Patthelyzet Elefántcsontparton

Szöveg: Szűcs László | 2010. december 26. 8:10

Két elnök van hatalmon Nyugat-Afrika leggazdagabb országában, a föld legnagyobb kakaó, és Afrika egyik legjelentősebb kávétermelő államában, Elefántcsontparton. E furcsa állapot az október-novemberben megtartott választásoknak köszönhető, s úgy tűnik, hogy egyelőre nincs is megoldása a politikai patthelyzetnek.

A különleges helyzetet – a honvedelem.hu kérésére – Csizmadia Sándor Nyugat-Afrika szakértő, a Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének tanára próbálta meg értelmezni. Mint elmondta: Elefántcsontpart 1960-ban vált függetlenné, addig Franciaország gyarmata volt.

Az önálló ország első elnöke Félix Houphouët-Boigny lett, aki egészen 1993-ig állt az egyenlítőhöz közeli ország élén. Uralkodása három évtizede alatt az elnök nyugat-afrikai viszonyok között fejlett országot tudott teremteni. De természetesen már ebben az időben is voltak kisebb-nagyobb feszültségek Elefántcsontparton, hiszen egy olyan országról van szó, amelyben több mint hatvan etnikum él együtt. Ráadásul az ország északi részén muzulmánok, a déli részén pedig keresztény vallásúak laknak.

Csizmadia Sándor hozzátette: az „akan" etnikumból származó keresztény elnök halála után utódja az ugyancsak „akan" Henri Konan Bédié lett, aki 1999-ig gyakorolta a hatalmat. Ebben az időszakban rendkívüli módon kiéleződtek az etnikai és vallási konfliktusok az országban. Bédié elnök hatalmát 1999. decemberében katonai puccsal döntötték meg, majd 2000-ben választásokat tartottak, amelyen a puccs egyik szervezője Robert Guéï tábornok és egy déli szocialista politikus, a „bété" etnikum tagja, Laurent Gbagbo szállt versenybe az elnöki székért. Utóbbi nyert.

Polgárháború, választás

„Aztán 2002-ben az ország északi részéről származó muzulmán katonák fellázadtak a volt „történelmi ellenzéki" Gbagbo ellen, és katonai hatalomátvétellel el akarták távolítani a hatalomból. Ez nem sikerült, s a kirobbant polgárháborút a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége, illetve Franciaország közvetítésével sikerült csak megfékezni, ám az ország így is kettészakadt. A békét évekig négyezer francia katona és tízezer ENSZ kéksapkás vigyázta az országban" – mondta a Nyugat-Afrika szakértő, akitől megtudtuk azt is, hogy a megoldást csak 2007-ben sikerült megtalálni, amikor Gbagbo elnök megegyezett a lázadók északi származású, de keresztény politikai vezetőjével, Guillaume Soro-val, akit kinevezett miniszterelnöknek, s megállapodtak abban is, hogy a 2005 óta folyamatosan elhalasztott, a válság lezárását célzó elnökválasztást előbb-utóbb megrendezik. Erre végül is csak 2010 októberének végén került sor.

Az elnökválasztáson mindenki indulhatott – mondta a szakértő, hozzátéve: ezt azért kell külön hangsúlyozni, mert 1995-ben, illetve 2000-ben megakadályozták a korábbi miniszterelnök, az északiak jelöltje, a „diula" etnikumhoz tartozó Alassane Ouattara indulását. Idén 14 jelölt szállt be a választási harcba, az első fordulót a mostani elnök, Laurent Gbagbo nyerte. A második helyen, Gbagbo szerint a „külföld jelöltje", az FMI volt igazgatója, Alassane Ouattara végzett, a harmadik pedig Henri Konan Bédié lett, aki 1993 és 1999 között már volt Elefántcsontpart első számú politikusa.

„A két forduló között a déli és keresztény Bédié – hogy pártja újra esélyt kapjon a hatalomban való részvételre – arra szólította fel híveit, hogy a második fordulóban Ouattará-ra, a muzulmánok jelöltjére szavazzanak. A novemberi második forduló eredményét néhány nappal a szavazás után, nem a törvényes előírásoknak megfelelő feltételek között hirdette ki az országos választási bizottság elnöke. Eszerint Ouattara 54 százalékot, Gbagbo pedig 46 százalékot kapott" – emelte ki a szakértő, aki szerint a jelenlegi különleges helyzetnek éppen ez az eredményhirdetés teremtette meg az alapját.

Az elefántcsontparti választójogi törvény ugyanis azt írja elő, hogy az országos választási bizottságnak három napon belül ideiglenes eredményt kell hirdetnie. Ezt azonban fizikailag is megakadályozták a bizottság azon tagjai, akik Gbagbo-t támogatják, vagy pártjának tagjai. Éppen ezért a három nap lejárta után az Alkotmány Tanács elnöke bejelentette, hogy az alkotmány előírásából fakadóan az ő tisztje végleges eredményt hirdetni. Neki hét napon belül kellett volna ezt megtennie, mégpedig azért, hogy legyen ideje kivizsgálni az esetleges választási csalásokat. Ennek ellenére 24 órán belül nyilvánosságra hozta a választás eredményeit, amely szerint Gbagbo nyert 51,2 százalékkal, Ouattara csak 49,8-at kapott.

Legális elnök, legitim elnök

Mi történhetett? – tette fel a kérdést Csizmadia Sándor. „A második forduló után külföldi választási szakértők jelezték, hogy az ország néhány északi településén kisebb zavarok voltak a voksolás ideje alatt (például több leadott szavazat volt az urnában, mint ahányan szavazhattak), de a választás alapvetően demokratikuson zajlott le az országban. Az Alkotmány Tanács erre építve hét megyében megsemmisítette az összes szavazatot. Nem megvizsgálta az esetleges csalásokat, hanem apelláta nélkül megsemmisített több mint háromszázezer szavazatot, aminek következtében előállt az a helyzet, hogy Elefántcsontpart legális elnöke Laurent Gbagbo, az ideiglenes választási eredmények alapján legitim elnöke pedig Alassane Ouattara lett" – mondta a szakértő.

Ezt követően Jing Choi, az ENSZ főtitkár elefántcsontparti különmegbízottja úgy nyilatkozott, hogy az Alkotmány Tanács elnöke által kihirdetett végeredmény nem felel meg a tényeknek.

Megtudtuk: a nemzetközi közösség természetesen azonnal reagált a kialakult helyzetre. Először a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége, majd az Afrikai Unió, illetve az ENSZ is nagyon határozottan felkértek Gbagbo-t, hogy adja át a hatalmat. Ő viszont ezt megtagadta, sőt beiktatási beszédében legalább harmincszor emlegette az ország szuverenitását. „Ez azt jelenti, hogy ő minden körülmények között meg akarja valósítani Elefántcsontpart második függetlenségét. Ami az ő értelmezésében valóban szuverén államot takar" – fogalmazott Csizmadia Sándor.

A Nyugat-Afrika szakértő hozzátette: a nemzetközi közösség felszólításával egy időben Gbagbo titokban néhány embert küldött Ouattara-hoz. A tárgyalásokon azt kérte, hogy 300 emberével együtt elvonulhasson a Dél-Afrikai Köztársaságba. Politikai ellenfele erre azonban nemet mondott. Ezt követően Gbagbo nyilvánosan is kérte Ouattará-tól: „üljenek le és afrikai módon beszéljék meg a problémát". Ez azt is jelenti, hogy ezúttal nem identitás-válság, hanem hatalmi válság van az országban.

Megoldás, afrikai módon?

De mit is jelent ez az afrikai mód? Csizmadia Sándor szerint az ország legális elnöke arra gondolt, hogy ő továbbra is megmaradna elnöknek, ellenfelének pedig felajánlja a miniszterelnöki pozíciót. Ilyen megoldás jött létre néhány éve Zimbabwében vagy Kenyában. „Ezt az ajánlatot azonban Ouattara elutasította, így kialakult a jelenleg is megoldhatatlannak tűnő patthelyzet. És ahogy múlik az idő, ez a helyzet egyre inkább a legális, ám illegitim elnöknek kedvez" – összegezte véleményét az egyetemi tanár.

A szakértő szerint e hatalmas politikai és geopolitikai játszmában benne van a fegyveres beavatkozás lehetrősége is, hiszen a nigériai elnök – aki pillanatnyilag a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösségének soros elnöke – a napokban ismét felszólította Gbagbo-t, hogy adja át a hatalmat. Aki erre válaszolva felszólította az országban tartózkodó francia és ENSZ katonákat, hogy azonnal távozzanak, mert december 20-án lejárt a mandátumuk.

Természetesen a világszervezet sem maradt adós a válasszal: a főtitkár azonnal összehívta a Biztonsági Tanácsot, amely a békefenntartó misszió fél éves meghosszabbítása mellett döntött.

Csizmadia Sándor úgy látja, bár a fegyveres harcoknak – pláne egy polgárháborúnak – jelenleg kevés az esélye, ennek ellenére érdemes feltenni azt a kérdést, hogy milyen méretű fegyveres erők állnak egymással szemben. Gbagbo-nak pillanatnyilag mintegy 20–21 ezer fős „serege" van, amely a mellé állt hadseregből, a csendőrségből, rendőrségből, valamint a jól kiképzett elnöki gárdából áll. Ezzel szemben egy esetleges komolyabb konfliktus során Ouattara mindössze 5–10 ezer fegyveresre, a volt lázadókra számíthat. Mellettük még 7200 ENSZ katona, 1200 rendőr, valamint 900 francia katona állomásozik az országban. Akik egy esetleges támadás esetén – legalábbis az ENSZ főtitkár és a francia hadügyminiszter bejelentése szerint – felhatalmazással rendelkeznek arra, hogy megvédjék magukat.