Tíz legendás magyar katonasportoló

A kitartás és a rendíthetetlenség egyik legtökéletesebb példája a magyar sportban: fiatalon kezdte a lövészetet, és az elejétől fogva roppant tehetségesnek bizonyult, ám egy 1938-as gránátbalesetben elveszítette jobb kézfejét. Más talán feladta volna, Takács Károly azonban nem így tett: megtanult bal kézzel „élni", beleértve ebbe nem csak az írást, de a lövészetet is. Állhatatosságát siker koronázta: tíz évvel a baleset után már a világ legjobbjaként állhatott fel a dobogó tetejére az olimpián, és négy évvel később újabb aranyat szerzett Magyarországnak. Számos rangos nemzetközi tornán nyert érmeket az ötkarikás játékok mellett is, összesen huszonötször szerepelt a válogatottban. Visszavonulása után haláláig a Honvéd edzőjeként és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia sportlövő tanáraként képezte a fiatalokat.

Kárpáti Rudolf vezérőrnagy (1920-1999)

A magyar sporttörténelem egyik leghatalmasabb alakja és egyben minden idők egyik legnagyobb vívója, aki egyéniben, illetve csapatban összesen hat alkalommal állhatott az olimpiai dobogó legtetejére (ennél többet, hetet csak Gerevich Aladár szerzett, vele holtversenyben pedig egy másik honvédtiszt, Kovács A. Pál dandártábornok áll a listán). Kivételes tehetségét sokan összefüggésbe hozták zenei képzettségével is, hiszen mindemellett a Zeneakadémiát is elvégezte, és majdnem fél évszázadon keresztül töltötte be a fővárosi tisztiház zenei vezetőjének tisztségét.

Kovács A. Pál dandártábornok (1912-1995)

A vívás másik nagy katonaegyénisége, aki a ’30-as évek elejétől kezdve közel három évtizeden át a válogatott tagja volt, és még 1960-ban, 48 évesen is elhozta az aranyat Rómából. Ha mindez nem lenne elég, két fiából, Tamásból és Attilából is világklasszis vívókat nevelt. Több nagy katonasportolóval ellentétben Kovács A. Pál nem csak csapathovatartozása miatt számított katonának: elvégezte a Ludovika Akadémiát, harcolt a második világháborúban, és két évet töltött hadifogságban is.

Berczelly Tibor őrnagy (1912-1990)

Kovács A. Pálhoz hasonlóan Ludovikát végzett hivatásos tiszt és sportoló, szintén harcolt a második világháborúban, 1944-ben, őrnagyként szerelt le. Kivételes vívótehetségként három olimpiáról is aranyat hozott haza: 1936-ban Berlinben, 1948-ban Londonban és 1952-ben Helsinkiben is a győztes kardcsapat tagja volt. Emellett a mai napig Berczelly Tibor a legtöbb egyéni hazai címet szerzett vívó, összesen huszonnyolcszor lett magyar bajnok – e rekordja alighanem örökre megdöntetlen marad. Emellett kardvívóként negyvenhétszeres, tőrvívóként háromszoros magyar válogatott.

Kabos Endre (1906-1944)

Háromszoros olimpiai bajnok kardvívónk, 1932-ben Los Angelesben csapatban aranyat, egyéniben bronzot, 1936-ban Berlinben csapatban és egyéniben is aranyat szerzett, emellett hatszor Európa-bajnok is lett. A vívás egyik nagy egyéniségének számított, céltudatos, kemény fellépése mellett is elegáns stílusáról híresült el. Zsidó származása miatt behívták munkaszolgálatosnak, és végül a háborúban lelte halálát is 1944-ben: – valószínűleg – a Margit-hídon hunyt el, amikor az őt szállító teherautó felrobbant.

Puskás Ferenc dandártábornok (1927-2006)

Mivel klubja, a Budapest Honvéd a Magyar Néphadsereg égisze alatt működött, és bevallott állami cél volt a csapatot csúcsgárdává fejleszteni, a honvédos labdarúgók egyben hivatásos katonák is volt, ennek révén kapta Puskás Ferenc „a Száguldó Őrnagy" becenevet is. Puskás Öcsi a 20. század egyik legnagyobb formátumú sportoló egyénisége volt, aki a Honvédban, a korabeli magyar válogatottban – a legendás Aranycsapatban –, majd később a Real Madridban is korszakos teljesítménnyel vált halhatatlanná: klubjával itthon ötször lett magyar bajnok és négyszer gólkirály, de a Reallal is számos rekordot tudhat magáénak. 1966-ban vonult vissza az aktív játéktól, utána edzőként dolgozott számos helyen, ám ebbéli tevékenysége már nem bizonyult olyan egyértelmű diadalmenetnek, mint futballistakarrierje. Tartósan 1991-ben költözött haza Magyarországra. Akárhová is megyünk a világban, neve a mai napig fogalom: alighanem ő a valaha született leghíresebb magyar.

Kocsis Sándor posztumusz alezredes (1929-1979)

Puskás mellett az Aranycsapat másik legnagyobb sztárja, egyben sok szempontból társának ellentéte is volt csendesebb természetével, visszafogottságával. Többek között páratlan fejeléseinek köszönhetően elképesztően gólerős játékos volt, hatvannyolc meccsén összesen hetvenötször trafálta telibe a hálót, a Magyarország számára oly keserűen végződött 1954-es svájci labdarúgó világbajnokság gólkirálya is ő lett tizenegy találattal. Kemény, belemenős játékstílusa miatt rendkívül sok sérülést szerzett. 1956 után nem tért vissza Magyarországra, a Barcelona ünnepelt csillagaként folytatta pályafutását. 1968-ban vonult vissza, ám későbbi élete nem alakult szerencsésen: egy háztartási baleset következtében bal lábfejét amputálni kellett, és több súlyos egészségügyi problémája alakult ki. Máig tisztázatlan körülmények között hunyt el, amikor kizuhant egy barcelonai klinika negyedik emeletéről. Hamvait 2012-ben hozták haza. A szertartáson posztumusz alezredessé léptették elő az egykori világklasszis csatárt.

Grosics Gyula ezredes (1926-)

Az Aranycsapat legendás kapusa, akit fekete szerelése miatt csak Fekete Párducként emlegettek: a Honvéddal háromszor lett magyar bajnok volt, összesen 390 bajnoki mérkőzésen védte a hálót a klubban, és 1947, illetve 1962 között 86-szor a válogatottban. A korabeli kapusoknál jóval aktívabban vett részt a csapat irányításában, a védelem szervezésében, kimondottan „offenzíven" védekezett, amivel az egész világ elismerését kivívta. Noha rengeteg külföldi ajánlatot kapott, végig itthon maradt, bár a kommunista rendszer nem szívelte – ő azonban vállalta ezt, és csendben dolgozott tovább Magyarországon. A Nemzet Sportolója.

Czibor Zoltán őrnagy (1929-1997)

Az Aranycsapat halálos balszélsője, akit gyorsasága és totális kiszámíthatatlansága miatt egyszerre becéztek Bolondnak és Rongylábúnak. Úgy lett katonasportoló, hogy közben egyáltalán nem akart az lenni: a Honvéd ugyan magához rendelte, Czibor azonban nem akart átmenni, így először trükkösen a Csepelhez igazolt a Fradiból, majd némi hátszéllel, „okosban" megoldotta, hogy az újabb nem túl szíves invitálás dacára a Bástyára átkeresztelt MTK-hoz kerüljön. Itt azonban már nem bontakozhatott ki, Farkas Mihály ugyanis személyesen gondoskodott arról, hogy a Honvéd játékosa legyen. Itt végül – a kalandos leigazolás ellenére is – hozta a szokásos formát, és ötvennyolcszor talált a hálóba a következő időszakban. A válogatottban negyvenhárom alkalommal lépett pályára, tehetsége mellett vagánysága miatt is az Aranycsapat egyik legnépszerűbb tagja volt. 1956-ban, a forradalom bukása után nem jött haza, több nemzetközi csapatban is futballozott, majd Barcelonában telepedett le. Csak a rendszerváltás után, 1990-ben tért vissza Magyarországra.

Martinek János őrnagy (1965-)

Szöul kétszeres aranyérmes öttusázója, aki szintén a Honvéd révén került kapcsolatba a haderővel, majd egyéniben és csapatban szintén a legjobbnak bizonyult az 1988-as ötkarikás játékokon. Később hasonlóan rangos eredményt már nem ért el – az 1992-es barcelonai keretből például egy igen súlyossá vált vírusos tüdőgyulladás miatt kimaradt –, ám azóta sem szakított a sporttal: 1999-es visszavonulása után a Honvédelmi Minisztériumban is dolgozott néhány évig katonasport-koordinátorként.

További Top 10-es összeállításaink itt olvashatók.