Aki beleszeretett Ciprusba

Tatán, az Öreg-tavat övező sétányon, egy több száz éves platánfa szomszédságában épített kávéházban beszélünk meg találkozót. A teraszról be lehet látni az egész tavat, szemet gyönyörködtető a látvány, ha nem szakadna az eső, mi is az óriásplatán árnyékában ülnénk le beszélgetni. Nem véletlen a helyválasztás – mondja Berena Béla alezredes,– hiszen a vár és a tó már akkor magával ragadta, amikor huszonhárom évvel ezelőtt a városba költözött. Az itt kialakított családi fészket azóta sem adta fel, pedig már több, mint egy évtizede Székesfehérváron dolgozik – ahogy ő mondja –, a szolgálat érdekében…

Beszélgetésünk apropója Ciprus. Az MH Összhaderőnemi Parancsnokságon szolgálatot teljesítő főtiszt – akinek a NATO és a Magyar Honvédség interoperabilitásának elősegítése, a szövetség és hazánk által alkalmazott doktrínák és szabványok kölcsönös megfeleltetésének, valamint a két- és többoldalú nemzetközi kapcsolatok végrehajtásának koordinálása a feladata – ugyanis az elmúlt tíz évben kétszer is szolgált a Földközi-tengeri szigeten békefenntartóként. 2000 szeptemberétől egy évet, 2008 márciusától pedig másfél esztendőt töltött a kettéosztott szigetországban, az ENSZ Békefenntartó Erők magyar „kéksapkás" kontingensének parancsnokaként. Ez a két alkalom – összesen harminc hónap – bőven elég volt arra, hogy Berena alezredes a sziget szerelmesévé váljon.

Iránytisztből kontingensparancsnok

Berena alezredes iránytisztként szinte kötelességének érezte, hogy testközelből is megismerje azt a missziót, amelyért felelősséggel tartozik. Megnyerve családja támogatását, rövid gondolkodási idő után igent mondott a felkérésére.

– A döntés csak azért nem volt egyszerű, mert gyermekeim éppen akkor voltak a leginkább problémásnak mondott tinédzser korban. Szerencsére a feleségem mindenben támogatta az elképzelésemet, hiszen jól tudta, hogy én a hivatásom megszállottja vagyok – meséli az alezredes, aki 2000 szeptemberében került ki a műveleti területre. Ez volt katonai pályafutásának első külszolgálata, és szinte napra pontosan egy évig tartott.

Ebben az időben a kettéosztott szigeten állomásozó ENSZ Békefenntartó Erők által felügyelt ütköző zóna 4. szektorának vezető nemzete az osztrák volt. A „sógorok" alárendeltségében – egy szlovén szakasszal együttműködve – szolgáltak a magyarok. Járőrbázisokról, megfigyelőpontokra települve, alapvetően járőrözéssel látták el feladatukat, vagyis az 1974-es török invázió után megkötött fegyverszünet betartását, illetve a megállapodásban rögzített status quo fenntartásának ellenőrzését.

A történelmi eseményeket felelevenítve megtudom, hogy eme invázió előzménye az volt, amikor 1974 júliusában egy görög katonatisztek által vezetett puccs keretében a nacionalista görög ciprióták megdöntötték az addigi elnök, III. Makariosz uralmát. Erre válaszolva Törökország – Rauf Denktas, ciprusi török vezető akaratának engedve, hivatalosan pedig az 1960-as alkotmányra hivatkozva – csapataival partra szállt Észak-Cipruson, és az augusztus 16-ig tartó hadművelet során elfoglalta a sziget Északi területének mintegy 37 százalékát.

Az ENSZ közvetítésével létrejött fegyverszüneti megállapodás az 1974. augusztus 16-án 18 órakor elfoglalt pozíciók szerint határozta meg a tűzszüneti vonalat, illetve a 180 kilométer hosszú kelet-nyugati irányban húzódó, úgynevezett ütköző zóna (buffer zone) vonalvezetését. E zóna – Németország egyesítése után a világ egyetlen kettéosztott fővárosában – Nicosiában a legkeskenyebb, mindössze 3,3 méter széles, a legszélesebb pontján pedig 7,4 kilométeres. A fővárost keresztező szakaszát „green line"-nak (zöld vonal) is nevezik, miután a helyzetet térképen rögzítő brit őrnagy annak idején zöld színnel jelölte az állások és erődítmények pillanatnyi vonalát. Így használták a katonák, ezért így terjedt el a köztudatban, azóta „green line" a neve.

A magyar katonák az ütköző zóna keleti, 4-es számmal jelzett szektorában végzik békefenntartó feladatukat 1993. óta. Kezdetben osztrák, majd 2001. június 18-tól szlovák vezetésű nemzetközi zászlóalj egyik alegységeként – mondja Berena alezredes, akitől megtudom azt is, hogy 2000-ben kezdődő missziója a komoly missziós tapasztalattal rendelkező osztrák „tanítóknak" köszönhetően nagyon hasznos „tanulóidő" volt számára úgy a békefenntartói ismeretek, mint a szigeten kialakult helyzet megértése, illetve Ciprus történelmi és idegenforgalmi értékei terén. Nem is beszélve a kontingensparancsnoki teendőkről. Legnagyobb bánatára azonban – mint általában a jó dolgokkal az lenni szokott – rettenetesen gyorsan véget ért…

Akinek elvették a kedvenc játékát

Az újabb ciprusi misszióra csak 2007 második felében kezdte meg a felkészülést, a váltóállományt szállító repülőgép pedig 2008. március 12-én szállt le velük a Ciprus görög oldalán található larnacai légikikötőben. S az már e landoláskor valószínűsíthető volt, hogy ezúttal nem egy, hanem másfél éves szolgálat vár Berena Bélára a Földközi-tenger mediterrán szigetén.

A korábbi kontingensparancsnokot, Hegymegi Zoltán alezredest, ugyanis nem tudták időben leváltani, mivel a Magyar Honvédség jelentős missziós leterheltsége miatt nem volt az ENSZ által felállított követelmény-rendszernek megfelelő végzettségű, önként jelentkező a ciprusi misszió parancsnoki beosztására. A főtiszt így fél évet „hosszabbított". Az ENSZ rotációs rendszere ugyanakkor megköveteli, hogy a kulcsbeosztású személyek (a ciprusi misszió esetében a parancsnok és helyettese) váltása egymástól fél éves időeltéréssel úgynevezett keresztváltásokkal történjen meg. Ezzel a megoldással biztosítható a megszerzett tapasztalatok átadás-átvétele, egymás kölcsönös felkészítése, segítése. Ez indokolta, hogy a Hegymegi alezredest váltó kontingensparancsnok, másfél éves szolgálatot vállalva, visszaállítsa a normál váltási rendet. Emiatt Berena alezredes egészen 2009. szeptember 29-ig dolgozott a szigeten.

A jelentős létszámcsökkentéssel az ENSZ demonstrálta a szembenállók felé a békés rendezésbe vetett hitét, ugyanakkor a fenyegetettség mértékével arányosan állította be békefenntartó erőinek nagyságát. Tényként állapítható meg az is, hogy a sziget újraegyesítése, illetve a ciprusi probléma rendezése terén, sajnálatos módon nem sikerült látványos eredményeket elérni a mandátum 1974-es életbe lépése óta. A NATO-ban amúgy szövetséges két állam a szigeten még mindig ellenségei egymásnak, fegyvereseik pedig farkasszemet néznek egymással az ütközőzóna két oldalán. Ráadásul a politikai rendezésnek még mindig kicsi az esélye, annak ellenére, hogy az elmúlt években (2008 szeptembere óta) a minimális szintű közeledés jelei tapasztalhatók.

Tekintettel arra, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a tagállamoktól befolyt nemzeti hozzájárulásokból – ha úgy tetszik: adományokból – tartja fenn magát, úgy döntött, hogy erőinek átcsoportosításával megpróbálja „kiugrasztani a nyulat a bokorból": katonai erőinek egy részét kivonva rákényszeríti a szemben álló feleket a tárgyalásos megegyezés meggyorsítására, másrészt az időközben a Föld más pontjain kialakult válsághelyzet kezelésére átmozgatott erőivel hatékonyan lesz képes segítséget nyújtani a polgári lakosságot sújtó, nemegyszer nép, vagy államellenes megmozdulások leverésében, teljesítve ezzel humanitárius elveken nyugvó alaprendeltetését. E döntés értelmében ma már a korábbihoz képest mintegy harmadával kevesebb kéksapkás állomásozik Cipruson. (Összehasonlításul; 1964 áprilisában, az ENSZ BT 186-os számú határozata értelmében 6369 katona kezdte meg békefenntartói feladatának ellátását Cipruson). Jelenleg húsz nemzet 860 egyenruhása teljesít szolgálatot a megosztott szigeten.

Nincs közvetlen életveszély

Elmondhatjuk ugyanakkor azt is – mondja az alezredes –, hogy katonáink nincsenek kitéve folyamatos fenyegetettségnek, és nincsenek közvetlen életveszélyben, még annak ellenére sem, hogy az UNFICYP misszióban az elmúlt években eddig kétszáz békefenntartó (katona és civil) vesztette életét. Az ENSZ katonák ugyanis hosszú évek alatt kivívták, hogy puszta jelenlétükkel képesek szavatolni a szemben álló felek közvetlen fegyveres konfliktus kirobbantásától való távolmaradását. A ciprusi probléma rendezését a politikusokra hagyják az ENSZ mandátumban foglaltaknak megfelelően. Fegyelmezett, kitartó és következetes munkájuknak köszönhető vitathatatlan tekintélyük. Ma is mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elődeik kemény munkával elért eredményét a jövőben is fenntartsák. Napjainkban nem is annyira használatos a „ciprusi probléma" kifejezés, sokkal inkább a „ciprusi kérdés" az elfogadott verzió – pontosít Berena Béla, aki szerint a helyi sajtóban is nem egyszer „Never-End Game"-nek, a véget nem érő huzavonának titulálják a jelenlegi helyzetet.

Maga a szolgálat is kicsit különleges, hiszen a ciprusi kéksapkásoknak – más fegyveres békefenntartókkal szemben – nem békekikényszerítő, nem béketeremtő, nem békeépítő, hanem békefenntartó feladattal vannak – félévente értékelt és szükségszerűen meghosszabbított – ENSZ mandátummal a műveleti területre vezényelve.

Átjárhatóbb lett a határ

Szerencsére a szemben álló felek is változtattak hozzáállásukon. Az utóbbi években az álláspontokhoz való görcsös ragaszkodást, egy lassú, mondhatni félszeg közeledés váltja fel mindkét fél részéről. A diplomáciai tárgyalások megélénkültek, noha az elért eredmények elmaradnak a várakozásoktól. Amíg korábban például egyetlen „határállomás" működött a szigeten – a Nicosiában található katonai ellenőrző-áteresztő pont (Check Point) –, addig ma már számos helyen átkelhetnek a katonák és a civilek egyaránt.

Néhány évvel ezelőtt még az ENSZ békefenntartói is csak a nicosiai Ledra Check Point-ot használhatták. Érdekesség például, hogy a zászlóalj Famagusztában települő vezetése a magyarok Athienouban lévő táborát – melyek egymástól alig harminc kilométerre vannak – csak egy százötven kilométeres kerülővel érhették el. A török és a görög ciprióták pedig egyáltalán nem mehettek át a másik oldalra, s a turisták közül is csak azok, akik a sziget déli részén léptek be az országba. Õk napkeltétől napnyugtáig tehettek kirándulást az északi országrészbe. Ma már azonban, szabályos határállomásokon átlépve a katonák a turisták és a helyiek is megkötések nélkül közlekedhetnek a sziget területén. Leszámítva természetesen a megszámlálhatatlan katonai objektumok és laktanyák környékén.

Mivel összesen két és fél évet töltött a szigeten, Berena Béla jól megfigyelte azt is, hogy melyek a legfőbb eltérések a török és a görög oldal között. Mint meséli: óriási a kontraszt a két területrész között. Ciprusról tudni kell, hogy területe hazánk területének alig tíz százaléka, s lakossága ugyancsak egy tizede a hazainak. E terület 37 százalékát szállták meg harminchat évvel ezelőtt a török katonák. Mivel az önálló államként csak Törökország által elismert északi országrészt az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag hermetikusan elzárták a külvilágtól, így az itt található csodálatos fekvésű területek egy része maga a háborítatlan természet – mondja az alezredes. Hihetetlen például, de ő maga is találkozott olyan vadszamárral, amelyik nem ijedt meg az ENSZ fehér színű járőrautójától, vagyis feltételezhető, hogy még soha nem találkozott ilyen eszközzel, nyilván nem is tudta, hogy félnie kellene tőle…

Természetesen a déli oldal is leginkább a természeti értékekből él meg. A görög rész valódi turistaparadicsom, azúrkék tengerrel, csodálatos öblökkel, homokos tengerparttal, csodaszép szállodákkal, hangulatos tavernákkal. Nem véletlen, hogy turisták milliói látogatnak el ide évente. Furcsa fintora a sorsnak a Famagusztában található Varosha fövenyes strandja, ahol a feledhetetlen élményt nyújtó lubickolást „csak"a háttérben látható negyven ezres „Ghost City", a „Szellemváros" közel negyven éve elhagyatottan tátongó, valaha jobb időket megélt szállodáinak látványa teszi nyomasztóvá. Mint a főtiszt mondja, ez maga a csodálatos borzalom…

A szigetet reklámozó utazási irodák az év 365 napjából 360-ra garantálnak napsütést. A földrajzi fekvés miatt valóban kevés itt a csapadék. A természet általában október végén, november elején „tér magához". Ekkor jelenik meg elösször a hajnali pára, melyet összegyűjtve a növényzet szinte egyik napról a másikra kizöldül és az éves vegetáció „gyorsított ütemben" kora tavaszig be is fejeződik. Ezután a növényzet kiég és az elszáradt bozótok, cserjék nem egyszer óriási tüzeket okozva keserítik meg a helyiek hétköznapjait. A nyári hónapokban nem ritka a negyven fok feletti hőmérséklet sem, így semmi csodálkoznivaló nincsen azon, hogy itt a napi élet késő délután indul be, s hajnalig tart.

A szárazság miatt Ciprus mezőgazdasága is szegényes – meséli az alezredes –, kisebb-nagyobb sikerrel vetnek olyan magokat, amelynek termése e rövid, termékeny időszak alatt is beérik. Egyes gyümölcsfajtáknak viszont kifejezetten kedvez a helyi klíma, sőt akár többször is szüretelhetők. Például a görögdinnyét egy idény alatt két-három alkalommal is szüretelik, amelynek így szinte „nincsen ára". Tegyük hozzá, a magyar katonák nagy-nagy örömére…

Az ütköző zóna két oldalán

A „buffer zone" másik oldalán állomásozó görög haderőről már nem mondható el ennyi jó – sorolja az alezredes –, az alig tízezernyi fegyveres egy része ciprióta, s a parancsnokok egy része is helyi lakos. Fegyverzetük nem a legmodernebb, s a fegyelem tekintetében is messze elmaradnak a törököktől, ráadásul utánpótlásuk messze, az anyaországban állomásozik.

Érdemes néhány szóval a légierőről is beszélni – említi meg Berena alezredes – hiszen bár a fegyverszüneti megállapodás értelmében merev szárnyú úgynevezett jet repülőeszközt egyik fél sem állomásoztathat a szigeten, Törökország légvonalban hetven, Görögország pedig négyszáz kilométerre van Ciprustól. Vagyis az adatokat összehasonlítva egészen jól kirajzolódik a török katonai fölény.

A ciprusi magyar békefenntartó kontingens parancsnoka elárulja azt is, hogy a szigeten töltött idő alatt rá az emberek mentalitása volt a legnagyobb hatással. Cipruson – akár a török, akár a görög oldalon – a lakosok kimértek, higgadtak, nyugodtak, nem jellemző rájuk az idegesség és a kapkodás. Nem úgy, mint Magyarországon, ahol az utcákon végigsétálva jobbára mogorva, magukba roskadt, a világgal haragban álló emberekkel lehet találkozni, akik mindig sietnek valahová. A másik érdekesség pedig az volt a magyar kontingensparancsnok számára, hogy bármennyire is nagy odakinn a szegénység, sehol nem látott alamizsnáért könyörgő koldust. Nem úgy, mint idehaza…

A sziget természetesen a főtiszt családjának is tetszett. Felesége és gyermekei mindkét alkalommal meglátogatták szolgálati helyén, amikor éppen a szabadságát töltötte. Sőt neje nem egyszer elcsodálkozott azon, hogy férjére hányan köszönnek rá, üdvözlik barátsággal ismerősként, miközben sétáltak a tengerparton, vagy amikor ellátogattak a sziget csodálatos történelmi nevezetességeihez.

Jószomszédság díj

A beszélgetés során természetesen nem lehet megkerülni azt a kérdést sem, hogy milyen volt a viszony Cipruson a többnemzetiségű békefenntartó zászlóaljban szolgáló szlovák és magyar katonák között? Berena alezredes elárulja: közel kétezer kilométerre Közép-Európától, távol az anyaországoktól, egyáltalán nem érződött a két ország képviselői között feszültség. A nemzetek katonái jól megértették egymást, egy nemes célért közös erővel dolgozva az ENSZ szervezetében. Együttes tevékenységünk méltó elismerése, tehát egyáltalán nem véletlen az sem, hogy tavaly októberben a szigetről visszatérő, misszióját befejező állománynak közös visszafogadó ünnepséget rendeztek a szlovákiai Nyitrán, amelyen a szlovák és a magyar kéksapkások egyaránt átvehették az ENSZ békefenntartói emlékérmet.

– Felejthetetlen élmény és pályafutásom szép emléke, amikor felidézem a közös díszszemle mozzanatait, a szlovák és magyar állami és katonai vezetők elismerő szavait. A misszió alatt is nemegyszer – amikor elismerően nyilatkoztak kontingensünk munkájáról – és akkor, ott Nyitrán is azt éreztem, hogy jó érzés magyar katonának lenni – mondja a főtiszt, majd így fojtatja: „beosztásomban – amely a magyar nemzeti kontingens parancsnoki feladatin túl a negyedik szektor, vagyis a többnemzeti zászlóalj parancsnok-helyettesi feladatait is magában foglalta – eltöltött másfél éve alatt egyetlen probléma sem volt a magyarok és a szlovákok között, pedig a szlovák parancsnokkal együtt arra számítottunk, hogy lehetnek gondok. Szerencsére aggodalmunk nem igazolódott be. Aztán hazaérkezésem után márciusban a médiumokból értesültem arról, hogy a 2008 decemberében Göncz Kinga akkori magyar és Ján Kubis akkori szlovák külügyminiszter által alapított Jó szomszédság és megértés díjat 2010-ben a ciprusi magyar-szlovák közös békefenntartó zászlóalj kapta."

A rangos elismerést Balázs Péter magyar és Miroslav Lajcák szlovák külügyminiszter adta át Budapesten. A szlovák tárcavezető beszédében hangsúlyozta, hogy a díjnak a békés együttélés szimbólumává kell válnia. Az elismerést olyan szlovák vagy magyar magánszemély és szervezet kaphatja meg, aki, vagy amelyek jelentősen hozzájárultak a szlovák-magyar kapcsolatok fejlesztéséhez.

– Úgy érzem, hogy a ciprusi szlovák-magyar katonai misszió fegyelmezett, valódi együttműködésben végzett békefenntartói tevékenységével érdemelte ki ezt az elismerést, nekünk is közünk van a sikerhez – mondja Berena Béla.

Mi volt a Cipruson töltött hónapok során az az élmény, amelyik a legjobban megmaradt benned? – teszem fel a kérdést. A parancsnok néhány másodpercig elgondolkodik, emlékei között kutat, majd mosolyogva kezd mesélni.

– Az egyik nap hatalmas tömegmegmozdulást észleltünk a zászlóalj parancsnoksága előtti főúton. Többször volt már hasonló incidens, hiszen a tábor szomszédságában lévő egyetem hallgatói viszonylag gyakran vállalnak szolidaritást hazájukkal. Most azonban nem távoli országok zászlait, hanem jobbára piros alapon fehér félholdas csillagos, illetve furcsa, színes lobogókat lengettek a „tüntetők". A több száz fős „demonstráló tömeg", hatalmas zajt csapva, dudálva, kiabálva hömpölygött az utcán, járműveik ablakait, csomagtartóit nyitva hagyva azzal a céllal, hogy a bennük teljes hangerőn bömbölő zene jobban „élvezhető" legyen bárki számára, akár két utcával távolabb is. Rögtön átgondoltuk a tanultakat, fundáltuk a lehetőségeket, rendeztük sorainkat, hiszen ilyen még korábban sohasem volt… Sokáig találgattuk a rendkívüli esemény okát, mérlegeltük esetleges hatásait, de nem találtuk a helyes megoldást… A táborunkban konyhai kisegítő munkát végző helyi szakemberektől azonban kisvártatva megtudtuk, alig várják már, hogy a Galatasaray futballcsapatának világraszóló győzelmét ünneplő szurkolókhoz. A a vacsora után mielőbb ők is csatlakozhassanak és persze minket is szívesen látnának a tömegben…

A beszélgetés végén Berena alezredes elárulja azt is, hogy második missziója ugyan hat hónappal hosszabb volt, mint az előző, de ugyanolyan gyorsan röpült el a másfél év, mint az első külszolgálatának 12 hónapja. Éppúgy megmaradt benne az a lelkiismeret-furdaláshoz hasonló maró érzés, mint korábban; nem teljesítette minden feladatát, maradtak kiaknázatlan lehetőségek. Meggyőződése, hogy akad még jó néhány olyan teendő, amelyekkel a kint szolgáló magyar békefenntartó katonák élet-, és munkakörülményeit lehetne javítani, tovább növelve a magyar katona presztízsét, más nemzetek megbecsülését.

Éppen ezért minél hamarabb szeretne visszatérni a szigetre, egy újabb misszióba.

Hogy pontosan mikor? „Részemről akár már azután, hogy felhörpintettük ezt a csésze kávét" – feleli nevetve. Persze azt is jól tudja, hogy ebben elsősorban nem ő, hanem elöljárói döntenek. Mindenesetre a pályázata már ott fekszik az összhaderőnemi parancsnok íróasztalán.

Fotó: Berena Béla alezredes magánarchívuma