Lérakosok a csúcson

Az már kevésbé hivatalos és szokványos, amikor az éleslövészet szünetében, váltáskor örömükben ugráló és a technika mellett, a homokos tengerparton cigánykereket vető katonákat látni – pedig mindez valóban megtörtént. Hiába: aki „lérakos" katonaként szolgál, annak az éleslövészet és a sikeres rakétaindítás a csúcsok csúcsa.

„Nagyon izgalmas és felemelő érzés. Hosszú felkészülés előzte meg mindezt, és a közös munkának az eredménye, amit végrehajtottunk. A lokátorállomáson csak a hanghatást lehetett hallani, a látványt kis képernyőn követtük, látszott, ahogy a rakéta megsemmisíti a célanyagot, és az a tengerbe hullik. Két rakétát is sikerült indítanom…" – mondta mosolyogva Puskás István százados, az első légvédelmi rakétaüteg rávezetőtisztje elégedetten, amolyan visszafogott-katonásan. (Valójában látszott rajta: majd szétveti az öröm.)

A hivatalos forgatókönyveket persze a véletlen (a sors?) erősen átírta – ezért beszélgethettünk a lövészet kényszerszünetében a feladatot végrehajtó állománnyal úgy, hogy még több éles rakéta is indításra várt. Merthogy a tervek szerint a lövészet nagyon komoly biztonsági rendszabályait betartva, az éleslövészet idejére a lengyel haditengerészet lezárt egy 22×44 kilométeres tengerszakaszt, amelynek határain folyamatosan hadihajók járőröztek. Kora reggel a végtelenbe vesző horizonton kis időre látni is lehetett a távoli szürke pontokat, aztán sokáig annak rendje és módja szerint semmit. Késő délután, amikor a „Mistralosok" is elindítottak már néhány rakétát, illetve végrehajtottak néhány szimulált célelfogást − Lermontov híres versének első sorát mintegy illusztrálandó − feltűnt a távolban egy fehér vitorla. Kiderült, hogy az óriási vitorlás valahogy mégiscsak behajózott a lezárt tengerszakaszra, és csak egy hadihajó erélyes fellépésének köszönhetően fordult vissza – addig pedig ugyebár lőni nem lehetett. (Később még egy ilyen incidens történt, úgyhogy a lövészet végül késő estig tartott.)

Mindenesetre addig Megyeri Tamás törzsőrmester, indítóállvány-rajparancsnok is nyilatkozott honlapunknak, arcán széles mosollyal.

„Hat éve várok erre a pillanatra. Most elértünk a csúcsra. Amikor a rakéta elindul, ott benn látni egy kevés fénycsóvát, aztán pár percig érezni a piropatron illatát, és a találat után már csak a felhőtlen öröm járja át az embert…" – avatott be minket, kívülállókat a KUB-os életérzés legjavába.

Persze a várakozás, az állítólag nem kellemes. „Mistralos" katonák beszámolói alapján volt, aki reggel fél nyolctól kora délutánig várta, hogy felbukkanjon végre a saját célrepülőgépe – a magyar katonai fejlesztésű, Meteor fantázianevű drón. (Ezeket a lövészet előtt még egészben is volt alkalmunk megtekinteni, később pedig a folyamatosan hullámzó tenger időnként a partra vetette a szétlőtt célanyagok maradványait. Egy-egy szárnydarab, vagy hasonló, azt hiszem, örök emlék marad a győrieknek.) De aztán amikor végre megjelent a kis gép, a gépezet szinte követhetetlen gyorsasággal működésbe lépett.
Mikor az indítóállványon a katonák látták, hogy a célanyag megsemmisült, csak akkor ért el hozzájuk a hang…

Fotó: a szerző felvételei