dolgoznak, vagyis én sem kapok az ügyeleteimért fizetést. Aki a máltaiakhoz eljön mentőzni, az nem a pénz miatt csinálja, nekem sem a megélhetésem múlik ezen. Azért dolgozom náluk, mert ott akarok lenni és szeretnék segíteni a betegeken.

Ha jól tudom, ez a segítő szándék nemcsak a mentőzéssel van jelen az ön életében. Hiszen a világ számos helyén, a különféle természeti katasztrófákkal sújtott országában járt már az elmúlt néhány évben.

Ha valami katasztrófa történik a világban, és ha van esélyem kijutni oda, akkor megteszek mindent annak érdekében, hogy kimehessek és segíthessek. Szóval ezekben az esetekben kiveszem a szabadságomat, s ha lehetséges a mentőkutyámmal a helyszínre utazom. Persze csak akkor, ha van olyan csapat, amelyik megy és amelyiknek szüksége van orvosra, vagy éppen mentőkutyára. A Pannon Kutyás Kutató-mentő Csapattal dolgozom már kilenc-tíz éve. Sajnos a 2004. decemberi cunami alatt éppen Koszovóban voltam külszolgálaton, így oda nem jutottam el. De 2005-ben a Baptista Szeretetszolgálat felkérte a mentőkutyás csapatot és mi kiutaztunk Pakisztánba, a nagy földrengés utáni segítségnyújtásra. 2006. májusában pedig kutya nélkül vettem részt Indonéziában, a Jáva szigetén bekövetkezett földrengés utáni orvosi tevékenységben. Ezt az orvoscsoportot a Máltai Szeretetszolgálat és a Főnix Speciális Mentőcsapat indította útnak. Ez a földrengés olyan területet érintett, ahol amúgy is rosszul ellátott emberek élnek. Vagyis nemcsak a földrengés következtében megsérültekkel foglalkoztunk, hanem a krónikusan ellátatlanokkal is. Előfordult olyan eset is, hogy néhány óra alatt kettőnkre jutott százhúsz beteg.

Indonézia után merre járt?

Egy kis szünet következett, amelyet nem is nagyon bántam, mert így a kutyák versenyeztetésére és vizsgáztatására is jutott időm. Hiszen ahhoz, hogy egy kutyát ilyen helyre ki tudjak vinni, az nagyon sok munkát igényel. Ez a munka a kutya néhány hónapos korában kezdődik, s amikor tudásában már elér egy bizonyos szintre, akkor megyünk el a különféle vizsgákra. Például a mentőkutyás vizsgát évente újítani kell. Többször indultam el világbajnokságon, s ezeken a bajnokságokon már az is eredmény, ha az ember minden fázist tud teljesíteni, hiszen csak a beugró egy emelt szintű nemzetközi vizsga. Például a romkutató fázisban – amelyikben én indulni szoktam – a világból körülbelül 50-55 versenyző tudja teljesíteni a beugró követelményt, magát a versenyt pedig az indulók fele-harmada. Mivel teljesen természetesen ezeken a világbajnokságokon a szervezők mindig nagyon nehéz körülményeket teremtenek. Korgónak és nekem eddig a négy indulásból kétszer sikerült befejeznünk a versenyt. De megemlíteném még azt is, hogy tavaly volt az első mentőkutyás csapatvilágbajnokság. A három kutyából álló magyar csapatnak én is tagja voltam, s szerencsére ezt a versenyt sikerült megnyernünk.

Hány kutyája van?

Jelenleg három. Az egyik Korgó, akivel megnyertem a világbajnokságot, és akivel 2005-ben Pakisztánban is voltam. Õ most jelenleg otthon van, „nyugdíjasnak" készül. A másik kettő kísér el minden nap a munkahelyemre. Korgó egyébként ebben a hónapban lesz kilenc éves, németjuhász és rövidszőrű belga juhász, vagyis malinois tenyésztett keveréke. A Mecsek lábától hoztam még kölyök korában, alig három hónaposan egy nagyon jó tenyésztőtől. Kicsit kora óta azt tanulja, hogy az embereket kell keresnie mindenféle területen. S ehhez óriási tehetsége van.

Beszéljünk egy keveset a másik két kutyáról is.

Második kutyám a majdnem három éves Karak, ő malinois. A Korgónak emelt szintű rom-, és területkutató vizsgája van, Karaknak pedig alkalmassági területkutató és alapszintű romkutató vizsgája. Õt fejlesztem jelenleg is. Mellettük van még egy kölyökkutyám is, ő most lesz hat hónapos, ő szintén malinois, és Kelta névre hallgat. Õ ugyanolyan tehetségesnek tűnik, mint amilyen a Korgó. Egyébként mindegyik kutya teljesen más személyiség. Korgó domináns és nagyon kiegyensúlyozott, úgy is mondhatnám, hogy egy úriember, ő az, aki már sokat látott a világból. A Karak pedig Janus-arcú. Nagyon okos, de önző és gyakran morgolódik. Otthon a postást megugatja és halálra rémíti a járókelőket, de itt, a munkahelyemen addig hízeleg, míg meg nem simogatják. Imádják a kollégáim.

Amit eddig mesélt, az nem egy, hanem legalább három ember teljes napját betöltené. Emellett hogy jut ideje minden másra, ami nem az egészségüggyel és a kutyákkal kapcsolatos?

Természetesen jut időm másra is, de akkor általában egy kicsit át kell szerveznem az életemet. A gyógyítás és a kutyák tanítása mellett az életemet a zene tölti ki. Hat éves korom óta zenélek, hegedülök. Jelenleg a Budafoki Mozart Ifjúsági Zenekarban játszom. Szóval, ha éppen itthon vagyok és ha közeledik a zenekari koncert ideje, akkor igyekszem a próbákra koncentrálni és a többi elfoglaltságomat ritkítani. Sajnos a missziók miatt kihagytam közel egy évet, úgyhogy hónapokba tellett, amíg azt éreztem, hogy visszahegedültem a kezem. Amikor Afganisztánból hazatértem, akkor bizony éreztem, hogy az elmúlt hónapokban inkább fegyver volt a kezemben és nem hangszer. Elmerevedett a kezem és már nem volt a megszokott minőségű a játékom. Azonban a legutóbbi próbán a kimaradás már nem volt érezhető, és mondták is a többiek, hogy a szólóm is nagyon szép már.

Térjünk vissza a missziókra. Futólag már említette Koszovót és Afganisztánt. Egészen pontosan hány misszióban járt?

Koszóvó volt az első 2004-2005-ben. Fél évet töltöttem ott. Egyedül voltam orvos a Szent László táborban, az MH Õr és Biztosító Zászlóaljnál. Ez nagyon jó tanulóidő volt számomra, rettenetesen élveztem a kinn töltött fél évet, legfőképpen azért, mert éppen szakvizsga előtt álltam. Ez a misszió nem volt annyira veszélyes, mint később az afganisztáni, de sok hasonlóság volt benne. Például az is, hogy a legközelebbi koszovói kórházat is csak másfél óra autózás után lehetett elérni. Ezt követően 2006-ban az NRF-8-ba felajánlott magyar készenléti alegység tagja voltam, mint a CIMIC részleg funkcionális szakértője. A fél éves készenléti szolgálatunk ideje alatt nem kaptunk riasztást. Aztán 2008-ban szolgáltam a PRT 4-el fél váltásnyi ideig, vagyis három és fél hónapig Afganisztánban. Sajnos csak ennyi időre tudtak elengedni az elöljáróim. Szerencsére azonban a két kutyámat is magammal tudtam vinni. Akkor még nem volt meg a legkisebb, Kelta, így Korgóval és Karakkal utaztam. Életem egyik legnagyobb élménye volt az afganisztáni szolgálat. Amióta katona vagyok, ez volt a legjobb szakmai munka, amit végeznem kellett. Eddigi pályafutásom során én már nagyon sok feladatot elláttam, de igazából, ami miatt katonaorvos lettem, azt ott tudtam csinálni. Aztán hazaérkezésem után, rövid időn belül vissza kellett utaznom Afganisztánba, mert volt némi váltási nehézség az egészségügyi állománynál. Ekkor másfél hónapot töltöttem az ázsiai országban. Tehát összességében öt hónapot szolgáltam Afganisztánban, ami ugyan kevesebb, mint amennyit a srácok teljesítenek, de tudomásul vettem, hogy nekem ennyi jutott, ennyit engedélyeztek az elöljáróim.

Ha már itt tartunk: hagy kérdezzem meg, miért lett pont katonaorvos?

Már gyermekkorom óta érdekel a katonaság, nagypapám is hivatásos katona volt. Én sosem voltam átlagos, copfos-szoknyás kislány, engem mindig is érdekeltek az állatok, vagy éppen az alkotás. Állandóan festettem, színeztem. Aztán az egyetemi évek alatt egyre jobban kezdett érdekelni a Magyar Honvédség is. Emlékszem, egyszer láttam egy híradó tudósítás részletét, amely arról szólt, hogy a katonák indulnak a KFOR-misszióba. A képen azt láttam, hogy az egyenruhások sétálnak fel a repülőgép rámpáján. Megálltam a szoba közepén és néztem a tévét. Anyukám ezt látva megkérdezte: mennél? Mire én azonnal azt válaszoltam: igen! Aztán az ötödik év végén láttam egy hirdetést az egyetemen, hogy harmadéves hallgatókat keresnek honvédségi ösztöndíjra. Gondoltam, semmit nem veszítek, ha felhívom őket, már csak azért sem, mert én nem ösztöndíjas, hanem katona szerettem volna lenni. Szóval tárcsáztam, végül is elnyertem az ösztöndíjat, s 1999-ben hivatásos állományú lettem.

Visszamenne Afganisztánba?

Nagyon szívesen, csak az volna a probléma, hogy a kutyákat nem tudnám hova eltenni ilyen hosszú időre. Olyan szerencsém meg valószínűleg még egyszer nem lenne, hogy el tudjam magammal vinni őket is. Ráadásul tisztában vagyok azzal, hogy Afganisztánban szolgálni nagyon nagy felelősség, mivel odakinn mindenkinek saját magára kell vigyáznia. Vagyis nekem még a két kutyára is vigyáznom kellene.

Ahogy körbenézek az irodájában, azt látom, hogy két sarokban a két kisebbik kutya fekszik, a másik sarokban pedig egy terepszínű egészségügyi táska áll. Vagyis nekem úgy tűnik, hogy egy esetleges riasztás vétele után ön perceken belül képes lenne bárhova elindulni.

Ez a hatalmas hátizsák a katonai egészségügyi táskám. Ebben elsősorban a sürgősségi és a harci sürgősségi eszközök találhatók meg. Ha a kutyákkal megyek, akkor nem ezt a hátizsákot viszem, hanem azt, ami otthon van, amelyben a kutyák alapvető felszerelése is benne van. Ez az itteni táska azért jó, mert ha bármilyen gond van itt a parancsnokságon valakivel, vagy ha azt mondják, hogy ki kell mennem egy lövészetet biztosítani a lőtérre, akkor csak felveszem, és már indulhatok is. S azért ezt viszem magammal, mert szeretem, ha a saját felszerelésemmel dolgozhatom. Ebben tudom, hogy mi van, csak belenyúlok és már veszem is ki a szükséges eszközt.

Itt ül velem szemben egy fiatal hölgy, aki abszolút nem átlagos életet él. Nem azt az életet, amit az önnel egykorúak. Milyen vágyai vannak?

Az első szó, ami most eszembe jutott, az a család. Úgy gondolom, hogy a mai korban már kitolódik a nőknél, főleg a diplomás nőknél a családalapítás időpontja. Elvégezzük az iskolákat, elkezdjük a munkát és csak ezután foglalkozunk a családdal. Én ma már ott tartok, hogy a világból láttam eleget, így egyre fontosabb számomra a család. Azonban tisztában vagyok azzal is, hogy egy ilyen jellegű munka és egy ilyen személyiség, mint az enyém nagyon nehezen elfogadható mások számára. Tudom azt is, hogy egy párkapcsolatban nem igazán nyerő az a tempó, ahogy én élek, s a személyiségem. Ahogy mondani szoktam, a legtöbb férfi lefagy tőlem. Vagy megijednek, vagy pedig kisebbségi érzésük támad. A kivételt kell megtalálnom…

Fotó: A szerző és archív