„Afganisztánban szakmai polihisztorokra van szükség”

Az orvosok mellett a pszichológusok is csak három hónapot szolgálnak az afganisztáni tartományi újjáépítési csoportban. Mi ennek az oka?

Az afganisztáni küldetés a Magyar Honvédség katonái számára köztudottan a legnagyobb pszichés terheléssel járó misszió. Ennek ellenére a negyedik váltásig nem volt rendszeresített pszichológusi hely a kontingensben. Már az első váltás misszió utáni visszaszűrésén rengeteg visszajelzést kaptunk arról, hogy szükséges lenne egy szakember Afganisztánba küldése. Ez a negyedik váltással tudott megvalósulni. A kontingens első pszichológusa a nagy szakmai és műveleti területi tapasztalattal rendelkező Hornyik József őrnagy volt, aki még hat hónapon keresztül látta el ezt a beosztást. Õ korábban az iraki magyar szállítózászlóaljnál teljesített szolgálatot. Sajnos pont ebben a váltásban történt a két magyar haláleset, így az élet is bebizonyította: kell pszichológus a tragédiák feldolgozásához. Hornyik őrnagyot dr. Tarnóczi Richárd ezredes, a Magyar Honvédség főpszichológusa váltotta, aki ugyancsak fél évet szolgált még a műveleti területen. Az ezt következő váltásokban viszont már háromhavonta cseréltük a kiutazó szakembereket. Ennek az az oka, hogy viszonylag kevés pszichológus dolgozik a Magyar Honvédségnél. Feladat viszont rengeteg van. Ugyanakkor igény az is, hogy a pszichológusok műveleti tapasztalatot szerezzenek. Mindezt pedig csak a sűrűbb rotációval lehet megoldani. Pillanatnyilag egyébként az a cél, hogy a Honvéd Egészségügyi Központban dolgozó pszichológusok szerezzék meg a missziós tapasztalatot, mivel az alkalmasság-vizsgálat során, a misszió előtti felkészítésen, valamit a hazaérkezés utáni visszaillesztésen elsősorban ők találkoznak a katonákkal. A távlati cél az, hogy a katonákkal lehetőleg az a csapatpszichológus utazzon ki, aki hazai körülmények között is az érintettekkel dolgozik.

Ön miként került ki a közép-ázsiai országba?

Elkészült egy központi terv, amely igyekezett figyelembe venni az összes pszichológus kolléga kérését. Természetesen én sem maradhattam le erről a listáról. Nálam is csak az volt a kérdés, hogy mikor menjek ki. A szeptember közepétől december végéig tartóidőszakot én magam választottam, mert a felkészítést követően szerettem volna minél hamarabb teljesíteni a magam misszióját, ráadásul ekkor már nincsen túl meleg, de még az igazi tél sem érkezik meg Afganisztánba.

Ez volt egyébként az első missziója?

Igen, belevágtam a közepébe. Eddig csak közvetett missziós tapasztalatom volt, hiszen az elmúlt években több ezer, a külszolgálatról visszatért emberrel beszéltem. Ezen kívül pedig a koszovói KFOR-ba, illetve a Sínai-félszigeti MFO-ba is volt módom kilátogatni, egy-két hetes időtartamra. Bár ezek a látogatások inkább csak benyomásokat adhattak, mintsem missziós tapasztalatokat.

Egyébként mióta dolgozik pszichológusként?

Egészen pontosan tizenkét éve, akkor végeztem a debreceni egyetemen. A Magyar Néphadsereg, majd a Magyar Honvédség állományában azonban 1973 óta dolgozom, először, mint közalkalmazott, majd 1998-tól katonaként, humán területen. A pszichológusi hivatás már régebben is nagyon érdekelt, így amikor lehetőséget kaptam rá, hogy megtanulhassam, örömmel jelentkeztem az egyetemre. Szerencsém volt, felvettek.

Milyen érzés volt Afganisztán földjére lépni?

Tudom, hogy közhelynek hangzik, de mégis azt kell mondanom, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye az Afganisztánban töltött három és fél hónap. A leginkább azért, mert az ország a miénkhez viszonyítva egy teljesen más világ. A hatalmas hegyek, az átláthatatlan pusztaság és a végtelen távolságok rögtön megfogtak, s ez a varázslat azóta is tart. Végig élveztem minden másodpercet, amit ebben az idegen kultúrában, ebben az egészen más világban kellett elöltenem. Már a megérkezésünk is emlékezetes volt. A Mazar-e Sharifban lévő repülőtéren szállt le a gépünk, innen szállítottak át minket Pol-e Khumriba, a magyar PRT állomáshelyére. Nem titkolom, hogy az odavezető út során meglehetős aggodalommal figyeltem az út szélén álldogáló „gyanús" turbános embereket és elhagyott tárgyakat. A felkészítésen tanultak jártak az eszemben és mindenben veszélyforrást láttam. Szerencsére ez a túlzott szorongás a későbbiekben megszűnt.

Akkor ezek szerint volt lehetősége kimenni a táborból?

Nagy szerencsémre a kontingens parancsnoka, Szabó László ezredes nagyon együttműködő volt és mindenben támogatta a munkámat. Például abban, hogy nekem nemcsak a táborban lévők pszichés állapotát kell gondoznom és figyelemmel kísérnem, hanem ismernem kell azt is, hogy milyen körülmények között dolgoznak a katonák. Vagyis azt, hogy a táboron kívül milyen feladatot látnak el. Másképp fogalmazva: ahhoz, hogy a munkámat el tudjam végezni, személyesen látnom kell őket a feladatok végrehajtása közben. Ezért amikor szakmailag indokoltnak láttam, hogy elkísérjek egy feladatra induló konvojt, akkor a parancsnok engedélyével elhagyhattam a tábort.

Ha egy élményt ki kellene emelnie, akkor melyik lenne az?

Nagyon nehéz lenne egyetlen egy élményt kiemelni, hiszen minden egyes alkalommal más és más impressziók értek. Például nagyon furcsa volt az ottani, európai ésszel szinten felfoghatatlan szegénységet és nincstelenséget látni a falvakban. Majd ennek az ellenkezőjét, a jólétet, egy-egy vezetőnél járva. De az ottani úttalan utakon való közlekedést is fantasztikus volt megélni. Egészen addig nehezen tudtam elképzelni, hogy egy gépkocsivezető ilyen útviszonyok között vezessen, s hogy mindez mekkora pszichés megterhelést jelent a katonának. Az íróasztal mellől azt sem tudtam mindeddig elképzelni, hogy milyen hatások érnek egy géppuskás toronylövészt, aki a Humvee tetején ül egész nap – dacolva a tűző nappal, a zuhogó esővel, vagy éppen a szakadó hóval – , és hogy ez mekkora fizikai és mentális igénybevételt jelent számára. Hogy mindezt megértsem, ahhoz nekem ezeket látnom és tapasztalnom kellet. De ha már mindenképpen ki kell emelnem egy élményt, akkor a Jalal tábornoknál tett látogatásról szólnék. Azt hiszem, nem kell külön megmagyarázni, mekkora megtiszteltetés egy nő számára egy ebédmeghívás egy iszlám országban.

Nem volt nehéz megszokni a rohamsisakot és a golyóálló mellényt?

Dehogynem! A legrosszabb az volt, amikor órákon keresztül zötykölődtünk a Humvee-ban, ilyenkor szinte lehetetlen úgy ülni, hogy valahol ne nyomna a repeszálló mellény vagy a felszerelés valamelyik része. A járműből való kiszállás sem volt egyszerű manőver ennyi felszereléssel. A több órán át tartó biztosítás alatt a lövészeknek különösen megterhelő ekkora súlyt magukon cipelni. És akkor még nem szóltam a toronylövészekről, akik többségében végigállták az egész utat. Illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy egy nőnek egy kissé nehezebb dolga van ilyen felszereléssel a testén, amikor hívja a természet…

Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen hatások érték a táboron belül.

Itt szembesültem először azzal, hogy mindez mennyire más, mint az én budapesti munkám, hiszen az alkalmasság-vizsgáló intézetben, vezetőként leginkább egy irodához vagyok kötve, és az elvégzett munka is viszonylag egysíkú. Igaz ugyan, hogy mindig más és nagyon sok emberrel találkozom, de a feladat minden egyes alkalommal hasonló. Pol-e Khumriban pedig minden, az élet és a munka is teljesen más. A táborban a munkaidő reggel nyolctól este hatig tart. Emellett azt is nagyon furcsa volt megszokni, hogy ott péntek a pihenőnap, vagyis szombaton és vasárnap is dolgozunk. Ráadásul a munkahelyemre nem másfél óra alatt érek be, hanem felkelek, rendbe teszem magam, és átsétálok a szállásomtól alig húsz méterre lévő irodámba. Háziasszonyként pedig az volt nagyon érdekes számomra – bár bevallom, nem esett rosszul –, amikor az ember leült a kész reggeli, ebédhez és vacsora elé, és nem kellett azt elkészítenie. Vagy csak letettem egy helyre és kimosták helyettem a szennyesemet.

Apropó étkezés. Milyen volt az ellátás? Az ételek ízvilágát meg lehetett szokni?

Amikor ott voltam, az egész afganisztáni katonai műveletet ellátó cég indiai szakácsokat alkalmazott. Õk természetesen a saját ízvilágukat próbálták megismertetni és megszerettetni a különféle nemzetek katonáival. Kisebb-nagyobb sikerrel… Mi magyarok sokat harcoltunk azért, hogy az idehaza megszokott ízeket odakint is megkaphassuk. Többször szóltunk a szakácsoknak, hogy a pörköltbe nem kell annyi curryt tenniük, sőt, azt sem bánnánk, ha egyáltalán nem raknának bele. Szerencsére, amikor én kint voltam, akkor már leszoktak arról, hogy a pörköltet fahéjjal is ízesítsék… Aztán miután hazajöttem, egy montenegrói szakács vette át a beosztást, akit sokat dicsérnek a kint maradtak. Egyébként nekem alapjába véve nem volt semmi bajom a kajával, leginkább arra kellett vigyáznom, hogy ne hízzak el. De ez szinte mindenkinek komoly kihívás volt.

Rátérve a szakmai kérdésekre, milyen feladata van az afganisztáni magyar táborban a kontingens pszichológusának?

A pszichológus alapvető feladata az állomány pszichológiai készenlétének és mentálhigiénés egészségének fenntartása. Ez azt jelenti, hogy a katonák képesek legyenek feladatuk magas szintű végrehajtására és a misszió után testileg, lelkileg egészségesen térjenek haza. Ennek érdekében folyamatosan figyelemmel kell kísérni az állomány pszichés állapotát és szükség esetén azonnal be kell avatkozni. Emellett igény szerint biztosítani kell azoknak a készségeknek, képességeknek a fejlesztését is, amelyek a misszió részére meghatározott cél eléréséhez szükségesek. A parancsnok folyamatos tájékoztatása az esetlegesen felmerülő problémákról, illetve az állomány moráljáról szintén feladatom volt.

Mindez, gondolom, egész napi elfoglaltságot jelent.

A pszichológusi munka sajátossága – főleg egy misszióban – a 24 órás szolgálat. Vagyis nincsen „rendelési idő". A pszichológusnak alkalmazkodnia kell a katonák elfoglaltságához, akkor kell velük leülni beszélgetni, amikor az ő idejük ezt megengedi. Persze nem is baj, hogy eltérünk a formaságoktól, mert a beszélgetéseknek így nem lesz hivatalos az „íze".

Milyen komolyabb problémák adódtak azon idő alatt, amíg ön a misszió tagja volt?

Sajnálatos módon a kintlétem alatt négy katona vesztette el az édesapját. Ezt különösen megterhelő ilyen távolságból megélni. Gyakran merül fel ilyenkor az önvád, mert nem volt az elhunyt mellett az utolsó pillanatokban. Ráadásul nehéz döntést kell hozni: hazautazzon-e a temetésre vagy válassza a búcsú más formáját. Emellett természetesen adódtak párkapcsolati zavarok is. Jellemző, hogy ezek a gondok odakint felnagyítódnak. A feladat sajátosságaiból adódik, hogy változatos stressz-terhelésnek vannak kitéve a katonák. Amikor elhagyják a tábort, akkor a fokozott veszélyérzet és a nagy fizikai igénybevétel a jellemző, azonban a pihenőidő alatt éppen a kötelező elfoglaltság hiánya és a monotónia okozhatja azt, hogy a katona „elkezd agyalni", kombinálni és ott is problémát keres a párjával kapcsolatban, ahol valószínűleg nincs is. Nos, ilyenkor szoktak a pszichológushoz fordulni. Szerencsére a lélekgyógyászokkal szembeni előítélet az elmúlt években nagy mértékben csökkent, jobb az elfogadottságunk, bár egy kis távolságtartás még a mai napig érezhető. Én ezt azzal próbáltam meg feloldani, hogy igyekeztem minél több időt katonatársaimmal tölteni. Részt vettem velük a misszió előtti felkészítésen, így már ott is megismerhettek, illetve láthatták, hogy én is elsajátítom mindazokat a katonai ismereteket, drilleket, amelyek alkalmazására szükség van. Afganisztánban is folyamatosan kerestem a lehetőséget, hogy minél több időt töltsek velük, része legyek a csapatnak és ne egy „csak az irodában ülő pszichológusnak" ismerjenek meg. A pszichológusi munkában nagyon fontos a közvetlen kontaktus, még ha ezt gyakran nehéz is megvalósítani. Hiszen csak így alakulhat ki az a bizalmi kapcsolat, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ne habozzanak hozzám fordulni. Szerencsére el is értem, amit akartam, nem tartottak tőlem, így probléma esetén jöttek is hozzám a katonák.

A médiumok is hírül adták a kontingenst ért támadásokat. Ezeket az eseteket nehéz volt feldolgozniuk a szereplőknek?

Hogy miként lehet ezeket a történéseket feldolgozni? Biztosan ön is ismeri a pszichológusok ősi viccét: „akarsz róla beszélni?" Nos, ez a kérdés nem véletlen, hiszen tudományosan bizonyított: ha az embernek módja van megfogalmaznia és kiadnia magából az érzéseit, az már nagyon sokat jelent egy trauma feldolgozása során. Ráadásul, ha ez a traumatikus élmény másokat is érint, s kiderül, hogy ezek a mások ugyanúgy éreznek, mint az egyén, akkor az könnyebben érthetővé, elfogadhatóvá teszi a saját reakcióit. A pszichológiai felkészítés után a katonák már rendelkeztek egy elméleti tudással a harci stresszel kapcsolatban, így annak megjelenése nem gátolta őket az adott szituációban való normális viselkedésben. Szerencsére minden katona, aki az említett incidensekben érintett volt, tapasztalt, érzelmileg stabil, katonailag kiválóan képzett, így a történtek nem befolyásolták alapvetően a pszichés állapotukat. Természetesen nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a pszichológus segítsége nélkül nem lehetne megoldani az említett problémákat. A szakemberre azért van szükség, hogy ezt a folyamatot felgyorsítsa, szükség esetén moderálja és minimalizálja egy esetleg csak később jelentkező pszichés károsodás valószínűségét.

Több helyen is lehetett olvasni, hogy az Afganisztánban szolgáló katonák legnagyobb ellensége a harctéri stressz. Ez a magyaroknál okoz valamilyen problémát?

Általában ismert, hogy a különböző stresszhatások egyes személyekre másként hatnak. Ami az egyik katonának komoly feszültséget okoz, a másikban esetleg kellemes izgalmat kelt, így sokszor nehéz az állomány pszichés állapotát egyetlen szóval kifejezni. Az azonban jellemző, hogy a stresszhatások összeadódnak, így előbb-utóbb mindenkinél kialakulhat egy olyan szint, mely már beavatkozást igényel. Ezért folyamatosan gondoskodni kell a stresszoldásról. Ilyen módszer például a parancsnoki odafigyelés – amelyben szerencsére a mi esetünkben nem volt hiány –, a társak által nyújtott segítség, a családdal való kapcsolattartás lehetőségének biztosítása, a szabadidő eltöltésének módja. Fontos védő faktor az elismerés, vagyis az, hogy a katonák tudják: egy nagyon fontos feladatban vesznek részt, amelyért erkölcsileg és anyagilag is megbecsülik őket. Szerencsére ezzel Magyarországon nincsen gond, hiszen aki hazatér a misszióból – és én ezt most saját magam is tapasztaltam –, arra egy kicsit hősként tekint a közvélemény.

Ennek ellenére gondolom, van olyan katona, aki nem bírja, összeroppan és hazajön.

Az én időszakomban erre nem volt példa. A mostani váltás „kitartása" azért is örvendetes, mert a korábbi missziókhoz képest jelenleg magasabb azoknak az aránya, akiknek ez az első külszolgálatuk. És azért valljuk be őszintén: elsőre Afganisztán azért eléggé „mélyvíz". Bár talán éppen ezért a mostani kontingens tagjai az átlagosnál is jobban motiváltak, bizonyítani szeretnének. Ha a katona érzi, hogy nem fogja bírni a szolgálatot, akkor jelentkezzen nyugodtan a parancsnoknál, hiszen a parancsnoknak érdeke az, hogy az állomány mentálisan „egyben legyen".

Önben volt félelem a kint töltött hónapok során?

Természetesen, mint mindenkiben, bennem is megvolt az egészséges szorongás. Bár szerencsére a magyar katonák elfogadottsága igen jó, a táborból kimozdulva mindig ott van az esélye egy esetleges támadásnak, még ha ez az esély szerencsére nem is nagy. Ettől függetlenül jobban aggasztott egy esetleges közlekedési baleset lehetősége, hiszen az útviszonyok sokszor az itthon élők számára elképzelhetetlenül rosszak, illetve nincsenek is utak, hanem folyómedreken áthajtva értük el úti célunkat. A hegyeken átvezető keskeny szerpentineken szintén igen kalandos volt az áthaladás, egyik oldalról magas sziklafal, másik oldalról pedig mély szakadék. Ilyenkor külön érdekes volt, amikor szemből is érkezett egy jármű. Szerencsére gépjárművezetőink nagyon ügyesek, így nem történtek balesetek.

Gyorsan eltelt a három és fél hónap?

Nagyon gyorsan. Az elején a berendezkedés, beilleszkedés miatt, utána pedig az gyorsította meg az idő múlását, hogy többször kaptam lehetőséget a tábor elhagyására. Itthon több programot terveztem magamnak – felmérések, kutatás –, melyeket végül nem is tudtam végrehajtani az aktuálisan jelentkező feladatokkal kapcsolatos elfoglaltságom miatt.

Szakmailag mit adott önnek az afganisztáni misszió?

Nagyon sokat tanultam és úgy gondolom, hogy saját magam előtt is hitelesebb lettem azzal, hogy Afganisztánban teljesítettem szolgálatot. Emellett az is sokat jelentett, hogy széleskörű szakmai tapasztalatot szerezhettem szakmám más területeiről is, hiszen mi ideheza, az Alkalmasság-vizsgáló Intézetben a pszichológia egy meghatározott, viszonylag szűk részét űzzük, Afganisztánban viszont szakmai polihisztorokra van szükség, azaz mindenhez érteni kell. Ezen felül katonai képzettséggel is rendelkezni kell, így lesz valaki katonapszichológus.

A váltáskor mi volt az, amit átadott az utódjának?

Utódom egy fiatal pszichológus, Tóth Eszter főhadnagy lett, aki két évvel ezelőtt kerültaz Alkalmasság-vizsgáló Intézetbe. Az egyik tanácsom az volt számára, hogy legyen ott mindenhol, viszont ne ragadjon le sehol. Emellett azt is tanácsoltam neki, hogyha „megakad" valamiben, akkor ne gondolkodjon, hanem rögtön kérjen szakmai segítséget. Mert nagyon jó érzés az itthoni kollégák háttértámogatását magunk mögött tudni.

Ha úgy alakul, lenne kedve visszamenni?

Igen, minden további nélkül. Bár a családot nagyon nehéz lenne ismét itthon hagyni. Hiszen nekem, akárcsak a többi misszióba induló katonának, ez volt a legnehezebb. Azt hiszem, bátran kimondhatom – és most már még inkább merem mondani, mert átéltem –, hogy a misszió sokkal nehezebb az itthon maradó családnak, mint a kiutazó katonának.

Az ön családja nehezen viselte a távollétét?

Van egy nagyfiam, aki már inkább a barátnőjénél lakik, mint a szüleivel. Vagyis a férjem egyedül maradt a családi házunkban. Szerintem sokkal könnyebben viselte a távollétemet, mint attól az elején tartottunk. E tekintetben a félelem azért volt bennem, mert a mi családunkra a „klasszikus munkamegosztás" volt eddig a jellemző, azaz én vezettem a háztartást, a férjem pedig a többi, otthoni munkát látta el. Nos, most ez megváltozott, neki például meg kellett tanulnia főzni. Mielőtt kimentem, még a tejbegríz elkészítése is komoly problémát okozott számára, hazaérkezésemkor pedig töltött káposztával fogadott, és nagyon finom volt. Úgy hiszem, ez azért nagyon nagy fejlődés…

Fotó: Kovács Gabriella archívuma