Afganisztánba indultunk…

A körjárat 5 óra 10 perckor érkezett a Széchenyi-lakótelepre; mire a buszmegállóba értem, már ott volt mindenki sivatagi harci színekben pompázva, barátnők, feleségek kezét szorongatva. Halkan köszöntöttük egymást és a hozzátartozókat. Valahogy senki nem volt feldobva az előttünk álló utazástól.
Pár perc elteltével már jött is a busz, és itt volt az ideje a búcsúzkodásnak szeretteinktől, akiknek több hónapja azt mondtuk, hogy nagyon hamar el fog telni ez a pár hónap.

Könnyes szemekkel búcsúztunk el tőlük, és a laktanya felé vettük az irányt, ahol csatlakozott hozzánk az MH Légi Kiképzés-támogató Csoport (Air Mentor Team − AMT), valamint a Mi–17-es Légi Tanácsadó Csoport (Air Advisory Team – AAT) váltásának többi katonája is.

Megható volt látni, ahogy Lamos Imre tábornok búcsúztató szavait hallgatva ott állt a sok barát és munkatárs, akik csak azért jöttek be egy órával a munkaidő kezdete előtt, hogy bennünket elbúcsúztassanak és sok szerencsét kívánjanak.

Majd fel a buszra, és indulás Kecskemétre, ahol elkezdődik talán életünk eddigi leghosszabb repülőútja, Ázsia közepe felé.
Az út Kecskemétig igen halkan telt: látszott mindenki szemében, hogy csak egyre tudott gondolni − azokra, akiket itthon hagyott.

A rövidke buszozás egyhangúságát a maga szürkeségében pompázó, tettre kész „Ancsa" látványa törte meg. Az épület előtti állóhelyen − műszaki munkatársainknak köszönhetően − az An-26-os készen állt arra, hogy még ennyi idősen is ő lehessen az első, aki kiveszi a részét utaztatásunkból.
Bepakoltuk a csomagokat, aztán mintegy huszonnyolcan bepréseltük magunkat a szűkössé vált tehertérbe, majd elindultunk.

Az ordító egér-nek is nevezett Antonovunk lassan, de biztosan emelkedett fel az utazómagasságra, majd három és fél óra elteltével, 80 kilométeres szembeszélben megérkeztünk az első technikai leszállásunk színhelyére, Lengyelországba, a Lech Walesa nemzetközi repülőtérre.
Hiába, az Ancsa is megszomjazott, szüksége volt egy kis kerozinra. Az Antonov legénysége kiemelkedő precizitással és gyorsasággal, mintegy negyven perc alatt megitatta az „öreglányt" több tonna kerozinnal, s előkészítette, hogy leszállítson bennünket a norvégiai Oslo repülőterére.

Azonnal fel is szálltunk és irányra álltunk. Mintegy két és fél óra repülés után megérkeztünk az oslói repülőtér katonai oldalára, ahol mínusz 17 fok várt bennünket. A csomagok kipakolását követően búcsút vettünk a személyzettől és megköszöntük az „öreglánynak", hogy bár a maga nem túl fiatalos tempójában, de mégis tökéletes biztonságban elhozott minket idáig.

A helyi katonák beirányítottak minket egy váróterembe, ahol röviddel ezután el is kezdődött a check-in-eljárás, amely a következő gépünkre szólt az afganisztáni Mazar-e Sharif rendeltetéssel.
17 óra 16 perckor már a felszálláshoz gurult ki a B−737-es, amelynek gyomrában a norvég katonai váltással együtt utaztunk a célunk felé.
Sokan már a felszállás után azonnal elszunnyadtak, hiszen aznap korán keltek, előző nap pedig későn feküdtek le.

Arra ébredtem, hogy a gép érezhetően lassult és süllyedni kezdett. Azonnal kinyílt a szemem és az ablakra tapadtam, hiszen ekkor már Afganisztán légterében jártunk. A koromsötétben csak a gép jelzőfényei voltak láthatóak.
Ekkor jött az ötlet, hogy megnézem a földön a városok, települések fényeit, mivel már olyan sokszor segített ez a módszer az éjszakai repülés közbeni navigációkor. Minden erőfeszítésem ellenére azonban rá kellett döbbennem, hogy már nem a jól megszokott európai civilizációban vagyunk, és bár közeledünk Afganisztán egyik legnagyobb településéhez, itt nincs közvilágítás. Itt-ott ugyan lehetett látni egy-két pislákoló fényt a semmi közepén, ám mindenütt máshol csak az éj sötétje uralkodott.

Rövidesen leszálltunk Mazar-e Sharif repterén. Itt a gép mellett fogadtak bennünket a helyi Nemzeti Támogató Elemnél (NTE) szolgáló kollégáink, akik bekísértek minket a fogadóterminál épületébe. Pár perc múlva megjelent az NTE parancsnoka, köszöntött minket, majd rövid eligazítást tartott további utazásunkról. Csoportunk egyik fele Kabulba, mi pedig Shindandba igyekeztünk, hogy mihamarabb leválthassuk a többieket, akik már szeptember óta tevékenykednek itt a távolban. Az NTE állományától megkaptuk az itt kötelező személyi védőfelszereléseket (oldalfegyver, karabély, repeszálló mellény és kevlársisak). Elég nyomasztó érzés volt feldolgozni, miközben magamra aggattam a közel 30 kilogrammos felszerelést, hogy ez mi célból kell.

Háborús területen vagyunk! Az embernek át kell programoznia az agyát, hogy megszokja az itt érvényben  lévő rendszabályokat. Figyelve a többiek arcát, senkinek sem ment egyszerűen ez az átállás. Folyamatosan váltakozott az agyamban a felkészítésen tanult eljárások tömege, így például figyeltem, hogy a helyiek nem néznek-e rám csúnyábban, mint kellene….
Közel háromórás várakozás után elbúcsúztunk az AMT-s repülős kollégáinktól, mert az ő gépük kicsit később indult, ráadásul pont az ellentétes irányba.

Egy busz vitt minket a várakozó gépünkhöz, amiről úgy tudtuk, hogy egy C−160-as teherszállító.
A mintegy  tíz-tizenöt gépből álló sor közepéhez érve már láttuk, hogy legalább harminccal csökkent a gépünk típusszáma, így aztán szemben találtuk magunkat egy gyönyörű C−130J Hercules lenyitott rámpájával.  Beültettek tízünket a Hercules elejébe, majd elmondták, hogy a rendeltetési helyünktől mintegy száz kilométerre levő Heratba menet még leszállunk Farahban, ahol felveszünk pár katonát és már megyünk is tovább.
Akaratlanul is a Hair című film zárójelenete jutott eszembe…

Egy óra negyven perces repülés után a Herculesünk leszállt Farahban.
Abból gondoltuk, hogy ez nem egy biztonságos vidék lehet, hogy az ajtónyitás után egy magunkkal vitt, teljes harci díszbe öltözött gyorsreagálású csoport körkörösen biztosította a gépet, míg a szlovén lövészek beszálltak.
Ahogy a rámpa becsukódott, már kezdődött is a felszállás. A négy hajtómű hattollú légcsavarjaival hihetetlen gyorsulással repítette a teljesen teletömött gépet, így aztán mintegy két perc alatt el is értük a kétezer méteres utazómagasságot.
Ekkor megint eszembe jutott az Ancsa…
Nagyjából negyven perc múlva landoltunk is Herat repülőterén.

A herati bázist üzemeltető olasz katonáktól némi segítséget kértünk a csomagjainkkal és az igazolványainkkal való ügyintézéshez.
Háromórás várakozás után végre megláttuk a leszállásban lévő Mi−171 V5 helikoptert, amiből az afgán felségjel ellenére egy magyar személyzet integetett vissza nekünk.
Nagyon jó volt találkozni velük! Gyorsan bepakoltuk a holminkat, és irány Shindand!

Miután mintegy fél órát repültünk a kietlen afgán táj felett, megérkeztünk Shindandba. Ekkorra már többünknek piros karika volt a szeme körül a fáradtságtól. Az indulástól számított harminchetedik órában végre álomra hajthattuk a fejünket.
Az esti alvástól még a sátorunktól harmincméternyire telepített, közel száz decibel hangerejű generátorok zaja sem tántorított el minket.


Jó éjszakát, Afganisztán!

Fotó: T. százados, I. főtörzsőrmester