Nem csak turistaszemmel
Szöveg: Vastagh László<br /> Fotó: Rácz Tünde | 2007. november 5. 17:19Mi tagadás, utazásunk előzményei sem voltak izgalommentesek – annak ellenére sem, hogy már többször jártunk a térségben –, hiszen a drukk minden út előtt ott lappang az emberben. A délszláv régió pedig korántsem feszültségmentes. Bosznia-Hercegovinában – amelyet elsősorban nem a belső kohéziós erő tart össze, hanem a nemzetközi közösség – továbbra is a daytoni megállapodás szabályozza az ország működését. A három államalkotó nemzetiség érdekei eltérőek, azok érvényesítéséért csökkenő mértékben ugyan, de továbbra sem riadnának vissza az erőszak alkalmazásától. Koszovó pedig Európára figyel. A tartományról folyó tárgyalásokon nem történt több mint, hogy a szerbek tovább részletezték a Koszovónak nyújtandó autonómia-elképzeléseiket, az albánok pedig kifejtették, milyen barátsági és együttműködési szerződést látnak lehetségesnek Szerbiával, hangsúlyozottan két független állam közötti megállapodás formájában. A tartományban élő szerbek mérsékelt politikusa szerint veszélyes lenne a leszakadás, nem szolgálná a koszovói szerbek érdekeit, ezért bizonytalansághoz vezetne. „Megpróbáltam ezt megértetni albán kollégáimmal is: ne higgyék, hogy örökre kiűzhetik a szerbeket. Egy részük előbb-utóbb visszajön, méghozzá fegyverrel” – fogalmazott Oliver Ivanovic. A szerb kormányfő pedig nem kér a NATO-ból, a szövetséget – közvetve vagy közvetlenül – Szerbia-ellenséggel vádolja, ami az 1999-es NATO-légitámadásokkal, de Koszovó kérdésével is kapcsolatba hozható.
rácsodálkozott gépkocsivezetőnk európai uniós útlevelére, pedig nem
most látott ilyet először, a vizsgálódás mégis legalább háromnegyed
óráig tartott. Egy órával később azonban a bosnyák határon a beléptetés
percek alatt zajlott le, s a közeli benzinkútnál, „szélárnyékban" ránk
várakozó EUFOR magyar járőre kíséretében már Szarajevó felé haladtunk.
Az út menti házakon még nagyon jól láthatók a polgárháború nyomai:
elhagyott, kiégett az enyészet martalékává vált otthonok, a lövedékek
becsapódásának nyomai, és néhol a felújításé is. A tranzitforgalom, az
autópálya építése, a gyárkémények füstje, az elővárosi elegáns
autószalonok, szervizek, bevásárlóközpontok jelzik: „ezerrel dübörög"
az élet. A Ramadán havában jártunk, ebben az évben ugyanis ez a
jelentős iszlám böjti hónap szeptember 13. és október 12. közé esett. A
kegyhelyeken zarándokok és rengeteg rendőr.
Szarajevó
Ha egy városról elmondható, hogy a különböző kultúrák
találkozási helye, akkor Szarajevóra, Bosznia-Hercegovina fővárosára
biztosan. Elég egy kicsit körbenézni a közelben magasodó hegyekről,
hogy meggyőződjünk erről. A képet a muzulmán dzsámik és a mellettük
ágaskodó minaretek uralják, de több helyen látunk magas tornyú
katolikus, hagymakupolás pravoszláv templomot, és két zsinagóga is
emlékezetet az egykor 15 ezer lelket számláló zsidó közösségre.
A mintegy 400 ezer lakosú város a Bosna folyóba torkoló
Miljacka partján épült ki, egy kelet-nyugati irányba húzódó,
elkeskenyedő völgykatlanban. Délen a Trebevic, északon az Ozren csúcsai
határolják. Az Európa meghódítására induló török csapatok itt
alakítottak ki biztonságos pihenőhelyet.
Szarajevót közel ötszázötven éves története során elemi
csapások, háborúk próbálták elpusztítani, de dacolt mindennel.
Féltucatnyi hatalmas tűzvészt jegyeztek fel a történetírók, csak az
1842. évinek 2000 üzlet, 300 ember esett áldozatul. A magyar
vonatkozású háborúk közül megemlíthetjük az 1480-as támadást, amikor I.
Mátyás serege dúlta fel a várost. A török kiűzésére indított háború
állomásaként 1697-ben Savoyai Jenő csapatai pusztították végig, és az
1878-as okkupáció sem múlt el károk nélkül. A legutolsó szarajevói
háború alig 12 éve fejeződött be. A békés lakosságot 1992. április
6-án, a ramadán utáni első nagyobb ünnepen kezdték bombázni tüzérségi
fegyverekkel a szerb egységek. Egyes akciókról máig nem derült ki, hogy
kik voltak az elkövetők. Az 1394 napos ostrom következtében a település
650 ezres lélekszáma 400 ezer alá csökkent. A pusztítás látható nyomait
jórészt már eltüntették, bár még mindig sok romos épületet emlékeztet a
harcokra. Néha a legújabb üvegpaloták szomszédságában meredezik egy
kiégett, valamiért máig romosan hagyott épület.
A háború okozta szegénység nyomai láthatók az utcákon
közlekedő buszokon, villamosokon is. Az emberek öltözékén, viselkedésén
már nem kísért ennyire a múlt. A divat, a lüktető élet olyan, mint
amilyen a háború előtt volt, mint amilyen más európai városokban:
óriásplakátokon női fehérnemű, mobiltelefon-, autó- és más reklámok
láthatók.
A város turisták számára talán legérdekesebb része, a völgy
keleti végében található Bascsarsia, a bazár. A pusztítások ellenére ma
szebb, mint a háború előtt volt, mert középkori formában újjáépítették
az iparosok, kereskedők vörös cseréppel fedett házait. A mintegy 40
apró utcában mesterségenként elkülönülve dolgoznak ma is a rézművesek,
bádogosok, lakatosok, szőnyegkészítők, sütik a különböző húsos, gombás,
zöldséges lepényeket, a cevabcicát, a gesztenyét, készítik a mézes
keleti édességeket. És itt találjuk a legtöbb műemléket is.
A városnézéshez is jó tippeket kaphatunk, ha először benézünk
a Bascsarsia központi terétől nem messze, a Miljacka felé lévő Brusza
bezisztánba, amely ma múzeumként funkcionál. A bezisztán afféle
vásárcsarnok vagy pláza, minden dzsáminak „tartozéka" volt. A benne
működő üzlet, üzletek bevétele a templom fenntartását szolgálta.
A bezisztántól néhány méterre következik az édes sarok – a
cukrászok utcája, ami a Bascsarsiát az európai negyed korzójától, a
Ferhadijától elválasztja. Ezen a ponton a bazár földszintes házikóit
emeletes épületek váltják fel csillogó kirakatokkal, kávéházi
teraszokkal.
A Bascsarsiától délkeletre találjuk a régi városházát, a
későbbi levéltár épületét, amelyet a háború alatt annyira
szétbombáztak, hogy a felújítását máig sem fejezték be. 1914-ben innen
indult utolsó útjára Ferenc Ferdinánd és felesége.
A Miljacka partján nyugatra indulva feltűnik az „Osztrák
pavilon", amelynek felújítását 2004 szeptemberében fejezték be. A
pavilonnal átellenben, a folyó másik oldalán nyílik az az utca – a
Zelenih Beretki –, amelynek sarkán Gavrilo Princip a trónörökösre várt.
Tettéről ma annyi áll a sarki épület falán angolul is, hogy „1914.
június 28-án ezen a helyen Gavrilo Princip orvul meggyilkolta Ferenc
Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és feleségét, Szófiát".
A város panelos része ugyanolyan riasztó, mint amilyent nálunk
is több helyen láthatunk. Igaz, itt néhol egy-egy vadonatúj dzsámit is
lehet látni – többnyire az arab országok ajándékaként. (A háború után a
vegyes lakosságú területeken versengés indult a különböző felekezetek
között. Minél magasabb minaretet, tornyot, keresztet akarnak építeni,
hogy saját nagyságukat mutassák.)
Szarajevót a természeti környezete is megkülönbözteti más
fővárosoktól. A várost délkelet-délnyugat irányba körbe ölelő hegyeken,
a Jahorinán, az Igmanon és a Bjelasnicán rendezték meg 1984-ben a 14.
téli olimpiát. A legutóbbi háború során sok szálloda megsérült, de
mostanra többségüket felújították, rendbe hozták a felvonókat,
megszervezték a közlekedést is. A nagy igyekezet egyik oka, hogy
2010-ben ismét vendégül szeretnék látni a világ sportolóit.
Koszovó
Az oszmán uralom megdöntése óta (1912) a szerb és az albán
politika számára mind a mai napig stratégiai célkitűzést jelent, hogy a
szerb „történelmi jogokat", illetve az albán etnikai fölényt a hatalmi
politika eszközeivel érvényesítsék.
Koszovó török kori történetének talán legsúlyosabb problémája
az etnikai viszonyok gyökeres megváltozása: a középkori Szerbia
politikai és szakrális központjából, Koszovóból a török uralom végére
túlnyomórészt albán nemzetiségű tartomány lett. Az albánok koszovói
térnyerése a szerbek 15. századi migrációjával függ össze. A szerb
állam súlypontjának északra helyeződésével jelentős szerb népesség
indult meg Magyarország felé. A mai koszovói szerbek ősei is nagyrészt
a 18. században kerültek jelenlegi lakhelyükre. A gazdasági hanyatlás
miatt a tartomány a 18. század végén már balkáni viszonylatban is a
szegényebb területek közé tartozott.
A Koszovóban szórványosan már korábban is jelen lévő albán
elem tömeges megtelepedésére a 17. század végétől került sor. Ezt
követően, a 18–19. század folyamán, részben spontán migráció, részben
az oszmán (török) vezető réteg telepítési politikájának segítségével,
elsősorban a mai Albánia felől több hullámban is érkeztek albánok a
történeti Koszovóba, majd a török csapatok pusztításai nyomán
megüresedő nyugat-macedóniai szláv falvakba is kezdtek beszivárogni. Az
osztrák–magyar diplomáciai források szerint a koszovói vilajet
lakossága 1878-ban még keresztény többségű volt. Az 1878–1912 közötti
időszakban azonban körülbelül 60 ezer szerb hagyta el Koszovót, amely
ekkorra végleg elvesztette a középkorban még domináns szerb jellegét.
Az albán történetírás a hivatalos oszmán statisztikákra támaszkodva, az
1912. évi állapotokat tükrözően a koszovói vilajetben már 61,4
százalékra. míg a monasztiri vilajetben 54,1 százalékra becsli az
albánok részarányát. (Ezeket az arányokat a századfordulón kelt
osztrák–magyar konzuli jelentések is megerősítik.)
Koszovó, mint igazgatási egység csupán a 19. századtól
létezik: ekkor szervezték meg az oszmánok a koszovói vilajetet, amely
nagyjából a területi alapját képezi a mai Koszovónak. A középkorban
Koszovó (pontosabban: Kosovo Polje, azaz Rigómező) egy kis tájegység az
Ibar folyó völgyében, ennek nevét vette át az újkorban a mai Koszovó
ásványi kincsekben gazdag keleti fele is. A régió nyugati, síkvidéki
részét Metohijának hívják, amely a görög metochion (kolostori birtok)
kifejezés többes számú alakja. Az elnevezés világosan utal a terület
szakrális jellegére: itt találhatók a szerb egyház legrégibb és
legfontosabb kolostorai, köztük az évszázados pátriárkai székhely, Peé
(Ipek) is.
A jugoszláv államiság egész ideje alatt nem sikerült Koszovót
gazdasági-kulturális tekintetben az ország átlagos szintjére hozni, az
egész időszak alatt a legelmaradottabb terület maradt. Koszovó
ugyanakkor egyfolytában megmaradt a szerbek és az albánok közötti
versengés színterének úgy, hogy közben végbement a régió teljes
el-albánosodása. A szerbek a történelmi jogokra és az államiságra
hivatkozva tartottak igényt a területre, az albánok pedig számbeli
fölényüket tekintették alapnak, és ennek okán igényeltek nagyobb
politikai jogokat, önrendelkezést (egyes időszakokban autonómiát,
máskor a lehetőséget az összes albán egyesítésére egy államba). Az
albán és a szerb társadalom az egész időszak alatt elzárkózott a
másiktól, átjárás nem volt.
A tartomány nemzetközi helyzete rendhagyó. Habár a Szerb
Köztársaság része, jelenleg az ENSZ felügyeli, anélkül hogy a szerb
hatóságoknak beleszólása volna a kormányzásba. A kormány felelősséggel
tartozik az ENSZ koszovói békefenntartó missziójának (UNMIK). A
kumanovói fegyverszünet és az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú
határozata alapján (ez vetett véget a koszovói háborúnak) a békét a
NATO-által vezetett KFOR (Kosovo Force) tartja fenn.
Az UNMIK már létrehozta az ideiglenes kormányt és az
ideiglenes államfő hivatalát. E törvényhozó és végrehajtó testületek az
UNMIK felügyelete alatt működnek. A biztonság garantálása, az
igazságügy és a külügy szintén az UNMIK ellenőrzése alatt van. A
koszovói parlamentet 2001 novemberében, majd 2004-ben választották meg.
A törvényhozó testület (az UNMIK-kal egyetértésben) bevezetett egy
alkotmányos rendszert, egy vámtörvényt, valamint két
büntetőtörvénykönyvet. A tartomány légterét a KFOR ellenőrzi. Az UNMIK
az ENSZ zászlaját használja.
A koszovói parlament által elfogadott alkotmányos rendszer
megerősítette az elvet, miszerint a parlamentben az összes kisebbség
képviselje magát. A 120 szék közül tíz a szerb, másik tíz a nem albán
kisebbségeknek van fenntartva, míg a maradék 100 szék sorsa közvetlen
választás útján dől el. Koszovó végleges sorsa még nem dőlt el.
Szarajevó-Pristina, 2007. október 19.
