Vészhelyzet a levegőben

Az egyik belső üzemanyagtartály valamiféle elzáródást jelzett. Bevett szokásnak számított ilyenkor kicsit megringatni (jobbra-balra döntögetni) a gépet, hátha a dugulás oka kimozdul a helyéről, megszüntetve ezzel a hibát. Baden „S" manőverekbe kezdett, ám az egyik fordulónál egy hatalmas robbanást hallott. Ösztönösen összenézett volna társával, ám annak szintén értetlenkedő arca helyett a térdét találta fejmagasságban. Óráknak tűnő pillanatok teltek el, mire Baden felfogta, hogy Gallagher ülése katapultált, félig-meddig kilőve a navigátort a pilótafülkéből.

A váratlan kilövés pillanatában Keith Gallagher hadnagy feje törte át a plexiüveget, aminek hatására hajózósisakja kettérepedt és oxigénmaszkjával együtt elveszett. A félig ájult állapotban, levegő után kapkodó navigátor teljesen tehetetlenül feszült a gép törzsére, miközben mindössze csak a lábai és a beakadt ejtőernyő zsinórjai tartották még félig a fülkében.

Mark Baden azonnal vészhelyzetet jelentett a rádión: „Mayday, mayday! Itt az 515-ös. A bombázónavigátorom részlegesen katapultált. Vészhelyzeti leszállás szükséges." Közben igyekezett minden elkövetni annak érdekében, hogy társa oxigénhez juthasson. Majdnem átesési sebességig lassította gépét, közben egyre csökkentve a magasságukat. A folyamatos lassítás érdekében a futóműveket és a fékszárnyakat kiengedve haladt a hordozó felé. „Rettenetes érzés volt, hogy valahányszor, amikor kipillantottam a fülkén tátongó lyukon, Keith lobogó karjait és ide-oda csapódó fejét láttam. Az egyedüli megnyugtató érzés az volt, hogy lábaival mindvégig rúgkapált, így tudtam, hogy még életben van" – idézte fel Baden hadnagy.

E közben hatalmas kapkodás folyt a USS Abraham Lincoln fedélzetén. A légiirányításért felelős parancsnok rákérdezett Badenre, hogy társa még a gépben van-e. Ő izgalmában csak annyit felelt, hogy a lábai még a fülkében vannak, minden más testrésze kint. Sokan ezt úgy értelmezték a hajón, hogy Gallagher törzsét elvágta a kabin széle és Baden most egy élettelen testrész mellett, nyakig vérben próbál hazatérni. Éppen ezért örömmel-rémülettel vegyes meglepődés érte őket, amint meglátták a közeledő gépet, tetején a rátapadt navigátorral. Baden szinte fizikai fájdalomként élte meg, amikor észrevette, hogy társa már nem rugdossa őt és arca egyre szürkébb színűvé vált.

Leszálláshoz közeledve elhatározta, hogy a három közül az első drótra összpontosít, ami megfogja és megállítja a repülőgéphordozókra érkező gépeket. Amint a futóművek elérték a hajó fedélzetét, minden hajtóművet leállított. Ám túlszaladt, a gép nem akart lassulni. Félve egy esetleges vízre szállástól, hátra rántotta a botkormányt, ezzel nagyobb esélyt adva gép farkánál lévő kampónak, hogy beleakadjon a következő drótba. A gép hirtelen nullára lassult. Meg se várta, hogy a mentőszemélyzet odaérjen, máris kimászott társához. Ájult társa látványán túl még rettenetesebb volt felfognia, hogy az utolsó percekben már csak a kiszabadult ejtőernyő zsinórok fogták vissza Gallaghert a kicsúszástól.

Keith Gallagher hadnagy súlyos sérülésekkel ugyan, de túlélte a balesetet. Mint később felidézte: „a katapultálás pillanatától kezdődően megszűnt az idő. Ugyan Mark a kiesésem után hat perc alatt lehozott bennünket, számomra a másodpercek is óráknak tűntek. Nem kaptam levegőt, a szememet nem tudtam kinyitni a hatalmas menetszéltől. Mondhatnám, hogy az eszméletvesztésem előtti utolsó pillanatban a feleségemre gondoltam, de valójában csak azt mormoltam magamban, hogy nem akarok meghalni." Utólag, humorral kezelve a történetet elmondta, hogy a leszállás pillanatában tért újra magához. Nagyon meglepő volt számára egy gép orrán fekve száz feléje siető egyenruhás látni, mert Szent Pétert várta egy felhők közötti aranykapu előtt.
Mint fogalmazott, aznap oly sok minden megölhette volna. Akár a plexiüveg áttörése, akár az oxigénhiány, akár a kiesés, mégis életben maradt. És mindezt pilótatársának és az ír szerencsének köszönheti.

Hat hónappal az incidens után Gallagher teljesen felépült és újra repülőgépbe ülhetett.